Antropológiai orgia — ideológiai piac

Két nagyon közeli téma. Két nagyon eltérő írói eljárás. Az egyik szerző színvonalas mesét mondott nekünk egy adott történelmi pillanat felfűtött ideológiai piacának finomszerkezetéről, a másik pedig iszonyatos antropológiai orgiát festve szembesített minket azzal, hogy milyenek vagyunk.

Az íróknak sajnos időnként mások helyett, helyettünk kell elvégezniük a munkát, nem kevés közös dolgaink egyikét-másikát. Miközben a saját dolgukat sem szabad félvállról venniük. Úgy próbálnak ilyenkor feledésbe merült vagy kiüresedésig sulykolt ügyekre, hosszan elfojtott történelmi traumákra vagy utólagosan eltorzított történelmi eseményekre emlékeztetni, hogy közben igyekeznek nem elfelejteni azt sem, ami az irodalom lényege, sava-borsa. Hogy tudniillik saját nyelvet kellene vagy illene teremteniük az adott tárgy érvényes végigbeszéléséhez. Mert világos: álságos vagy semleges (netán álságosan semleges) nyelvet nem használhatnak. Azazhogy nem beszélhetnek politikusan, a pártpolitika kisajátító és egyneműsítő tolvajnyelvén, de nem választhatják a tudomány távolságtartó és tárgyias beszédmódját sem. Pontosabban úgy kell távol maradniuk az előbbitől, hogy egyúttal közel kerüljenek az utóbbi által fellelt és előállított ismeretekhez, adatokhoz. Csak hogy aztán ettől is ugyanúgy eltávolodjanak. És persze jó, ha mindeközben nem válnak túlságosan, indulatosan és kiszámíthatóan elfogulttá, ideologikussá sem. Meg kell, hogy találják saját, csoporthiedelmektől mentes nézőpontjukat és hangfekvésüket.

Nos, míg Zoltán Gábor ez idáig számára ismeretlen szépirodalmi helyzetbe került akkor, amikor új regénye tárgyául választotta az 1944–45-ös nyilasterror iszonyatos eseményeit, azon belül a budapesti tizenkettedik kerületi szervezet rémtetteit, addig Závada Pál úgymond biztosra ment, amennyiben a megelőző regényeiben kidolgozott, mértékkel változatos, jellegzetesen művi elbeszéléstechnikai eszközökkel hangosította ki a második világháborút követő, 1946-os vidéki vérvádak mentális hátországát, nagyobb részt a két halálos áldozatot és több súlyos sebesültet követelő kunmadarasi, kisebb részt az egy gyilkossággal és egy súlyos sebesüléssel járó miskolci zsidópogromok fikciósított és stilizált ábrázolásával. És míg Závadának már bőven rendelkezésre álltak feldolgozott történelmi dokumentumok és szaktanulmányok (például Pelle Jánostól vagy Standeisky Évától), addig Zoltán elsősorban saját levéltári kutatásai nyomán ment utána annak, hogy mi is történt valójában az ő (tudjuk meg a fülszövegből, valamint néhány korábban publikált írásából, regényváltozat-részletéből) szűkebb lakóhelyén, a Városmajor környékén, amely egyébként, de nem mellékesen, nagyjából megegyezik Mészöly Miklós 1976-os Film című regényének helyszínével. Tehát míg az Egy piaci nap elsősorban a szerző saját epikai műveivel mutat rokonságot, leginkább talán A fényképész utókorával és az Idegen testünkkel, és még esetleg párbeszédbe állítható néhány hatvanas évekbeli regényparabolával, elsősorban Sánta Ferenc Húsz órájával, addig az Orgia a Mészöly-mű szenvtelenül részletező látásmódjával bemutatott tájék egy-két neuralgikus jellegű pontjára vet engesztelhetetlen és könyörtelenül pontos pillantást, ha tetszik, a jelentős íróelőd látásmódját megörökölve és átalakítva részletezi a negyven éve felvázolt regénytérkép néhány szelvényét, mint amilyen például a Filmben kurtán és élesen megemlített Városmajor utcai Bíró Dániel Gyógyintézetben 1945. január 14-én elkövetett nyilas vérengzés. (És persze nem feledkezhetünk meg a további rokon tárgyú és szemléletű művekről sem, leginkább talán Kertész Imre Sorstalanságáról és Márton László Árnyas főutcájáról.) Mindkét mű lehetséges emlékezetpolitikai távlatait mérlegelve tűnik szimbolikus jelentőségűnek, hogy a Zoltán-regény egyik fő helyszíne, a Városmajor utca 37. alatti nyilas pártház telke ma üresen áll (lebetonozott parkolóhelyként).

