Szántó T. Gábor újabb könyve a történelem sors- és személyiségformáló folyamatait bemutatva azokat az összefüggéseket vázolja fel, amelyek a személyes létezés vélt autonómiáját és integritását javarészt e történeti eredők szövevényes hálózatába vezetik vissza. A regény az életvilágot formáló múltbéli folyamatok utáni nyomozás elbeszélése, ami a II. Világháború utáni Európa megosztott ideológiai berendezkedésének, társadalmi-személyközi mechanizmusainak politika- és kultúrtörténeti mozzanatait felhasználva tesz plasztikussá. Az Európa szimfónia egy kicsit tehát detektívtörténet — egyszerre a személyes sors és a történelmi múlt közös origója utáni nyomozás —, amelynek azért várjuk a végét, hogy megtudjuk, mi történt az elején, egy kicsit pedig olyan docufiction, amely hajdani történelmi, politikai és személyes traumák jelenben ható következményeit ábrázolja. E két szál egymást értelmezve fonódik össze a főszereplő Andreas (András) Pop, a magyar–román származású, kolozsvári hegedűművész életében, akinek saját valódi származásával — tulajdonképpen szándékától és terveitől függetlenül — szembesülve kell élettörténetébe integrálnia az addig elhallgatott múltat, a személyes identitását illető hazugságokat, s így újrafogalmazva az öröklött leírásokat, új rendbe szerkeszteni múltjának részleteit. Végső soron — ha úgy tetszik, „erős költőként” — egy új „én”-t és új valóságot kreálni magának. S mindehhez még egy szerelmi szál is kapcsolódik, egy fiatalon Nyugat-Németországba áttelepülő zenészlánnyal határokon és hosszú éveken átívelő, végül révbe érkező szerelmi kapcsolat formájában.
Mindezzel együtt a mű mégsem lélektani regény, és nem is a történelmi folyamatokban formálódó identitás meglepő összefüggéseire rávilágító társadalmi tabló. Ahogyan érzékenyen megrajzolt szerelmi elbeszélés sem.
Ilyen ambíciói azonban, azt hiszem, nincsenek is; amit pedig vállal — egy olvasmányos, közelmúltunkat illető kollektív tudásunk kliséire ügyesen alapozó, kalandos történet elmesélése —, azt példásan teljesíti is. És e tekintetben a regény érezhetően biztosra akar menni, hiszen rengeteg, önmagában is érdekes eseményszálat gombolyít egyetlen történetté: kommunista titkosszolgálat, beszervezés, terrorizmus, disszidálás, múltban lappangó titkok, családi drámák, szenvedélyes, ám elszakított szerelmesek egymásra találása, történelmi trauma és identitásküzdelem kevercse formálódik elbeszéléssé a könyv lapjain.
A regényidő lineárisan halad előre, és afféle jelzőkarókként mindvégig pontos dátumok is tagolják az események haladását. 1954-ben ismerjük meg a második elemista Andrást, akinek apját éppen ekkor nevezik ki a kolozsvári pártbizottság helyettes titkárává, és 1976-ban zárul a történet, amikor nyugat-berlini otthonából kilépve látjuk a főhőst, amint épp óvodába viszi nevelt fiát. Az elbeszélés azonban nem csak a két dátum közt eltelt időszakot öleli fel, ugyanis a meseszövés linearitását egy-egy olyan fejezet szakítja meg, amely 1945-be, a transznisztriai orosz munkatáborba vezet vissza, mégpedig két perspektívából is láttatva az ott történteket.
E formai szempontból korántsem újszerű regénytechnikai megoldás, mikor tehát a visszaemlékezés időhorizontja magyarázó előzményként applikálódik az elbeszélésbe, ezúttal sem bolygatja meg a történet kronológiáját, pusztán hátrébb helyezi annak kezdetét. Mindaz, amit az olvasók többsége alighanem már réges-régen sejtett és várt, a főhős számára ekkor, az utolsó utáni pillanatban válik revelatív megvilágosodássá, hogy ennek fényében nyerjenek aztán számára új értelmet életének eddigi homályos eseményei.
A regény ugyanis már a kezdetektől fogva patikamérlegen adagolja a család életét körüllengő elhallgatásokat, elfojtott indulatokat, a mindig robbanásra kész feszültséget, amelyek kétségtelenül egy majdani titok leleplezését készítik elő. Mindezek a kiskamasz András számára inkább csak a felnőttek világát amúgy is jellemző érthetetlenségek körébe sorolódnak, ám a gyakorlott olvasónak megannyi megfejtésre váró nyomként, jelként értelmeződnek. A regény egészére jellemző egyébként, hogy az olvasó mindig egy lépéssel a főszereplő tudása előtt jár, ennek következtében némiképp kívülről, pontosabban felülről tekint az ábrázolt világra, ismerősként, már tudottként járja végig az események nyomvonalát. A jól ismert formaszerkezet, és a szokott kulturális–történelmi klisék ábrázolása mellett az olvasó efféle pozicionálása szintén a regényvilág konvencionális, kockázatmentes megformáltságát és olajozott befogadhatóságát támogatja.
