I can remember how when I was young
I believed death to be a phenomenon of the body;
now I know it to be merely a function of the mind.
Egész nap folyamatos vonakodás, nem akarok megérkezni és látogatni. Később felismerem, hogy ez a nehézkesség nem apró bosszúságok miatt volt bennem. Amiatt gyűlt és vastagodott a feszültség, hogy később erősnek kell majd lennem, viselkednem kell egy haldokló előtt. Mikor belépek, még nem vagyok ebben teljesen biztos. A lakás felszívta magába a visszafojtott ijedtséget, az ágy szivacsa és a falak most eresztik ki magukból. Mindenki mintha engedélyt kérne, visszaigazolásra várna, hogy jól kezeli a helyzetet.
Pont ugyanúgy félek vele egyedül maradni, mint egy újszülöttel: nem fogom megérteni, ha valami fáj neki, a szavai kivehetetlenek, tehetetlenség, időről időre pánik. Irigylem azokat, akik levegőt hoznak be a szobába, mesélni tudnak neki a napjukról, mint eddig mindig, bicsaklás nélkül. Önkéntelenül is ezt a viselkedést azonosítom a felnőttkorral, bömbölő gyerek vagyok, akit a saját és mások érdekében ki kell hagyni a halálból. Én csak erőltetett kedvességgel tudok szólni, megijedek magamtól, hogy nem látom benne az embert. Aztán csak annyit mond, hogy tizenhetedikén lesz a szülinapod, veszek neked egy blúzt, válaszd ki, és mutasd meg majd. Membrán feszül köztünk, bizonyos dolgok átjutnak, mások megakadnak rajta. Megkönnyíti a dolgom, mert elvégzi helyettem a szelekciót, ebben sem az enyém a felelősség. Képeslapok, sütizések a verandán, névnapi bálok, ő „úrilány” volt, mégis Svájcban volt takarítónő, és meglógott a munkahelyéről pár napra, hogy meghallgathasson egy konferenciát, folyékonyan beszélt németül, angolul és franciául még egy hónapja is. Egy időben egy kommunában élt, de erről később nem beszélt előttünk, gyerekek előtt. A lenyelés, elfojtás, kibírás kultúrájába szocializálódott. A közelemben senkitől nem születtem ilyen távol, és senki mást nem láttam még ennyire csupaszon.
Nem a csecsemők az igazán meztelenek, ez nekik természetes állapot. A fedetlenségben benne van, hogy hiányzik egy réteg, valaminek el kellene választania a világtól, ami most takaratlanul hagy. A csupaszság a szégyennel kezdődik, nem elég hozzá a puszta kiszolgáltatottság. Ha azt mondom, hogy most már én is láttam és lekövettem a halál természetét, az egy olyan hazugság, amibe könnyű lenne elégedetten belehelyezkedni. Valójában a józan viselkedésem egyszerű utánzás, ahogy egy gyerek járni vagy beszélni tanul. Amit őszintén megtehetek, hogy néha kiveszem magam az önmeghatározás céljára összegyűjtött díszletek közül, hagyom magam kiesni és visszaesni, felfogni és visszanyomni, elviselni és csupasznak lenni. Elfogadni, hogy a halál mindkettőnket infantilizál.