Szirák Péter érdekfeszítő és élvezetes áttekintést nyújt a magyar irodalmi útirajz történetéről, fejlődéséről és különféle válfajairól. A régi utazási irodalomtól, a 16–17. századtól egészen a 20. század második feléig követi a műfaj alakulását neves magyar szerzők írásainak érzékeny és alapos elemzésével. Olvashatunk többek közt Szenci Molnár Albert, Bethlen Miklós, Kazinczy Ferenc, Széchenyi István, Illyés Gyula, Németh László, sőt Szabó Lőrinc és Kosztolányi Dezső vagy Márai Sándor műveiről is. Ennek során nemcsak könyvének főszereplőjéről, az útirajzról kapunk igen árnyalt képet, de a bemutatott műveken keresztül a történelem is folyamatosan beszűrődik az elbeszélésbe, így a kötet történeti szempontból is jelentőséggel bír. Mindemellett a szerző gondos figyelmet fordít a tárgyalt szövegek nyelvi és narratív összetettségére is, s ezt a dimenziót beemelve elemzéseibe a szövegi működések feltárásával azok mélyebb rétegeire is képes rámutatni. Egyszerre kapunk így képet a műfaj történetéről, irodalmi és történeti kontextusáról, valamint a bemutatott szövegek prózapoétikájáról.
Bevezetőjében Szirák először magának az utazásnak a motívumát vizsgálja meg, hogy miként jelenik meg az utazás mint tevékenység vagy állapot a különböző korokban. Michel Onfray például „egyenesen az ember autentikus létezési módjaként mutatja be” (7), emellett az utazást sokszor összekötik az ismeretszerzéssel, az önműveléssel és önkiteljesítéssel, valamint az önmegismeréssel is, ahogyan a saját és idegen viszonya is többször tematizálódik az utazással kapcsolatban. Nem csoda hát, hogy irodalmi műfajként is kedveltté válhatott. Jelentőségét tömören így foglalja össze a szerző: „A valóságos vagy elképzelt utazás, az utazásról szóló elbeszélés antropológiai konstans, ám azért válhatott a kultúrantropológia modelljévé, mert az ember önmagáról alkotott képének, önmegalkotásának közege is, amennyiben az utazás koronként eltérő változatokban létező kulturális praxis és irodalmi reprezentációs mintázat.” (7) Ennek következtében az útirajz egyszerre tekinthető irodalmi műfajnak, „önszínreviteli praxisnak”, de mentalitástörténeti forrásnak, kulturális szokások gyűjteményének is (10). További érdekes vizsgálódási szempont lehet az is, hogy miként határozzák meg az adott kor technológiái az utazást és az útirajzot, hívja fel a figyelmet Szirák, hiszen előbbinek a közegét a technika, utóbbinak elkészítését pedig a kor lejegyzési rendszere határozza meg. Kifejezetten izgalmas az is, ahogyan összefonódik az utazás az olvasással/írással, az utazó már mindig korábbi utazók nyomait olvassa, megjelölt helyeken jár, melyekbe képzetek íródtak, így azok már mindig eleve fiktívek is. A másik oldalról is hasonlóan bonyolult fikció és realitás viszonya, mutat rá Szirák, mivel az útirajzoknak van dologi, szövegen kívüli vonatkozása, s velük szemben a hitelesség elvárása is megfogalmazódik (12).
A kötet időrendben követi a műfaj megjelenéseit, esettanulmányokkal tárva fel és mutatva be annak jellemzőit, előfordulási formáit és jelentőségét. Az első ilyen esettanulmány a Tanulás és esemény. A régi magyar utazók példája címet viseli, s ahogy már ebből is kitűnik, a tárgyalt korszakban jellemző „tanuló” utazás a témája. Ez szorosan kapcsolódik az „Új Világ” felfedezéséhez, ami felkeltette az érdeklődést a földrajz és az utazás iránt. Ezzel párhuzamosan az utazási irodalom népszerűsége is megnőtt, mivel az utazás helyett pótlékként sokan a könyvekhez fordultak. Emellett a 16–17. század során a „nevelési célzatú tanulmányút” is elterjedtté vált, melynek következtében az utakat elkezdték megtervezni, utazáselméletek és útleírások is születtek: „az utazás művészetté és tudománnyá vált” — idézi Kovács Sándor Ivánt a szerző (20). A fejezet többek közt tárgyalja Szepsi Csombor Márton, Szenci Molnár Albert és Bethlen Miklós útleírásait, ám közben annak a zavarba ejtő jelenségnek is hangot ad, hogy sokszor nehezen lehet felismerni a vendégszövegek beíródásának mértékét, mivel a szerzők sokszor egyszerűen átmásoltak részleteket a középkor óta népszerű guidákból (24). Olvasás és írás ismét egymásra montírozódik, így a szövegek teljesítményéről leginkább az esztétikai tapasztalat dönthet, állapítja meg Szirák Péter, mely „ritka pillanatokban akkor van részünk, amikor az utazási sematika elsajátított […] üzemeltetését egyszer csak megtörik azok az eseményszerű alkalmak, melyek kikényszerítik a tapasztalat egyediségének és így idegenségének megnyilvánítását” (24, kiemelés az eredetiben). Erre hozza a szerző kissé mulatságos példaként Szepsi Csombor Márton megütközését a londoni „asszonyállatok” ledér öltözködésén, vagy mikor Szenci Molnár Albertet megtámadják a méhek a loretói piacon, amiért torkosságát okolja, továbbá mikor Bethlen Miklós Londonba tartva eltéved egy sötét erdőben (25–28).