A két regényben leírt események elválaszthatatlanok egymástól, egyrészt az ősrégi (legalább középkori) gyökerekkel rendelkező, mindmáig lombosodó antiszemitizmus alakulástörténetében, másrészt annak egyik legsötétebb magyarországi fázisát tekintve, amely az 1944. március 19-i német megszállást követő gettózásokkal és deportálásokkal indult, és a haláltáborokból hazatért zsidósággal szembeni ellenszenvből fakadó vidéki pogromokkal zárult, közrefogva a nyilasterrorban tetőződő tömeges vérengzéseket. A két kereteseményt Závada regénye tárgyalja, hiszen az 1946-os következmények körüljárása során szórványosan értesülünk az 1944-es előzményekről is, a borzalmas csúcspontot pedig az Orgia ábrázolja, mégpedig az 1944–45-ös budapesti események szokatlanul kíméletlen részletezésével.

Ám ezen kívül nem sok hasonlóságot leltem a két mű között.

Talán még annyit, hogy egyik regény sem az antiszemitizmusról szól igazán. Sokkal inkább arról, hogy milyen az ember, milyenek vagyunk — antiszemitizmussal vagy nélküle, attól függve vagy függetlenül. Hogy mi mindenre képes az ember bizonyos helyzetekben, mi mindent képes elkövetni az ember az (ellenségnek, idegennek, bármilyen szempontból másmilyennek tekintett) embertársával. Végtelenül szomorú embertani igazságot hallunk mindkét műből: az emberiség (azon belül térségünk) történetében rendszeresen felbukkanó pusztító ideológiák uralomra jutását nem más teszi lehetővé, mint az ember(nek nevezett „sárkányfog-vetemény”) eredendő bestialitása. Ha megvan hozzá a szükséges körülmény, teljes pompájában megnyilvánulhat az ember valódi lénye, iszonyatos lényege. Elég hozzá egy piaci nap, és máris véres orgia kerekedik.

Persze mindig valahol valakik valamiért követnek el erőszakot valakik ellen. És persze azt mindig valaki valahogyan ábrázolja. Mindenki, minden író a maga módján. Még akkor is, ha az egyik mintha eltanulna bizonyos mesterfogásokat a másiktól. Jelen esetben Zoltán Závadától az elbeszélői többes szám első személy használatát. És noha epikája védjegyértékű, ám könnyen elsajátítható furfangját Závada ezúttal csak módjával alkalmazza, érdemes egymás mellé állítani a két regény egy-egy bekezdését — egyfelől az Egy piaci nap női elbeszélőjének kiegyensúlyozott modorosságát, keresett kifinomultságát; másfelől az Orgia nyilaskórusának hátborzongató magától értetődését, gyakorlatias nyersességét:

Hogy a Jehova húzná a faszára az ilyet…!, fakadt ki őszinte felháborodással, fejcsóválva egy karszalagos sofőr, hogy az őt bámuló utcaközönségünkből még a tisztes családanyáknak sem volt érkezésük illedelmesebb beszédre inteni a közhangulat legtömörebb összegzőjét. Én is csak most kezdem fontolgatni, hogy az ilyen mocskos beszédet tanítóné létemre egyáltalán lejegyezzem-e. (Egy piaci nap, 37)

Itt Pesten, akiket beviszünk, azoknak max a fele zsidó. A katonaköteles korú férfiakat ugyanúgy levetkőztetjük és megverjük, mint a zsidókat. Tartjuk magunkat a legalább húszperces szenvedés bevált szabályához. Annyi a változás, hogy Pesten ki lett mondva: kereszténynek maradandó sérülést lehetőleg nem okozni! Mondjuk egy vérző orrért, kitört fogért nem jár feddés. Kezelés után levisszük őket a pincébe, hadd puhuljanak. Enni-inni nem kapnak. (Orgia, 134)