Miért nehezményezi és próbálja minden áron megakadályozni az apa, hogy András németül tanuljon, és hegedűórákat vegyen? Mire vonatkozhatnak az anyához intézett számonkérő kérdései, hogy vajon elmondta-e „azt” a gyereknek? Mire céloz azzal, hogy Enikő (az anya) csupán ábrándot kerget egy életen át? És mire céloz Enikő, amikor férjének szegezi a kérdést, hogy beszélt-e Gheorge a belügynek Transznisztriáról? A sokasodó előjelek természetesen a múltba tekintő fejezetekben elnyerik magyarázatukat, megnyugtató okozati rendbe és értelem-összefüggésbe tagolva az 1945-től 1976-ig ívelő kronológiát. A regény világa ilyenformán egy végül is átlátható, logikusan rendezett létezésről ad hírt, amelyben ugyan történnek szörnyűségek, ám a lét alapvető transzparenciája, megismerhetősége és ez általi uralhatósága mintha kárpótolna ezekért a kellemetlenségekért. Különösen így van ez, ha figyelembe vesszük az utolsó fejezet családi idillbe torkolló zárlatát is. (A kötet fülszövegéből tudható, hogy a regény megfilmesítésének jogát már megvásárolták, úgyhogy a befejezés talán már az amerikai filmpiacot célozza meg.)
Az események akkor gyorsulnak fel, és sejtetik a közeledő fordulópontot, amikor a Zeneakadémia elvégzése után a sikeres hegedűművésszé váló Andrást zenekarával együtt közös koncertre hívja Wilhelm Kerr, a Nyugat-Berlini Filharmonikusok karnagya, aki nemrégiben Kolozsváron járt elősegíteni a kezdeményezés megvalósulását. Az erről szóló újsághírben Enikő hosszan szemléli Kerr fényképét, ami majd akkor válik érdekessé az olvasó számára, amikor kiutazása előtt többször is nyomatékosan figyelmezteti Andrást, hogy mindenképpen igyekezzen kettesben maradni a karnaggyal, és segítséget kérni tőle a kinti letelepedéshez. Andrást ugyanis, mivel egyetemista korában illegális szórólapokat terjesztett, kiutazása előtt megzsarolja és beszervezi a titkosszolgálat. Anyja ekkor meséli el neki, hogyan gyilkolta meg apját két orosz katona (ezt a jelenetet a regény elején András kisfiúként megálmodja, ami talán a regény belső világától idegen poétikai megoldás, mindenesetre a közös történetünk elemei közti kikezdhetetlen koherenciát példázza), valamint hogy hogyan hurcolták őt magát munkatáborba Transznisztriába, ahol ápolónőként dolgozott, s ahonnan — tudósít szűkszavúan a szöveg — „ősszel hirtelen hazaengedik”. Kicsit később azonban egy megjegyzés mégis sejteti e „hirtelen” hazaengedés okát: „Nem beszél a fogság körülményeiről senkinek, igaz, nem is nagyon kérdezik. Akadnak oroszok által megerőszakolt és teherbe ejtett asszonyok is a városban, őket se kérdezi senki.” (139) Itt azért a rutinos olvasóban már feléled a gyanú. Ekkor adja oda — Kerr számára szolgáló ismertetőjelként — azt az ezüst öngyújtót Andrásnak, amely már eddig is többször előkerült a regényben különböző szituációkban, úgyhogy csaknem bizonyosak lehetünk abban, hogy ez az a bizonyos csehovi puska, aminek előbb-utóbb el kell sülnie a színpadon. (El fog.)
A nyugat-berlini turnét felölelő fejezetek az eddigi linearitáshoz képest inkább töredezettséget, mozaikosságot mutatnak: a nézőpontok a Romániából először Nyugatra szabadult zenészek élményei, a Securitate emberei által felügyelt feszült próbafolyamat, András Kerr-rel és a jelentési kötelezettségével kapcsolatos feszültsége, valamint Maia után való vágyakozása, és a Kerr család bemutatása közt váltakoznak. Ez utóbbi — említettem már a kulturális kliséket — a háború utáni német társadalomnak azt a társadalmi heterogenitását modellálja, amelynek szociológiai, kultúrtörténeti, emlékezetpolitikai stb. elemzéseit számtalan helyről ismerhetjük: a feleség nem tud megbirkózni szülei náci múltjával, Kerr maga munkatáborból (!) szabadult, fiuk, Peter pedig rendes újbalosként Marxot, Maót és Marcusét olvas, a Frankfurti Iskolát tanulmányozza, és nem mellékesen a RAF tagja. Ez a kultúrszociológiai látkép ugyanakkor nem a regény életvilágának mélyebb analízisét, (mentalitás)történeti megértését segíti elő, ahogyan a román (kelet-európai) viszonyok ismert elemeinek, az útlevélért folytatott küzdelmeknek, a beszervezéseknek, megfigyeléseknek, bezártságnak stb. bemutatása sem.
