Elvándorlás-variációk

Milián Orsolya kritikája Tompa Andrea: Haza című könyvéről (Jelenkor kiadó) a legutóbbi Műútból.

A szabad akaraton alapuló, vagyis nem kényszerű nemzetközi migrációt és a hosszú távra történő kivándorlást mikroökonómiailag vizsgáló közgazdászok különböző tényezők (például mobilitási költségek, várható jövedelem, közszolgáltatások várható színvonala, a külföldre távozás nettó haszna stb.) matematikai képletekbe rendezésével képesek rámutatni az individuális kivándorlási döntés racionalitására. Gazdasági szempontból a kivándorlás kvantifikálható, közgazdaságtani képletek segítségével leírható és magyarázható. Ahogyan Larry A. Sjaastad, a migráció mikroökonómiai elméletének megalapozója kifejtette a The Costs and Returns of Human Migration című cikkében,1 a migráció olyan, az önérdeket szem előtt tartó, haszonmaximalizálásra törekvő egyéni döntés, amelyet az adott személy racionálisan, a költségekkel és lehetséges hasznokkal számolva hoz meg. Más kutatók, például Everett S. Lee viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy a kivándorlási döntéshez sohasem kizárólag csak racionális számítások és indokok vezetnek, sőt egyes személyeknél az irracionális elemek akár túlsúlyba is kerülhetnek;2 többek között ezért is ütközik nehézségekbe az individuális elvándorlások közgazdaságtani formalizálása. Sjaastad szerint a mobilitási vagy migrációs költségek lehetnek pénzbeliek és nem pénzbeliek, és az utóbbiak közé sorolja az úgynevezett lelki költségeket, vagyis a megszokott kis- vagy nagyközösségből, tájból, nyelvből, kultúrából, szub- vagy multikultúrából történő kiszakadás pszichológiai és érzelmi hatásait, esetenként terheit és sebeit, amelyek az egyén számára haszonveszteséget okozhatnak. Egyéni életutakról van szó, így akad, aki pszichés deficit nélkül képes megélni a huzamos ideig tartó országváltást vagy a többszörös országváltásokat, akad, aki többszörös identitást alakít ki, és akad, aki végül inkább visszatér szülőföldjére vagy olyan országba, ahol a többségi társadalom az ő anyanyelvén beszél.

Annak ellenére, hogy a szereplők meghatározó többsége emigráns, Tompa Andrea legújabb, Haza című regénye minimálisan érinti a kivándorlási döntéshozatalok indokait és háttereit: a regény anonim női főhőse és barátnője, Ágó húszéves korukban elindulnak világot látni („mindketten világgá mentek”, 64), ám ehhez a motivációhoz nem csatlakozik jól meghatározott célkitűzés vagy szándék; más esetekben, a megidézett írók egy részének élettörténeteiben pedig politikai okokból történő elűzésről van szó (például Brodszkij), de a regény szereplőinek tetemes többségéről nem tudható, miért esett a választásuk az emigrálásra. A Haza nem tárja fel az útra kelések, a szabad akaratból történő ország-elhagyások mozgatórugóit — noha ezek által mélyebbekké váltak volna a regény karakterei, és árnyaltabb lett volna az ábrázolt világ —, hanem az elindulás után történtekre, egy ország, illetve egy szűkebb haza, a szülőváros elhagyásának „lelki költségeire” koncentrál. Azaz, jóllehet néhány országot nem váltó személy zanzásított élettörténete vagy otthonosság-élménye (Samé például New York egy bizonyos környéke, 61–63) is szerepel a regényben, a Haza döntően a ki- és bevándorlók idegenség- vagy otthonosság-tapasztalatait, legfőképpen pedig az otthonhoz és a hazához fűződő viszony mibenlétét és milyenségét firtatja. A regény elvándorlás-történetei hangsúlyosan a középkorú nemzedék, az ötvenévesek szemszögéből vannak bemutatva, olyan fő- és fontosabb mellékszereplőkkel, akik túlnyomórészt fiatalon, huszonévesen emigráltak szülőföldjükről, s így immár több évtized ismereteit és tapasztalatait hordozzák magukban az északi féltekén elterülő országokról, amelyek között felülreprezentáltak a nyugati és közép-kelet-európai államok — habár éppen a hazával kapcsolatos ismereteik vagy felfogásmódjaik sokszor nyelvileg megragadhatatlannak, máskor közhelyesnek bizonyulnak, ritkán sűrűsödnek nyelvileg közölhető revelatív tudássá.

