A villamos az fönt megy, kisasszony! Ez a négyes metró! Nem kéne nyomogatni azt a gombot az oldalán, nem fog reagálni! Ez automata! Meg lehetne már tanulni! Gondolom, nem ez az első útja, nem először jár itt. Tényleg! Hányszor utazott már az új metrón, kérdezi a peronőr egyre idegesebben, majd hozzáteszi, ha mindenki nyomogatná a gombot, kimaradna egy-két perc, és összeütköznének az egymás után érkező járművek.
Nem szólok, nem tudok, hallgatom a mondatokat. Az összes szőrszál külön mozog az arcán beszéd közben, a szeme hunyorog. Nem tudom, mit mondhatnék, amikor mégis eszembe jut valami, levegőt veszek a kezdéshez. Rögtön érkezik a következő pár mondat, hogy ha senki nem figyelne ilyenekre, akkor összedőlne a rendszer, ő azért van itt, hogy biztosítsa a rendet, figyeljek már oda. Világos? Kérdezi utoljára.
Elnézést. Ennyi a válaszom, ezt tudom mondani, miközben majdnem leejtem az összes iratot az egész munkahelyi mappámmal együtt a földre. A következő jármű érkezésénél a huzat miatt repültek volna körbe a papírok a peronon. Közbeszerzési útmutatók, teljesítési igazolások és egy komplett projektdokumentáció szállt volna a metró elé, keringett volna a peronőr által emlegetett rendszerben. Előttem a kép, látom minden mozzanatát, nem történik meg.
Világos? Ugyanezt kérdezi újra csak hangosabban. Látja, nem hallom, nem jut el az agyamig a kérdés, gondolja még egyszer felteszi. A szemébe nézek mélyen, picit lejjebb hajtom a fejem, meglegyen a kontakt és megköszönöm a figyelmeztetést. Mosolygok, nem kapom el a fejem, nézek a szemébe tovább, látom, nem ért. A mellkasán lévő jelvényéről visszatükröződik a kabátom színe, nem tudom elolvasni a nevét, nem is érdekel, csak nézem tovább a szemét. Elkapja a tekintetét.
Tényleg nem először utazom az új metróval, ez a megálló, ahol vagyok, a madridi reptérre emlékeztet. Ugyanolyan a hangulata. Technokrata stílus, szürke-sárga színvilággal. Petra is szereti. Jó barátnőm, kozmetikai iparban dolgozik, épp Spanyolországban van egy nemzetközi konferencián. Tegnap kaptam tőle egy sms-t, leírta, rájött, az egész élet csak kémia.
A peronőr még előttem áll, lefelé néz, mintha a cipőmnek mondaná, hogy jól van, nem azért szólt, mert nem tudom miért, meg hogy nem akart durva lenni, mond mindenfélét. Annyit még válaszolok, azt hittem azért van rajta a gomb, mert meg lehet nyomni. Rávágja, nem azért, és sarkon fordul. A kérdést még hallja, hogy hanem, a válasza mozgólépcsőtől érkezik. Csak.