És végül tényleg leülök egy kemény, de kényelmes háttámlájú székre, a szobában húsz és fél fok, kedvező fényviszonyok, szemben vagyok a monitorral, teljesen meztelenül. Az ablak mögött a legforgalmasabb utca, amin valaha laktam, folyamatosan közlekedő autókkal, a ház másik oldalán a legvalódibb sétálóutca, amit valaha láttam, tele emberekkel, akik éppen úgy idegenek, mint én. Visszaolvasom az előző mondatot, túl sokat túlzok. Meglátom magam a kamerában, persze csak deréktől felfelé, amennyit a Skype-kivágat mutat úgy általában. Az ágyban, a könnyű alvás érdekében történő folyamatos sorozat-streamek mellett immár más jellegű életterekbe is bepréselem a laptopom.
Hosszan kanyargó versek az éjjeliszekrényen, vérvételekről, postáról, egyetemi felvételikről és ügyfélkapukról szólnak. Reggel fél nyolc és fél kilenc között szoktam szétszálazni őket, de most ehelyett híreket görgetek — paralizálnak. Alattomosan egyre nagyobb szeletet mutat magából a fáradtság, szépen lassan egymásba csúszik a feladatlistám a verssorokkal, melyeket feljegyzek magamnak a buszon, hazafelé jövet, vagy alvásból felriadva. Az alváson kívüli rekreációt az utolsó másodpercig ki kell használni, ha leállok, akkor belülről kifelé billen valami, elmozdul a tőkesúly, mintha a szerveim kifelé igyekeznének. Ahelyett, hogy a kibírásra koncentrálnék, vagyis hogy mindent le kell nyelni, megpróbálok elengedni egy-két dolgot, ez azonban azonnali émelygéshez vezet.
Egész nap folyamatos vonakodás, nem akarok megérkezni és látogatni. Később felismerem, hogy ez a nehézkesség nem apró bosszúságok miatt volt bennem. Amiatt gyűlt és vastagodott a feszültség, hogy később erősnek kell majd lennem, viselkednem kell egy haldokló előtt. Mikor belépek, még nem vagyok ebben teljesen biztos. A lakás felszívta magába a visszafojtott ijedtséget, az ágy szivacsa és a falak most eresztik ki magukból. Mindenki mintha engedélyt kérne, visszaigazolásra várna, hogy jól kezeli a helyzetet.
The mind rules the body, not the other way around. Nem tudom, miért angolul mondom magamban, lehet, hogy a hollywoodi filmek miatt, azokban angolul beszélnek az emberek magukhoz, megnyugtatóan teljes mondatokban, leginkább a tükörbe. Én most nem látom magam, villamoson vagyok, és túl világos van ahhoz, hogy tükröződjek az ablakban. Elhatároztam, hogy most tényleg jelen leszek, jógás szóval mindful. Az oktató megnyugtatóan, teljes mondatokban beszél magához, ezáltal hozzánk is, de úgy, mintha egyszerűen csak feltekerné a belső mondatait, úgy zengeti őket a többiekre, mintha ott sem lennének.
minden indulással nyitok egy zárójelet.
(az előzőket sem zártam be,
a villanyt is égve hagytam otthon
ez a tér ideiglenes, itt ki tudnék pakolni,
mégsem szelídítem. a kávé remeg a falról lenyitható
fél-asztalon. a pulcsim a párnám,
védőszárnyam, az arcok nem maradnak
meg, de horzsolják az enyém.
ha lecsúszik egy sorom a papírról,
visszasimítod, mint azt a hajtincset,
ami tizennégy éves koromig
a szemembe lógott — most átlóg az álmaimba.
nehéz észrevenni, mert nekem természetes,
hogy ugyanaz az angyal ül a homlokodon,
mint aki azelőtt altatott.
nagy kő ült a lelkén, énekelt, mikor legördült róla.
Persze minden olvasmányom egy feléd irányuló bizonyítási vágyból fakad. Persze, mert intellektuálisan megerőszakoltak tizenöt éves koromban és azóta csak kapkodok, Nietzsche, Hegel, Heidegger. Hogyne, tudom, hogy először a nagy németeket kell olvasni, utána a nagy franciákat. És közben persze mindvégig nagy szépirodalmat. Az, hogy visszautasítalak, valójában csak annak lehet a jele, hogy tetszel, csak kéretem magam. Az, hogy kritizálom, ahogyan beszélsz, a kisebbségi komplexusomból fakad, meg a PC-népbetegségből, amiből sürgősen ki kell gyógyulnom.
Ha képes vagyok lineárisan gondolkodni az eseményekről, akkor az higiénikus: betehetek egy darab steril vattát magam és az események közé. El tudom mesélni a dolgokat magamnak, akár másoknak is, hála a vattának. Ezen a vattán alszom éjszakánként, puha, de szöszös, reggel tele van vele a hajam. Néha csúszik, lefordulok róla álmomban vagy egyszerűen eláztatom izzadtsággal. Szívdobogásra kelek. Korábban biztos voltam abban, hogy én esti szorongó vagyok, de azt hiszem, az évek során reggeli szorongóvá váltam. Ha reggel nem vagyok jelen, lemaradtam.
Ilyenkor reggel tényleg az enyém vagy,
leszöszölöm az arcod, kipihézem a tüdőd,
mint egy anya, hozok helyetted
döntéseket.
Nem magamat, őt védtem, amikor megpróbáltam
elrángatni magam, zsinóron lógó, szomorú
tört könyök, a helyzet élessége marasztalt,
hegyesszögű asztal.