Azért is volt érdemes ennyit időzni e korai szakasznál, mert az itt bemutatott jellemzők az útirajz későbbi történetében is vissza-visszatérnek. Az utazás mint az ismeretszerzés és az önismeret közege a 19. században is meghatározó marad, s e tekintetben már nemcsak egyéni, hanem közösségi érdekeket is szolgál. A (kül)hon felfedezői című fejezetben Szirák kiemelten Kazinczy Ferenc, Széchenyi István, Bölöni Farkas Sándor és Szemere Bertalan írásaival foglalkozik, de mellettük további számos útirajzot is megnevez, ugyanis ebben a korban irodalmi divattá vált a műfaj. Kazinczy számára a személyes találkozások a fontosak, a tanítás és a tanulás, mondhatni tudományos személytelenséggel számol be erdélyi útjáról, ugyanakkor nála is megjelenik az utazás átformáló jellege (32). Azért is bír jelentőséggel Kazinczy leírása, mert Erdély fölmagasztosításával itt alapozza meg az „»irodalmi Erdély« képét, s a 19–20. századi ún. Erdély-kánont” is (33). Széchenyi számára lesz az utazás — az önmegismerés mellett — a közösség szempontjából is fontossá, amennyiben az utazásai során látott és tapasztalt dolgokat (például Anglia alkotmánya, a lótenyésztés és az ipari forradalom technikai vívmányai) eleve a magyarországi viszonyok szempontjából szemlélte, így azok alakították reformelképzeléseit, és a későbbi reformok alapjául szolgáltak (35–36). Az ő útleírásában is megjelenik az eseményszerűség, mikor „afféle könnyed kémhistóriába” keveredik Nápolyban (34). Bölöni Farkas — Kazinczy Erdélyéhez hasonlóan — a magyarországi Amerika-képet határozza meg hosszú távon (annyira, mutat rá Szirák Péter, hogy Oravecz Imre is hivatkozza a Jelentés az Erie-csatornáról című versében). Még a Függetlenségi Nyilatkozat magyar fordítását is közli Utazás Észak-Amerikában című útirajzában, ám az 1834-ben megjelent kötetet a Nyilatkozat miatt hamarosan betiltják (40). A nyugati tanulmányutat tevő és a látott újdonságokat alaposan rögzítő Szemere Bertalan könyvét is elkobozza a cenzúra egy időre (42). Bölöni Farkas többek közt Franciaországban is jár, s itt látja „Párizs különös intézetét”, a MORGUE-ot, amely Szepsi Csombor Mártonnál és Kosztolányi Dezsőnél is megjelenik: „Ha vízbefúltakat, magokat kivégzetteket vagy véletlenül megholtokot vagy ölteket találnak a közönséges helyeken, kit meg nem ismernek, egy különös, evégre csinált épületbe viszik, mezítelen kinyújtóztatják, s köntösét feje fölé függesztik, s harmadnapig ott tartják, ha ismerősi vagy rokoni ráakadnak, kiadják, ha nem, harmadnap múlva eltemetik, de köntöse esztendeig felfüggesztve marad, hogy arról reáismerhessen valaki.” (39, 82. lábjegyzet) A következő fejezetben olvashatjuk, hogy a temetőket gyakran felkereső Kosztolányi is ellátogat a „dekadensek zarándokhelyére” (54).
