Vásári Melinda

Szirák Péter érdekfeszítő és élvezetes áttekintést nyújt a magyar irodalmi útirajz történetéről, fejlődéséről és különféle válfajairól. A régi utazási irodalomtól, a 16–17. századtól egészen a 20. század második feléig követi a műfaj alakulását neves magyar szerzők írásainak érzékeny és alapos elemzésével. Olvashatunk többek közt Szenci Molnár Albert, Bethlen Miklós, Kazinczy Ferenc, Széchenyi István, Illyés Gyula, Németh László, sőt Szabó Lőrinc és Kosztolányi Dezső vagy Márai Sándor műveiről is. Ennek során nemcsak könyvének főszereplőjéről, az útirajzról kapunk igen árnyalt képet, de a bemutatott műveken keresztül a történelem is folyamatosan beszűrődik az elbeszélésbe, így a kötet történeti szempontból is jelentőséggel bír.

Az olvasó első benyomása, hogy valódi könyvtárgyat tart a kezében. Ez a benyomás a könyvet olvasva végig megmarad, hiszen ezzel a könyvvel „bánni kell”, forgatni, nézni, tapintani. A borító puha, fekete, érdes anyag, minimalista, rajta egyszerű, fehér betűk, a ’70-es évek nyugatnémet könyvdizájnját idézi. Emellett már az előlap felborítja a megszokott elrendezést: nem a cím van a legnagyobb betűkkel szedve, hanem egyfajta rendezői utasítást olvashatunk a helyén: „[Az emberek elhelyezkednek.]” „[Két kanapé egy kandalló előtt. Dada viseletében Hugo Ball híres fényképe a falon.]”