Az első szivar, amelyet életemben először láttam, mert e napnak el kellett jönnie, apám szájában volt, ünnepi alkalommal. Ő hétköznap kapadohányt szívott, amelyet elegáns csomagolópapírban tartott. Vasárnaponként vastag papírból sodorta cigarettáit, ezek állandóan elaludtak és újra meg kellett gyújtani őket, olyankor kesernyés füstfelhőket eregettek. Különleges, igazán ünnepi alkalmakra tartogatta a cigarillót vagy a szivart. Ám a fehérneműszekrényben, amelynek alsó fiókja családi emlékeket rejtegetett — régi fényképeket és egy szőke hajtincsemet a boldog időkből — volt egy piros kartondoboz is, amelyben két vagy három szivar lapult, szárazabban, mint amilyenek egy évszázados sivatagos időjárás után lettek volna.
Természetesen már megkóstoltam a kapadohányt, egy-egy szívást lopva apám ottfelejtett szivarcsikkjéből, meg szívtam a francia légiós cigarettákat szülőfalum mosodájában, néminemű köhögési rohamok közepette, egy csinos párizsi diáklány szünidei érkezését várva. Választottam közülük egy szivart, nem tudván, hogy nevezetes eseményre emlékeztetnek, s óvatlanul csikkig el is szívtam a dohányterméket, minden szívást mélyen tüdőre, öntudatos állampolgárként, aki igazán méltóképpen igyekszik megünnepelni megérdemelt vakációját. Kékre-zöldre váltam, összevissza hánytam, de sziklaszilárd meggyőződés nem hagyott el, hogy az efféle bűzrúd élvezete elengedhetetlen a férfiassághoz… Később megtudtam, hogy a végzetes tárgy szüleim lakodalmi vacsorájának emlékét idézte. Ereklye volt tehát, minden szempontból…
Telt-múlt az idő, majd egy bordeaux-i étteremben fölavattak, ahová azért hívtak meg, hogy előszót írjak egy kortársi művészeti tárlat katalógusához. Úgy harmincéves lehettem. Esős, ködös, párás, nyomasztó éjszaka volt, sötét árnyakkal tele. Másik alkalommal egy barátom — legalábbis én a barátomnak hittem, aki üstökösként robbant be életembe, mielőtt ez az üstökös szilánkokra hasadt éleslátásom falán — oldotta föl tartózkodásomat. Mindebben csak alkalmat láttam kéjes örömeim kiteljesítésére, terük bővítésére, változatossá tételére. Akkor még nem tudtam, hogy azoknak a törzséhez közeledem, akik a szivart nem annyira nagyon is érthető hedonizmusból szívják, mint inkább bizonyos társadalmi összetartozás jeleként, akik a mások sorsa felől döntenek s olyan hanyagul, sőt gyönyörrel pöfékelnek, mintha e művelet a leírhatatlan földöntúli boldogság állapotába juttatná őket.
Miután megöltem apámat — pszichoanalítikusok, örvendezzetek! —, és már finomabb szivarokat szívtam, mint ő a lakodalmi vacsoráján, nos, sikerült fölfedeznem kedvenc szivaromat is, ez pedig kubai volt és a 2. számú, lanceros de cohiba, speciális Monte-Christo hangzatos nevet vallhatta magáénak. Ekképp álmatlan éjszakáimon, egyedül, egy pohár armagnac-kal a kézben, költeményeket olvasva, Scarlattit vagy Soler atyát hallgatva szolipszistaként, hedonista szerzetesként ízlelgetem szivaromat, míg a múltak ütemén merengek. Egyébiránt amikor Párizsban kell lennem, szívesen fejezem be estémet és kezdem meg éjszakámat a Maison du Havanában, ahol szivaromat jóféle kubai koktéllal kísérem, amely tetemesen kitágítja a hajnal határait.
Tudattalanom e helyen ért utol engem, akár az árnyékom délidőben, a női szájban lévő szivar szellemi elutasításával. A nő negyvenéves lehetett, úgy ismerhette a férfiakat, akár a tenyerét, mert dúsan ékszerezte magát, és Baudelaire, no meg az én ízlésem szerint sminkelt, jóízűen nevetve, két füstfelhő-pöfékelés között. Szép volt, de a jókora szivarral a szájában obszcén, kellemetlen, bántó benyomást keltett. Legalább is a közízlés megítélésében.
És akkor sújtott le rám a szégyen, mint amikor egy másodperc törtrésze alatt, egy röpke pillanatra, amely azonban egy örökkévalóságra bemocskolja az embert, végigfut a bőrén a nőgyűlölők, rasszisták, szexisták, machisták közelségének érzése, mindazoké, akik ujjongva ünneplik a mindent betöltő, túlcsorduló halálösztön hatalmát. A szégyenletes, gyalázatos apartheid főpapjaként olyan ember bőrében éreztem magam, aki szerint a szivar a férfiak kiváltsága, a nőknek pedig tilos. Mivel is csalhatnék szélesebb mosolyt a pszichoanalítikus ajkára, mint ezzel?