„A magyar irodalmi útirajz első világháború utáni években elsőrangú írók — Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula, Márai Sándor, Szabó Zoltán, Cs. Szabó László — kezén vált igazán termékeny műfajjá” — folytatja Szirák Péter (46). S valóban, a kötet második felében e szerzők munkáit elemezve meggyőzően támasztja alá állítását. Az útirajz Kosztolányinál jelenik meg először hangsúlyosan esztétikai produktumként, „a költemények szépségéhez” hasonlítja azt, s az érzéki hatásokat hangsúlyozza vele kapcsolatban. Az értelmezéssel szemben az érzékelést kísérli meg nyelvi úton színre vinni, „kontúrok, színek, hangok és zamatok nyelvbe írására vállalkozik.” (47) Ebből következik, hogy nála az észlelés kerül előtérbe az ábrázolás során, amely eltünteti a különbséget mélység és felszín között, miközben az irónia eszközével is él. Így lesz hangsúlyos a test „olvasása”, a karakterek gesztusok bemutatásával történő ábrázolása például (49). Emellett Kosztolányi számára a játék, a változatos szerepjáték lehetősége is összekapcsolódik az utazással, hiszen annak során felfüggesztődnek a megszokott szerepek: „Ha belépek éjszaka egy vonatfülkébe, egyformán gondolhatnak lelkésznek, vagy kloroformos rablónak. […] Utazni annyi, mint játszani minden szerepet egyszerre.” (54) Ennek révén maga az utazás is a fikció terepévé válik.
Szirák Péter Kosztolányi írásainak mediális vonatozásaira is felhívja a figyelmet, Kosztolányi ugyanis reflektál a megváltozott mediális környezetre: a világot már ismerjük „könyvekből, képekből, moziból, rádióból vagy hallomásból”, sőt odáig megy, hogy azt mondja, míg a régiek élték a regényt, mi már csak olvassuk (56). Ennek tudatában „versenyzik Kosztolányi a médiumokkal”, s irodalmi útirajzai az „imaginárius aktivizálását célozzák, vagyis a tapasztalat — legyen az látvány- vagy hangulatbeli — egyediségét, eseményszerűségét a nyelv általi elképzeltetés révén igyekeznek közvetíteni.” (56–57) Fontos pontnak tartom ezt a köteten belül, mivel mintha itt az elemzés besűrűsödne, s még hangsúlyosabban megmutatkozna az utazási irodalom műfajának mediális összetettsége. Már szó volt arról, hogyan határozza meg magának az utazásnak a közegét a technika, hogy miként kerül egy szintre az olvasás és írás az útirajzokban, vagyis hogy hogyan vannak jelen vendégszövegként vagy előzetes tudásként a szerzőknél a korábbi útleírások. Szirák Péter ezzel kapcsolatban az esztétikai tapasztalat fontosságát is kiemeli, Kosztolányinál pedig ez válik rendkívül hangsúlyossá, a tapasztalatok esemény- és élményszerűségét, érzékiségét kívánja nyelvi úton megragadni, s ezáltal az irodalom teljesítőképességét teszi próbára.
Érdekes pozícióba kerül így a következő, „Utaztatás” és tanúságtétel című fejezet, melyben Szirák a politikai célú utaztatás eredményeként készült két útirajzot mutat be, Illyés Gyula és Nagy Lajos tudósítását oroszországi útjukról. Ezen utaztatások célja az volt, hogy neves — előzetesen kiválasztott — írók tollából tudósítások szülessenek a „fényes” Szovjetunióról a Nyugat számára. Az utazókat tulajdonképpen megvesztegették, „a kényeztető vendéglátás erőszakját” alkalmazták (62). A prezentációt folyamatosan elfedés kísérte, s miként Illyés fogalmaz: „Az oroszországi utazó, bárhonnan indul is, gyanakvással indul, s a határra érve szabályszerűen megkapja a Potemkin-komplexust.” (64) Szirák felhívja a figyelmet, hogy mindez nemcsak az utazóra, de az olvasóra is érvényes, aki „minduntalan kénytelen arra gondolni, hogy nem a valóságot látja.” Szirák Péter elemzését olvasva úgy tűnik, Illyés mintha „harcba szállna” a szituációval, s a nyelv, a retorika, az ábrázolásmód lehetőségeit kihasználva kijátszaná azt: egyrészt átengedi