A Závada-regény elbeszélőjének megjátszott tanácstalansága („…hogy az ilyen mocskos beszédet tanítóné létemre…”) mögött mindvégig érezzük az őt megszólaltató szerző mesterségbeli magabiztosságát, a szoros kézben tartott stiláris gyeplő kiszámított lazulásait-feszüléseit. A Zoltán-mű roncsolt nyelvű elbeszélői kórusa viszont mintha erőszakosan felszámolná a szerző saját látásmódját, mintha nem engedné máshogyan és máshonnan látni a kegyetlenségeket, mint az elkövetők torz szemszögéből, az elkövetés közvetlen közeléből — és nem változik ez akkor sem, amikor az egyes szám harmadik személyű elbeszélő átveszi a szót a nyilaskórustól, akár úgy, hogy kívül, akár úgy, hogy belül marad a főszereplőnek tekinthető keresztény vasüzem-tulajdonos tudatán. Tehát míg az Egy piaci nap énelbeszélője félig-meddig biztonságos távolságot vesz fel a tárgyától, és ebben a távolságban tartja az olvasót is, mondhatni lényegesen nem veszélyezteti befogadói megszokásainkat, esetleg kényelemszeretetünket, addig az Orgia elbeszélésmódja már-már elviselhetetlen közelséget teremt, és ebbe a közelségbe kényszerít minket is, mintegy életre hívja az ábrázolt erőszak nyelvi-irodalmi megfelelőjét, más szóval lidérces álközösségre lép a gyilkosokkal, miközben a kínzókhoz rángatott (jobb érzésű) olvasót érzületileg mégiscsak a kínzottak körébe utalja. Závada regényében mindvégig jól tudjuk, hogy hol van a szerző, és hol vagyunk mi: az ő jól ismert, otthonos, tetszetős szerep- és stílusjátékokkal zsúfolt regényműhelyében. Zoltán regénye ezt nem teszi lehetővé: az elbeszélői fogásokat váltogató szerző sokszor mintha a kínzók oldalán állna, és így mi is kénytelenek vagyunk onnan nézni a véres eseményeket, miközben nem lehet, hogy ne vállaljunk közösséget a kínzottakkal, hogy ne vegyünk részt a leírt kínzás, az ábrázolt szenvedés testi tapasztalatában — és ez a hátborzongatóan összetett, szó szerint önkínzó érzet feltehetően a szerzőt is mindvégig fogva tartotta a regény írása során.

       *

Az in medias res induló Orgia főhőse, a „vasgyáros” Renner először (feleségével és szeretőjével együtt) áldozata lesz a „Tizenkétker” Városmajor utcai nyilas pártházában zajló kínzásoknak, majd belép a szervezetbe maga is, csak hogy mentse a saját (és a két nő) életét. Ameddig csak lehet, kerüli az erőszakos eseményeket, eleinte még gondolkodva, azazhogy gondolkodni igyekezve a körülötte történő dolgokon, aztán meg egyre tompábban, egyre gépiesebben (nem úgy, mint az öccse, a gátlásosságát szadizmussal ellentételező „Kisrenner”). Renner alábbi tudatfutamát olvashatjuk akár egyfajta bevezetésként is az elkövetkezendő borzalmakba: „Másrészt ő senkiben sem látott meg soha olyasféle indulatokat, mint amiket az utóbbi napokban megtapasztalt. Vagyis nem bízhat az érzékeiben. […] Lehet, hogy újra kell tanulnia az embereket.” (21)