A Haza esszéregény, egyben utazási regény, amelynek meditatív, értelmező részei és cselekménye némileg leegyszerűsítően és metaforikusan a „hazafelé” szóban összegezhetők. A cselekmény utazáselbeszélés, mégpedig a főhős új országából a régibe, egy harmincéves osztálytalálkozóra vezető hazautazás-elbeszélés formáját ölti, amelyet rendre megszakít a narrátori reflexív, interpretatív és visszatekintő, emlékező szólam. A belső nézőpontú narrátor harmadik személyű, ami eltávolítja a szöveget az önéletrajzi elbeszéléstől, bár sajnos ezt a narratív eljárást többször esetlen irodalomelméleti banalitások is hangsúlyozzák: „De a hős és az író sosem azonos, ennyit már biztosan tud.” (52); „Ez a halálom. Ez a referenciális olvasat, válaszolja. Hogy a művek a valóságról szólnak.” (348)

Az utazás a történetmondás egyik legősibb narratív sémája — gondoljunk csak a Hazában is gyakran megidézett Odüsszeiára —, ami hagyományosan a „valahonnan valahová” haladás formáját ölti: az utazástörténetek rendszerint az útnak indulástól a különféle kalandok, feltérképezendő új világok megtapasztalásán keresztül a kiindulási helyzethez képest bekövetkező állapot- vagy jellemváltozás, illetve a visszatérés végpontjáig ívelnek. Az utazástörténetek mindig identitástörténetek is, hiszen a kalandozások más, új tájékokon szükségszerűen magukkal vonják az énre, a sajátra való rákérdezést, az otthoni, saját tapasztalatok másokéival történő összehasonlítását és ez ebből levont következtetéseket. Tompa Andrea regényében nem a külső, a térbeli távolságot leküzdő helyváltoztatásra, hanem az írónő–főhős belső utazására, én- és közösségi hermeneutikájára, az elmélkedő és visszatekintő narrátori pozícióból láttatott történetekre esik a hangsúly. Az önvallatás és megérteni törekvés esszéista gondolati csapongásai a tényleges útitársak sztorijai mellett világirodalmi (főként orosz) és magánéleti (emlék)alakok történeteit is áramoltatják, tetszetős, bár nem következetesen alkalmazott többnyelvűséggel. Ugyanakkor a melankolikus hangnemben elbeszélt hazautazás végső soron nem eredményez benső kimozdulást és átformálódást az utazó számára, hiszen világlátását, beszédmódját és annak tónusát illetően narrátorunk a könyv legutolsó oldalán is megegyezik azzal, aki az első oldalon megszólalt, egyébként némileg életközepi válságra emlékeztető levertséggel („állni, várakozni, egy helyben lenni régen lehetetlennek tűnt — megállni maga volt a kudarc. Hová lett belőle az útra kelés szenvedélye?”, 5). A hazaút toposza itt egyféle narratív trambulin, ami rituális útbejárásra, a megtett életúttal kapcsolatos számvetésre kínál apropót, valamint a válaszkeresésre az első, Elindulás című fejezetben feltett kulcskérdésekre: „Egyébként ki az a mi? És a haza?” (11)

