Megjöttek a fiúk. Ikertestvérek. Ülnek az asztal mellett, mint két érőfélben levő vajas alma. Szótlanok, néznek maguk elé, hát persze, ugyanaz az asztal. Időnként megpiszkálják a felpattogzott fehér olajat, kárt nem tesznek benne: a rozsda jócskán megelőzte őket. A pléhasztalt lehet a teraszon lábbal lökdösni, nagyjából semmi sem változott a Recsegő panzióban.
Nem is hogy megjöttek a fiúk; a megjövés olyanokra szól, akiket valakik várnak. Az ikertestvéreket nem várta senki, szál ember nem emlékszik rájuk, na jó, kivéve Jánosunkat. Akkor hát csak jöttek, mondjuk úgy, véletlenül erre vezetett az útjuk. Jánosunk mesélte, akkor jártak itt a fiúk, amikor még alig látszottak ki a földből. Apjukkal érkeztek fel reggelente a panzióhoz, senki sem tudta, honnan jönnek. Jöhettek volna többen is, a félszemű embernek állítólag szekérderék gyermeke volt. Dolgozott az istenadta, megélezte a kaszát, megnyírta a gyepűt, a Vermessy kert alatt kitisztította a forrást, leverte a diót, és fél szeme ellenére pontosan látta, mikor jelennek meg az ösvényen libasorban járó asszonyok, hogy a barackosból megjegyzéseket tegyen.
A fiúk déli harangszóra előjöttek a valahol kihevert rejtekekből, a panzió teraszán várták meg apjukat, hogy valamit faljanak. Ültek a pléhasztal mellett, az ikertestvérek akkor még nem voltak szótlanok, nagyon is elevenek voltak, ahogy mifelénk mondják, folytatta Jánosunk. Pedig megmondta a félszemű ember, hogy fiacskáim, kosztos asztal mellett nem sokat beszélünk, aztán belátta, gazdaságosabb, ha mégis. Végül egyáltalán nem bánta, hadd beszéljenek a fiúk, az sem baj, ha sokat. A félszemű ember akkor elégelte meg a fiai elevenségét, amikor azok varázslóst játszottak az asztal mellett: ki tudja hamarabb eltüntetni a konyháról hozott, velővel kent pirított kenyereket. Az apa nem jó kedvvel nézte a kölykök varázslós játékát, azt mondta, a kenyérrel nem jó ilyesmit játszani, mert meglátja az Isten. A fiúk meglepődve, vörösen néztek össze, azonnal elmúlott a sápadtságuk. Mit mond nekik az apjuk? Mindenesetre majd torkukon akadt a velős kenyér, lehet, a szó is.
Ülnek az asztal mellett, mint két érőfélben levő vajas alma. Jánosunk szerint egyikük arcán még ott van élénken a gyermekkori bárányszeplő, a másikon mintha halványodna. Kár, hogy nem emlékeznek Jánosunkra, senkire nem emlékeznek. Mondják a kis szeplős pincérlánynak, ne izgassa magát, szólnak, ha eldöntik, mi legyen, hány fogás az ebéd. Látom, intik, nem kell nekik étlap, kitalálják maguk. Nem isznak semmit, úgy értve, alkoholt, mindössze pohár ásványvizet kortyolgatnak felváltva. Elhűlve nézzük Jánosunkkal, hogy egyszer csak jön a kis szeplős pincérlány, tálcán hoz szeletelt, jó néhány pirított kenyeret, velővel gazdagon megrakva. Az ikertestvérek erősen összenéznek, úgy látom, mindenek ellenére alig falnak valamit.
Később ugyancsak szótlanul néznek maguk elé, a poharat tologatják mindössze. Amikor a tekintetük az asztal rücskös felületére téved, hozzákezdenek piszkálgatni a repedezett olajat, körmükkel egész parcellákat hasítanak fel. Egyre nagyobb lesz a két rozsdafolt. Még van addig, amíg a fehér felületet megszüntető három folt teljesen összeér, mondja Jánosunk.