Az emberrel kapcsolatos, emberre vonatkozó ismeretek „újratanulása” nemcsak Renner, de az olvasó számára is megterhelő, és egyúttal nem kis feladat elé állítja az elbeszélőt, aki hol kívülről, hol belülről ábrázolja a hírhedt Kun András páter úgymond szellemi vezetése alatt kegyetlenkedő, következetesen valódi nevükön (Bokor Dénes, Bokor Sándor, Dési Miklós…) szerepeltetett, egyszerű társadalmi helyzetű és lelki állagú kisnyilasokat. Mintha lehetetlen volna huzamosan egy helyben maradnia, egy helyről beszélnie, mintha az ábrázolt téma eleve kizárná az ábrázolásmód egységességét, és egyúttal széttörné a leírás nyelvét. Nézzünk véletlenszerűen egy-egy példát a külső és a belső elbeszélői nézőpontok alkalmazására: „A kerti ajtó mellett a falnak támasztva dróttal körbetekert fenyőfa, mellette csupasz tetem.” (63) „Mulatságos módon egy szép lány nagyvárosi bérházban eszközölt perzselése ugyanolyan szaggal jár, mint egy hízott disznóé, falusi udvaron.” (142) Van, hogy a nagyon eltérő nézőpontok, tehát egyfelől a szenvtelen elbeszélőé, másfelől az alantas indulatokba kocsonyásodott szereplőké, törésekkel jelölt szövegegységenként vagy bekezdésenként váltják egymást. De van úgy is, hogy egyetlen mondaton belül keverednek lidércesen össze (jelen esetben az „…és hogy…” nyelvi fordulópontján): „Wébert, a sofőrt egy másik fiúval visszaküldik a Városmajorba, és hogy ne menjen üres kézzel, kicibálják elegántos utcai lakásából doktor Halasnét, és beszállítják a nyilasházba.” (40) Zoltán mindig odafigyel arra, hogy az embereket kínzó nyilas szereplők tudatmozgását a rájuk jellemző szavakkal, szóalakokkal is fűszerezze — ami természetesen része lesz az olvasó (ezúttal hangzásbeli) kínzásának, ahogyan az a kötet utószószerűségében áll az egyik nyilas „alapszó”, az „aggilis” kapcsán: „Szeretném, ha az olvasó úgy hallaná.” (312) Például az egyik pártszolgálatos szájából: „— A Kisrenner egy aggilis gyerek […]. Nyereség a szervezetnek.” (134) Az újonc erőszakosságát elismerő veterán szójárását vagy névhasználatát („Kisrenner”) pedig azonnal átveszi az elbeszélő, aki ezzel csak még inkább nyomatékosítja a gyilkosok közé keveredett Renner (immár „Nagyrenner”) morálisan kétes helyzetét — anélkül, hogy fülsértően moralizálna: „A Nagyrenner eleget látott. Elhagyja a lakást.” (134) És persze az ikes ige helytelen alkalmazása a „magyar földet” a megkínzott zsidó embereknek felemlegető nyilas dagályos szózatában („Elbúcsúzok, mondjátok! Elbúcsúzok, mert ezen a földön nekem semmi keresnivalóm nincs”) is jelentősen hozzájárul a „magyar” szó kétes használati értékének árnyalásához. (135)

Nem is tudjuk, hol borzongjunk jobban: ott, ahol a szenvtelen elbeszélő szólamát halljuk (amely valamiképpen emlékeztethet Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényének hidegen tárgyilagos hangfekvésére), vagy ott, ahol a nyilas szereplőcsoport embertelen szövegelését olvassuk — például azon a jellegzetes szövegtörésponton, ahol az utóbbiból fordulunk át az előbbibe, a zsidó foglyokat Budáról a pesti gettóba kísérő nyilasok barbár nézőpontjából az áldozatok szenvedéseit pontosan számon tartó elbeszélőébe:

Valószínű, lesz egy-két lefagyott kéz vagy lábujj. Tényvalóság, de ezek legalább megérkeztek. Mi meg kutyagolhatunk vissza Budára. Húszfokos hidegbe! Fegyvert cipelve. Mindig a zsidók járnak jól.
A Klauzál-téren, a gettóban, amilyen gyorsan csak lehet, eltávolítják a spárgákat. Sokaknak hiányzik valahány körme. A Városmajor-utcában maradt. Bedagadt már minden kéz. Lehetetlen úgy vágni, hogy bőr ne sérüljön. Dörzsölgetni kell, ütögetni. Fáj, ahogy visszatér az élet…” (86)

És ha csak az elbeszéléstechnikai szövegtörés túlsó oldalát nézzük, zavarba ejtő, ahogyan a semleges hangú elbeszélő egyszerre visszhangozza az előző bekezdésbeli elkövetők szójárását („A Városmajor-utcában maradt”) és azonosul az áldozatok kínjával („Fáj, ahogy visszatér az élet”).