A Haza hősnőjének útja nem egy teljesen feltérképezetlen, hanem egykor nagyon is ismerős, otthonos világ (útja során egyetlen országhatáron kell áthaladnia, tehát egy szomszédos ország) felé vezet, azonban a több évtizedes távolság és a családi kötelékek elvesztése miatt a valamikori otthon megváltozott kulturális és materiális tereinek formái immár „idegenek” (98) a számára, azok csakis a nosztalgia révén tarthatók sajátnak. A narrátor–főhős kívülállását az elidegenedett tér elemei, valamint a személyes kapcsolatok és a nyelvtudás elkopottságai jelölik. Például egy korábbi, de a családi ház eladása utáni hazaút alkalmával már nincs olyan közeli barát, akinél lakna az elbeszélő, így egy kollégiumban bérel szobát: „Még sosem fizetett azért, hogy a szülővárosában alhasson. Ez az idegenség megdöbbentő, de lenyűgöző is. És felszabadító. Mint aki magasra repül egy trambulinon ugrálva, a gravitáció pedig elengedné.” (96) A baráti, ismerősi kapcsolatok jó részének kihűlése miatt az osztálytalálkozón is jobbára újraismerkedésről lesz szó: „Új emberekkel találkoztam, nem azokkal, akik voltak harminc és negyven éve, hanem azokkal, akik lettek. […] És hogy odavisszük ezt az új magunkat, az ismeretlent, és megmutatjuk ott egymásnak. Volt néhány jó beszélgetés. Valódi beszélgetés.” (460) Az államnyelv ismerete az eltelt évtizedek alatt passzív nyelvtudássá alakult: a hősnő „a nyelvet még bírja olvasni, beszélni már csak botladozva lenne képes” (274), s így az édesapjára vonatkozó állambiztonsági jelentések kikérésekor már nem az államnyelvet, hanem korunk lingua francáját használja a hivatalnokkal történő kommunikáció során: „What time do you close?, mert számára már ez a közös és kényelmes nyelv itt” (269, kiemelés az eredetiben). Az otthonon kívül rekedtség érzését, az eltávolodottság és a „kiürült világ” (262) tapasztalatát egy-egy bizalmas ismeretség bensőséges pillanatai képesek oldani, amelyekből kölcsönösen elmarad a számonkérés, a mérlegre tevés, a harag, a sértődöttség („miért mentél el? miért maradtál?”, 253), a versengés és az irigység, és amelyekben a karakterek szavakkal vagy szavak nélkül érzékeltetik összetartozásukat. (252–253) Ahogyan a befogadó ország is a családi intimitás biztonságának megteremtésével válik végül teljes értékű otthonná, új hazává — jó néhány bürokratikus és pénzbeli akadály leküzdése (Még csak hét év, 327–335), illetve a nehezített pályán történő professzionális érvényesülés után („a látható idegenségben a küzdőnek mindig duplaannyit kell teljesítenie”, 75).