A Történelem Szántó T. regényében puszta kulissza, amely egyszerűen egy jól ismert motívumokból megfestett hátteret biztosít a cselekmény zavartalan haladásához. És más értelemben, de ugyanez a helyzet a zene regénybeli szerepével, szerepeltetésével is.
A regény jól előkészített és lendületesen megírt nagyjelenete ugyanis a koncert, amelynek vibráló feszültségét valóban hatásosan készítik elő az előző fejezetek már említett snittszerűen váltakozó képei. Megtudjuk addigra, hogy Kerr tényleg András édesapja, hogy Peternek a terrorszervezet megbízásából bombát kellene elhelyeznie a Zeneakadémián a koncert alatt, hogy Kerr András megszöktetését tervezi, ám a román belügyesek mintha sejtenék, hogy valami készül, az eseményt felügyelő román konzul pedig egyre aggodalmasabban igyekszik uralni az eseményeket.
A koncert igazi attrakciója Kerr szerzeménye, az Európa szimfónia előadása, amit a karnagy a transznisztriai élményei megörökítésére, valamint Enikő emlékezetére komponált. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a zeneművet és az azonos címet viselő, sőt témájában is egyező történetet elmesélő regényt mélyebb nyelvi–poétikai összefüggések is összekapcsolják. A regény és a szimfónia közti belső tükörviszony azonban inkább csak az említett felszíni azonosságok szintjén érhető tetten, nemigen indít el újabb mozgásirányokat, újrarendezési lehetőségeket a művön belül.
Wilhelm Kerr szimfóniája egy trauma feldolgozásának művészi kísérleteként a zene nyelvén próbálja meg reprezentálni és feldolgozni az emlékeket, túllépni rajtuk és egyszersmind hírt adni a próbálkozás elkerülhetetlen (művészi) kudarcáról. Legalábbis erre lehet következtetni a zenemű leírásából, melynek summázata szerint „az áttűnő harmóniák sem képesek összeforrasztani a széttört összhangzatot, csak kiolthatatlanul kísértenek a zűrzavar mögött”. (287) S jóllehet Kerr, mint a fiával folytatott egyik beszélgetésből kitűnik, ideologikus nyelvezete miatt nem kedveli Adornót, alkotásának megformáltsága mégis a frankfurti filozófus esztétikájára vezethető vissza. Szimfóniájának leírásában mintha a kultúrjavakká süllyedő műalkotásokkal szemben az ártatlanságától megfosztott művészi nyelv sebzettségét és inkompetenciáját demonstráló, a kultúra csődjét hirdető esztétikai imperatívusz sejlene fel. Zenéjében „átszűrődnek Beethoven V. szimfóniájának motívumai, hogy elvesszenek a káosz zenéjében”, és az „áttűnő harmóniák sem képesek összeforrasztani a széttört összhangzatot”. (287)
Kerr zeneműve és a regény közt a felszíni egyezéseken túl ezek értelmében aligha lelhetünk mélyebb kapcsolódásra. Míg a szimfónia alighanem a kultúra megtagadásaként, a negáció ontológiai paradoxonán át írja vissza magát a kultúrába, addig a regény csupán tematikusan jeleníti meg a törést, a krízist, a kritikára szorultságot, poétikai „összhangzattana” viszont a kultúra csődjének önmegsemmisítő művészi állítása helyett annak igenlését és folyamatosságát hirdeti. A befejezés idilljéből töretlen optimizmus párolog elő: András sikeresen letelepszik Nyugaton, állást, lakást kap, egymásra talál szerelmével, ráadásul még valamiféle etikai megváltástan is körvonalazódik abban, ahogy elhatározza, nem akar hazudni nevelt fiának apasága tekintetében. A szülők hibáiból tanulva, azokat helyrehozva tehát visszaállítható a kultúra folytonossága, és a múlt traumái integrálhatóvá és uralhatóvá válnak egy emberibb jövő világában, sugalmazza a könyv.
Szántó T. Gábor regénye — elnézést, csak azért parafrazálva ismét Adornót, mert a mű ezt a lehetőséget látszólag felkínálja — „a homlokzatot reprodukálja”. Igaz, ez az ornamentika díszes, esztétikai és narratológiai értelemben ügyesen kidolgozott. Néha túlságosan is: kicsit túlírtnak tűnik, amikor a botránnyal fenyegető koncert előtt az ideges Kerr bombariadóért fohászkodik, miközben a RAF épp a bombatámadás végrehajtására szólítja fel Petert, de talán még kínosabb, hogy amikor a karnagy elmeséli Andrásnak a maga transznisztriai történetét, a bárzenekar a háttérben a Yesterdayt játssza. Hát igen. All my troubles seemed so far away.
A regény számos kulturális, társadalmi, emlékezet- és identitáspolitikai toposzt érint, ám miközben mélységeket sejtet, ezeknek inkább csak a felületét karcolja, mindenesetre elülteti az olvasóban azt az érzést, hogy több, mélyebb, rétegzettebb annál, mint amennyit nyújtani látszik. Ám talán ez az illúzió is hozzáadódik a mű könnyed élvezetéhez.