Fáj, ahogy az elbeszélő minduntalan belehelyezkedik a hungaristák korlátolt tudatába, vagy ha tetszik, átengedi a szövegteret a hungaristák nyers — elbeszélt vagy idézett — szólamainak: „Hiányozni fognak [a kerületből távozó fajtestvérek], mondják sokan a szervezetben. Öröm volt nézni, ahogy Fehérhegyi és fiai ingujjra vetkezve egymás mellett verték a zsidókat. Vigasz, hogy akad bőven, aki a távozók helyére álljon.” (71) Vagy: „Szívből megszerették a tizenkettedik kerületiek Nidosit [a foglyok bőrébe nyilaskereszt formájú rajzszög-alakzatot nyomkodó párttagot — ezt a förtelmes cselekedetet stilizálja borzongató kötetborítóvá Hrapka Tibor]. És ő is a tizenkettedik kerületieket. Habár, jobban mondva, több ez szeretetnél: életre-halálra szóló szövetség jött létre. Frissen fakadt vér hitelesítette.” (123) Nem is az a borzasztó igazán, hogy mit láttat az elbeszélő, hanem hogy milyen természetességgel láttatja. Zoltán több nézőpontot használó elbeszélője nem gondolja, hogy neki bármi dolga volna a láttatáson kívül, hogy értelmeznie vagy ítélkeznie kellene. Hogy valamiféle humanista moralizálással kellene öveznie vagy ellensúlyoznia a leírások dermesztő naturalizmusát. A legtöbb, amit tehet, hogy mozog: hol közelebb megy, hol távolabb húzódik, hol belülre helyezkedik, hol kívülről ábrázol. Utólagos tanúságtevőként olykor mintha átlépne az elbeszélés-etikai szempontból vett (a neki kiszolgáltatott olvasó feltételezhető tűrőképességével számoló) ábrázolhatóság küszöbén, olykor viszont határozottan megáll ott. Van például, amikor a borzalom közvetlen megjelenítése hirtelen átvált egyenes idézésbe egy-egy szövegegység végén — például a szadista bűntársait biztató Kun páter alábbi szózatában, amelynek jóvoltából tehát már nem látjuk, csak (?) halljuk, hogy mi történik a továbbiakban a kínzás helyszínén: „— Az az érzésem, lesz még jó pár ilyen Budáról menekült jómadarunk. Asszonyom, maga jön. Hé, nem a fenekit. Először a mellyét.” (174) És van, amikor az elbeszélő nem tehet mást, mint hogy elhallgat — például a nők megbecstelenítő kínzását ábrázoló jelenet végén: „Egyik társa a gyerekes nővel szopatja magát. A csecsemő a nőt szopja, a nő az ifjabbik Gállt.” (179)

A regény címét adó szó egyfelől utal a szadista indulatokkal együtt járó szexuális izgalomra, másfelől teljességgel meghatározza az Orgia emberképét — legyen szó akár a csoportos kivégzést követő pálinkaivástól feltüzelt „Pokornyi testvérről”, aki végre „beteheti a duzzadt nemzőszervet a Bözsibe”, aki viszont „nehezen találna jobb hímet annál, amelyik rajta van”, ahhoz, hogy fajtiszta utódot foganjon (277), akár a megkínzott és meggyalázott felesége előtt a szintúgy megkínzott és meggyalázott szeretőjébe élvezni kényszerített Rennerről, aki ráadásul éppen ekkor, vérben és iszonyban nemzi a háború után megszülető kisfiát (306–309). Az antropológiai orgia teljeskörűségét felmutató záróképben kendőzetlenül látjuk a regény főtörténetének közvetlen előzményét, a nyilasok közé keveredett „vasgyáros” (valamint felesége és szeretője) tortúráját — egyenesen az ördögi találékonyságú Kun páter vezényletével. A mű legutolsó mondatát, hiába tesszük le a könyvet, nem tudjuk nem továbbvinni, nem tudjuk nem önmagunkra, önmagunk múlt- és önértésére vonatkoztatni: „Folytatódik a folytathatatlan.” (309) Ott állunk a Városmajor utca 37. üres telkén.