a befogadónak a megítélés lehetőségét, másrészt folyamatosan szerepelteti a vendéglátók kommentárját, az általuk nyújtott értelmezési sémákat is, sőt aggályait is kifejezi, ezáltal pedig ellenpontozza az elmondottakat (66–68). Az irónia eszközével is előszeretettel él, erre jó példaként idézi Szirák azt a szövegrészt, mikor Illyés leírja szállodabeli tapasztalatait: „Mikor Illyés a szállodabeli káddugasz hiányát felpanaszolja, a szobapincér a következő választ adja: »— Szíveskedjék ráülni a lyukra — teszi hozzá némi tűnődés után. — Tessék esetleg a sarkát ráhelyezni.« A — mondjuk — gyakorlatias replikát Illyés az »ősi orosz lélek beláthatatlan világával« hozza összefüggésbe.” (68) Hasonló példa az iróniára Illyés azon megjegyzése is, miszerint a csak távolról látott „Gyorogyec a legszebb város a világon” (69). Szirák Péter a szövegek éleslátású elemzésével és sajátos humorral mutatja meg, hogyan sejteti Illyés „az utaztatás általi manipuláció mechanizmusait”. Nagy Lajos már kevésbé tud megbirkózni a helyzettel, a kelletlen utazó „duzzogó őszinteségével” ír, tartózkodik ő is a jelentésadástól, mozaikos élményeket, primer érzéki tapasztalatokat rögzít. Az elemzés is érzékelteti ezt, mivel talán itt találjuk a legtöbb idézetet, ebből álljon itt egy: „Ődöngök, tanácstalan vagyok, annyit érzékelek csak, hogy csupa rosszul öltözött, komor képű ember mindenfelé, szúrós, szinte gyanakvó a tekintetük. […] Útközben nézelődöm. A város nem szép. Azaz, bocsánatot kérek mindenkitől, akit illet, a város csúnya. Szép nőt, szép férfit, egyet se látok. […] Meglepődve tapasztalom, hogyha az eszem nem is bánná, a szemem nem engedelmeskedik az eszemnek, a szemem önállósította magát és kielégítetlenül sóvárog.” (71) Érdekes adalék a szövegek utóélete, ugyanis míg Illyés útirajzát többször is kiadták, Nagy Lajosnál detektívek jelentek meg, majd barátai unszolására leállította a közlést, sőt még a kéziratot is megsemmisítette (73).
Miként a bevezetőben említettem, s talán az eddigiekben is kitűnt, a történelmi folyamatok befolyásolják magukat az útirajzokat is. A kötet további fejezeteiben tárgyalt szövegekre is nagy mértékben igaz ez, amennyiben az első világháború és a Trianon utáni magyarság helyzetének kérdése többségükben meghatározó, így Szabó Lőrinc és Németh László erdélyi, romániai útjai esetében is. Korábban láthattuk, hogy a saját és idegen találkozása az utazások visszatérő eleme, ez a viszony válik bonyolulttá, kifordítottá a történelmi Magyarország egykori területein tett utazások esetében, melyek „regisztrációját alapvetően az elidegenítés/elidegenülés számbavétele határozza meg” — mutat rá Szirák (74). Szabó Lőrinc számára a legfőbb vonatkoztatási pont a történelmi emlékezet, s a legalapvetőbb tapasztalat a kiszámíthatatlanság és az idegenség. Utóbbi különösen a másik nyelv, az idegen nevek hallatán nyilvánul meg. A másik idegensége a „darócruhás, bocskoros román paraszt” többször visszatérő képében jelenik meg, melyről ugyanakkor — hívja fel a figyelmet a szerző — nem tudjuk megállapítani, hogy mennyiben projekció (76). Németh László íróként számol be útjáról, s a vallomás és az értekezés műfajával társítja azt. Nem annyira érzékel, mint inkább elképzel és felidéz, megérteni akar, s előképzettsége, célelvű szemlélete egyfajta „hálót terít a látványra”. Belső, „szellemi utazásként” értelmezi útját, érdekli a román folklór, a kultúrantropológia és a történeti földrajz. Németh László a Duna-utópia gondolatával indul útnak, a „jövendő bölcsőjének” látja Erdélyt, ám a másik kultúra hordozóját, a románságot életképesként ismeri meg, miközben a magyarság helyzete elkeseríti, s meg kell állapítania, hogy ez az utópia sajnos nem lehetséges.