Igyekeztem eljutni az ésszerű megítéléshez, a megértéshez az állati ösztön, a bőrfelület e borzongása után, mely messze járt még a zsigeri reakciótól és a tudattalan tropizmustól is. Csak nem diadalmaskodott a szivar=férfiasság egyenlete, törzsi jele és homoszexuális kéje, etimológiai és széles értelemben? Semmiképpen sem akartam egyetérteni az efféle sablonokkal. Hát akkor? Akkor föl kell tennünk a pszichoanalízisnek a kérdést, hol találjuk a testben és a lélekben az elátkozott részeket, hogy kissé világosabban lássunk! Freudisták, ujjongjatok!
Nem kell nagy tudósnak lennünk a megállapításhoz, hogy a szivar közvetlenül a száj fokozott örömeit érinti, amiről Freud részletesen mesél. Márpedig egy nő, aki szivart kér, hogy elszívja, majdnem mindig a megjegyzéssel szembesül, hogy a rövid, vékony szivar nagyon jól áll neki: a női vággyal szemben, hogy az illető hölgy eljusson a szivarvilágba, a férfiak a priori szögezik le, hogy csupán a legrövidebbekről és a legvékonyabbakról lehet szó. Lehet-e ennél jobban aláásni és gátolni valamely vágy beteljesülését, sőt fékezni a női öröm vágyát? Lehet-e ennél markánsabban ábrázolni a férfiak kasztrációs szorongását a női vággyal szemben, amely új örömforrás után kutat? Mindebből pedig csak nem az a következtetés adódik az elemzőnek, aki végrehajtja az ide vágó gondolati műveleteket, hogy a női vágyra, amely számára eddig ismeretlen kéjeket igyekszik élvezni, férfias válasz adandó, amely maximális módon redukálja a hőn vágyott tárgy terjedelmét?
Tehát a szivar, mint fallosz. E fallosz valószínűleg helyettesít valamit, szublimációs alkalom, amint a pszichoanalízis véli — pulziók átvezetése egy elfogadható társadalmi gyakorlatra, amelyek ugyanezen a területen elfogadhatatlanok. Beszédszinten mindez összefér a női oralitással, de máris gyanús, sőt tilalmas, mihelyt alkohol (a likőrfélék még elfogadhatók) vagy egyéb, nem cigaretta, hanem pipa vagy szivar, tehát határozottan már férfiszempontból kisajátított tárgy látható szájukban! Tehát a finom, vékony, rövid szivarkák — igen, de a vastag, hosszú szivarok… Nem! Arról aztán szó sem lehet!
A nők szájában a vaskos, nagy szivar obszcén hatást kelt. Vagy tűrhetetlen a hedonista szublimációkra való utalás okán, meg azért is, mert aktív, kezdeményező nő képét tárja elénk, aki az élvezet mellett dönt és akarja. Szájában a szivar a kéj tárgya lesz, objektíválja és dologiasítja a férfi nemiszervet — ezért kelti a legkonokabb, tudattalan férfi ellenérzést. A nő a szivarozással a férfira erőszakolja a saját életritmusát, vágyai ütemét, intenzitását. Ahol a férfiak törzsi homoszexualitásukat ünneplik, amely arra jó, hogy olyannak alkossa meg a világot, amilyen, a nők hármas, alig leplezett uralmi, hatalmi és tekintélyelvű igényt tartanak a valóságra. Mindez hogyan is ne rémítené meg a férfiakat?
Miből származik hát a bőr borzongásreakciója, amely a szivart a férfiak világához köti? A szürrealisták szívének olyannyira kedves fogas vaginától érzett ősi kasztrációs félelemből. A nők szájában, ahogy alhasukban szintén, a férfiak öröktől fogva azonosságuk, formájuk, integritásuk elvesztésétől félnek. Óriási tévedés? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy akkor kibékültem magammal, nem féltem már annyira az árnyaktól, amelyek hajdan rajtam ütöttek, amikor a szivarozó ismerőssel találkoztam, akit szerethettem volna és egyszeriben azon kaptam magam, hogy azokat a nőket kívánom, akik maguknak követelik a cselekvés, a hatalom, az erő jogát s az uralmat a valóság fölött, hogy végül egyenlő felekként küzdjünk meg a szerelmi játék, a csábítás, a szenvedély, az erotika és a vágy feltételei szerint, majd pedig együtt fedezzük föl a létezés parázsló gyönyörét.
(Romhányi Török Gábor fordítása)
Dedans la bouche des femmes = L’Archipel des cometes, Grasset, Paris, 2001, 32–35.
Lead-képek: http://incarnation.blogspirit.com/index-2.html