A Mátrából idén kényszerűen (és a szervezők szándékai szerint csak ideiglenesen) a Városliget mellé, a Dürer-kertbe költöztetett Fekete Zaj Fesztivál második napját meglátogatva ismét csak életkor-problémákba ütköztem, de ezúttal — fiatal kísérőimnek is köszönhetően — nem voltam hajlandó ennek a szükségesnél nagyobb jelentőséget tulajdonítani.
Nem sokkal este nyolc után érkezve tanúi lehettünk a szebb napokat is látott VHK idei utolsó budapesti koncertjének — a kissé fáradtnak feltűnő zenekar hangosítása egyenesen pocsék volt, de a vége felé egyre inkább felszaporodó régi (értsd: Az Éden Visszahódítása előtti) számok keltette rajongó és nosztalgikus felhangok azért némiképp javítottak az összképen.
Legjobban viszont mégis az Alba Hyseni Project koncertjét vártam ezen az estén — a kiírásnak megfelelő időben kezdő formáció egyórás programja nemhogy nem okozott csalódást, de alighanem az egyik legfontosabb koncertélményem lesz ebben az évben: amit láttam-hallottam, amit kaptam, az egyszerűen tökéletes volt. A zenészek pontosak és alaposak, de mindenekelőtt figyelmesek: a producerként Csigó Tamás jegyezte kiváló számok közben is követik, mint egy karmestert, minden rezdülésére reagálva a lenyűgöző orgánummal bíró énekesnőt, aki pedig a közönség rezgéseire is jócskán reflektál, szinte együtt él és mozdul általa a színpad és a nézőtér. Alba Hysenit persze egy az egyben lehetetlen is „követni” (fényképezni szinte lehetetlen), olyan hiperaktív szenvedéllyel, érzéki lendülettel énekel és ugrál és táncikál és menetel, folyamatosan ki-kinézve a közönségre vagy épp a zenekarhoz fordulva — fülledt, erotikus mélabú és kitörő, elementáris dinamizmus feszül egymásnak és egészíti ki egymást minden egyes hangban és gesztusban. Mindezek mellé a legfontosabb — hangozzék ez akármilyen közhelyesen — az a végtelen szeretet, ami Albából árad, s ennek csak leglátványosabb megnyilvánulása a közönség megajándékozása, sugárzó tekintettel bedobálva a nézők közé számtalan CD-lemezt; vagy még inkább az, amire alig is van példa: két szám között nagyon megdicsérte az előtte fellépő (általam is látott, bár számomra már-már sterilen precíznek ható) Pozvakowski formációt.
A koncert után a zenészek java a szó eredeti értelmében átcuccolt a kisterembe, ahol a Beat Dis lépett föl, immár női énekesek nélkül — az alig félórás zúzás szintén alaposan megmozgatott, a levezetést pedig a zárószám (természetesen a Foul Play) végén előttem hanyatt eső lánypáros biztosította, amint egy vétlen hátracsapódó kar tökön vágott.
(Fekete Zaj Fesztivál, Dürer-kert, Budapest, 2013. augusztus 17.;
fotók: Bende Csaba)