A Tanulmányutak című fejezetben négy szerző írásaival foglalkozik Szirák, melyek az imént tárgyalt két íróhoz hasonlóan „a szétszabdalt történelmi Magyarország tájaira vezetnek” (83). Móricz Zsigmond Németh Lászlóhoz hasonlóan az értekező attitűdjét veszi fel, ám ő is küzd az egykori vidék idegenné válásával, sokáig uralkodik rajta a régi Magyarország sorsa felett érzett gyász, mikor 1927-ben Kassára és Ungvárra utazik. Ebből őt is csak az eseményszerű tapasztalatok tudják kimozdítani: az egyik ilyen, mikor a kisebbségi magyarok közt jár, de még inkább hatással van rá, mikor egy felvidéki katolikus misén vesz részt, amelyet érzéki, esztétikai tapasztalatként ír le. A felvidéki utazás után Erdélyben is megfordul, és szembesül „a kisebbségi magyarok anyaországgal szembeni — a múltban gyökerező — elégedetlenségével és bizalmatlanságával” (87). Az elidegenedés így nála is meghatározó, keserű tapasztalat, ám leginkább saját, magával hozott szemlélete inog meg, s lesz egyre inkább az ottani magyarság világa a példakép számára. A Romániából 1923-ban kivándorolt Tamási Áron amerikai leveleit Mikes Kelemen mintájára írta „ángyomnak” a székely népnyelvet imitálva, de beszámolt lengyelországi, szlovenszkói, londoni, párizsi, moszkvai utazásáról is. Móricz mellett ő is a kisebbségi magyarok összetartozás-tudatát értékelte a legtöbbre. Márai Sándor 1938 őszén a Pesti Hírlapnak tudósított a felvidéki revízió folyamatáról, ám felvidéki utazásainak legfőbb tapasztalata „az erőszakkal idegenné tett sajáthoz való visszatérés” (93). Ezzel szemben erdélyi útjai során a felfedezésnek van nagyobb hangsúlya. Ekkoriban az Erdély iránti érdeklődés egyfajta össztársadalmi programmá vált, az oda való zarándoklat sokszor valamiféle adósságtörlesztésként jelenik meg az anyaországiak részéről.
Szirák Péter bemutatja Szabó Zoltán, a magyar szociográfiai irodalom egyik legfontosabb kezdeményezőjének balkáni útirajzait is. Az idegenség tapasztalata és a saját világ zártsága itt is meghatározó, s a Trianon utáni helyzet is foglalkoztatja a szerzőt: vajon van-e a hazának olyan földrajza, ami maradandó? „Mi a magyar?” (106) Szerelmes földrajz című műve mellé helyezi Szirák ezen az alapon Babits Mihálynak A magyar jellemről című írását, s különösen annak Faj, nyelv, tájtörténet című fejezetét, mely hasonló kérdéseket feszeget (106–107). A Szerelmes földrajzban azonban az utazás már a „megírt/ábrázolt táj »olvasása«”, mutat rá Szirák, s ezáltal arra is, hogy ez a táj éppúgy virtuális, mint ahogy a bejárt haza is az, s hogy ezért csak egyedül az irodalom képes „belakni” a tájhazát (107). Szabó Zoltán könyvében így íródik egymásba térkép és irodalom, irodalom és táj.
A zárófejezet nem egy szigorú értelemben vett útirajzot, hanem Márai Sándor San Gennaro vére című regényét tárgyalja, mely Márai Nápolyba érkezésekor íródott (1948), s így összekapcsolódik a haza elvesztésének gyászával. Az első fejezetek útleírásra emlékeztetnek, s a mű főhőse számára is alapvető az idegenség tapasztalata. A regény e passzusait Szirák összeolvassa Márai további műveivel is, kiemeli például a Napnyugati őrjáratot, melyben Spengler nyomán Márai a „civilizációba merevedett kultúráról” beszél, melynek kapcsán a tömeg felszámoló erejét tartja a legfenyegetőbbnek. Ezért az autentikus találkozások ritka pillanatait keresi, s a „lassú utazás” programját hirdeti meg. Így válik számára is jelentőssé az utazás, s a róla való tudósítás.
A kötet végére érve az olvasónak az az érzése támad, hogy mind időben, mind térben hatalmas utat járt be, ilyen értelemben Szirák Péter könyvének olvasása is felér egy utazással. A szerző gördülékenyen, könnyed humorral, ám emellett alapos szakmai tekintettel vizsgálja meg a magyar útirajz-irodalom egyes darabjait. Ezen esettanulmányok egyszerre állják meg helyüket önmagukban, miközben a kötet is szerves egészként működik, melynek végére érve még egy jegyzetet talál az olvasó, mely kinyitja az értekezést a 20. század második fele és a kortárs irodalom felé. Ezt talán egyfajta ígéretként is olvashatjuk. E „másik könyv” megszületéséig azonban csak ajánlani tudom e kötet olvasását — nem csak a szakmai közönségnek.
Megjelent a Műút 2017059-es számában