„Mint egy karó a földből, úgy állt ki most a lehajtott koponyák és görnyedt hátak alkotta mágneses mezőből; s a hely, amit ezután még hosszú órákig nem lesz hajlandó föladni, mintegy lék volt az ivó zárt terében – lék, amelyen át akadálytalanul áramlott el a levegő, hogy helyébe bénító, jeges, mérgező fuvallatok csapjanak be. A feszült csöndben csak a bögölyök kitartó zúgása hallatszott, s távolról a megállíthatatlanul omló esőé, s e kettőt összekapcsolta az a mind gyakrabban feltámadó percegés, az odakint hajladozó akácfákban, az asztallábakban és a pult tartószerkezetében működő különös éjjeli munka, mely szabálytalanul lüktető jeleivel mérte ki az idő parcelláit, könyörtelenül megszabva azokat a tereket, ahová egy szó, egy mondat vagy egy mozdulat hiánytalanul belefért.”
Krasznahorkai László, Sátántangó, Magvető, Budapest, 2005 [1985], 90.