Ez az utazástörténet a legkevésbé sem célozza, hogy hűséges útleírással szolgáljon, műfaji szempontból a Haza a lehető legtávolabb áll a bédekkertől. A hazafelé tartó kocsiút elbeszéléséből szinte teljességgel elmaradnak a tér- és tájleírások, ahogyan a földrajzi nevek is, a hazavivő út állomásait elsősorban az útitársak (Ágó, Susan, Csaba) felvételei jelentik, az ő nézőpontjuk az Egyesült Államokat, Svédországot, illetve két másik, megnevezetlen országot közvetítenek. A regény mindvégig tartózkodik attól, hogy a főszereplő számára legismerősebb helyeket tulajdonnevesítse, ahogyan a szereplők egy részének nevei is foglalkozásaikat (Professzornő, Orvos, Tanárnő, Festő, Tanítónő), a hősnőhöz való személyes viszonyaikat (Másik, Fiú) vagy az ügynöki jelentés kódját („Toma”) tükrözik. A regényben felbukkanó, tulajdonnevekkel nem konkretizált helyszínek (például a Teológiai Intézet városa, 96–105) vagy egyes személyek alakjai (például a Tanárnő, 255–263) egyes regényolvasók számára minden bizonnyal jól felismerhetők, más olvasóknak viszont — feltéve, hogy referenciálisan kívánják olvasni a Hazát — körülírásokra kell támaszkodniuk a helyszínek azonosítása során. Például az Oroszországba ösztöndíjjal elutazó egyetemisták származási helye Szentpétervárról nézve „délen”, „Zakarpatyje”, azaz a „Kárpátokon túl” (158) helyezkedik el. A távoli, „idegen” helyszínek (városok, országok) következetesen valós földrajzi neveikkel szerepelnek, e névadási és -használati döntés miatt azonban a globálishoz képest feltűnően elkülönül a lokális, és így a Hazában felsorakoztatott jellegzetes emigráns-problémák (haza, honvágy, hazaszeretet, sőt „hazaszerelem, hazabetegség”, 399) nem válnak egyetemessé, általános érvényűvé, végső soron nem emelődnek el a közép-kelet-európai régiótól. Ami nem lenne gond, sőt a „guest in your country” (6, kiemelés az eredetiben) helyi változatainak aprólékos megszövegezése értékes irodalomhoz vezethetne, csakhogy a Haza ezeknek a lehetőségeknek az egyikét — a „nyelvet nem, csak hazát” váltók (145) speciális, a régió történelmi–politikai sodródásaiból fakadó vívódásait — mégis elmaszatolja. Megoldatlan probléma a regényben, hogy egy nagy létszámú kisebbségi csoportot felszámolni törekvő államot mennyiben tekinthet a kisebbségi csoport tagja a hazájának, különösen akkor, ha kénytelen volt megtapasztalni az elnyomó „zsarnok” rendszerének sötétebb éveit („a zsarnok! A karrierista, nacionalista, mások vállán felkapaszkodó zsarnok!”, 279). Az elhagyott „haza” (145) fogalmának kidolgozatlansága miatt a kulcskérdésre — „Egyébként ki az a mi? És a haza?” (11) — adott válaszok nem szolgálnak katartikus megoldással az „elengedő” és a „befogadó” (401) országokhoz tartozás kínzó problémáira, jóllehet a regény vitathatatlan érdeme, hogy a haza felfogásmódjainak, toposzainak és az otthonhoz kötődés formáinak sokaságát vonultatja fel, remekül szemléltetve, hogy mennyire sokféleképpen élhető meg a „haza”: magánéleti és közösségi kötelékekben, a táj természetességében, a tér magától értetődőségében, az anyanyelv burjánzásában, a fantomfájdalom leküzdését lehetővé tevő taktikázásban (a „két otthon” fikciójában, 394–398). Az elvándorlók hazákhoz, országokhoz való egyéni viszonyulásainak és történeteiknek (sikeres asszimilálódás, radikalizálódás, elidegenedés) sokarcúsága tehát a hazafogalom és a fogalom megélhetőségének sokszínűségét érzékelteti. Persze más életstratégiák és felfogásmódok is lehetségesek: például az immár a harmadik állampolgárságára várakozó Ari karaktere, országon belüli családi, gyerekkori költözködései miatt voltaképpen egyetlen térhez sem tanult meg kötődni, s így számára a — szükségszerűen intézményes, bürokratikus keretek közé szorított — nomádság, a nomád identitás válik járható ösvénnyé. Más regényalakok a hazafogalom kiégetésével küzdik le az országelhagyás lelki deficitjét: a Festő választása így a hazátlanságra esik, ami azonban számára mégsem jelent egyben otthontalanságot is, hiszen műterme — vagyis tágabban értve, a művészet — képes otthonosság-élményt nyújtani  („Azt állítja, neki nincs hazája. Közölte, hogy műterme van, nem hazája. Maga ezt érti?”, 224).

Európai kulturális hagyományainkban az utazásnarratívák az útkeresések, a mentális kimozdítottságok és kimozdulások terepei. Voltaképpen minden, országokon belüli vagy országokon át tartó utazás nemcsak a lokálistól, a helyi identitástól elfelé, hanem befelé, az önmegismerés felé is vezet. Tompa Andrea regénye, amely A hóhér háza, a Fejtől s lábtól és az Omerta című korábbi Erdély-regényeivel ellentétben nem a fordulatos cselekményt vagy a történelmi tablóalkotást, hanem az esszéista gondolatfolyamba ágyazott egyéni és közösségi ön(meg)értés problémáit és kérdéseit állítja középpontba a haza és az otthon elbeszélésvezérlő fogalmai mentén, olyan irodalmi utazásra hív, melynek minden esélye megvan arra, hogy olvasóit befelé utaztassa, saját viszonyulásaik átgondolása és elvándorlók esetén: lelki költségeik átlátása felé, röviden: hazafelé indítsa el.

 

1     Larry A. Sjaastad: The Costs and Returns of Human Migration, Journal of Political Economy, 70. évf. 5/2. sz. (1962. okt., Investment in Human Beings), 80–93.

2     Vö. Everett S. Lee: A Theory of Migration, Demography, 3. évf. 1. sz. (1966), 47–57.