Egyedül a belénk égett látvány marad. Az orgia borzalmas alakzatának látványa: Kun páter, Renner, a felesége, a szeretője, a nyilasok. A látványt leíró szavak és mondatok. Ezek a mondatok pedig szikárak, szárazak, csúnyák, sokszor roncsoltak vagy rontottak. Nem akarnak szépen szólni. Nem akarják szépen szólva elkendőzni azt, aminek aztán tényleg nincsen semmiféle szépsége. A megszépítő, megszépítve megnyugtató magyarázat vagy értékelés tehát — már csak mondatpoétikai okokból is — elmarad. Hiszen az emberi létezés iszonyatának mélypontján, az önmagából kivetkőzött tettes végletes elvadultságának és az önmagából kivetkőztetett áldozat teljes kiszolgáltatottságának szorító présében, kettejük (és még nagyon sokuk) testi egymásra utaltságának poklában nincs értelme, nincs jelentése semminek. Minden csak üresen humanisztikus moralizálásnak hatna. Nehéz ezen a ponton megszólalni, pláne (szép)irodalmi szöveget írni, vagy azt végigolvasni. Zoltán Gábor vállalta ezt a nehézséget. A többi már rajtunk, az Orgia olvasóin áll.

       *

Az Egy piaci nap teljességgel más srófra jár. Zoltán sokkolóan nem-szép mondatai mellett óhatatlanul artisztikusnak hatnak Závada (elkötelezett híveinek ismerősen csengő) mondatszerkezetei. Meg hát önmagukban tekintve sem volnának mások: olyan tetszetős szövegindázatok, amelyek furcsa feszültséget keltenek az olvasó tudatában. Amennyiben ironikus ízű stílusjátékokkal takarják vagy fátyolozzák a voltaképpeni tárgyat. Tartják távol magukat a tárgytól. És helyeznek minket is ebbe a távolságba. Mint ahogy Zoltán mondatai meg éppenséggel belekényszerítik az olvasót az alig elviselhető közelségbe. Az alkati különbségeken túl persze leginkább arról van szó, hogy nagyon másmilyen kor-, cselekvés- és beszédhelyzeteket ábrázol a két regény: míg az 1944–45 telén játszódó Orgia az egyenes gyűlöletnyilvánításból, a gyilkos őrjöngésből kiindulva keresi annak szépirodalmi párhuzamát, addig az 1946 tavaszára tájolt Egy piaci nap a haláltáborokból hazatérő zsidókra irányuló indulatot egyszerre leplező és sejtető tolvajnyelv, a szalonzsidózáshoz fogható nyelvi sandaságok tükrében építi fel a maga kifinomult szövegjátékát.

A Závada-mű ábrázolt és egyúttal a szerző modoros alkatának teljességgel megfelelő nyelvi valóságába vezet be minket az elbeszélő Hadnagyné Csóka Mária — mondjuk akkor, amikor egyenesen idézi a zsidóellenes uszítással vádolt férjét pártoló kisgazdákat: „Már nem úgy szocdemek, mer’ nem is mind szocdem. Hanem, akik visszajöttek a hogyhívjákból. / Mi? Hogy honnan? / Kik? / Na, kik. / Ja, hogy a… / És őbelőlük állnak a népbíróságok is, egytől egyig, értitek…” (11) Vagy: „Meg hogy ehhez alighanem a minekmondjákoknak van köze.” (28) Vagy gondoljunk a szerzői és elbeszélői nézőpontok kettős könyveléséből fakadó, tetszetősen képmutató beszéd példáira: amikor a „megújuláspárti” református lelkész az egyszerre felekezeti és fajvédő mellékízzel rendelkező „testvérek” formulával szólítja meg a történetesen antiszemita érzületű híveket (51), vagy amikor a kisgazda Kátai Márton egyfelől a „zsidó népbíróság seggnyalói” és a „komcsi zsidóbérencek” fordulatok hetyke kimondásával kérkedik a rokon érzületű elbeszélő előtt, másfelől meg a bírósági tárgyaláson már ekképpen csodálkozik: „Igen?, ilyeneket mondtunk? […] Erre így, ebbe’ a formába’ nem emlékszek…” (55) Az ábrázolásmód dupla fenekű retorikájához fogható szereplői (vagy akár elbeszélői) beszédmutatványok sora tovább folytatható… De nézzük inkább a regény általánosabb poétikai keretfeltételeit.

Az 1946. május 21-i pogrom Kunmadarasát Závada átnevezi Kunvadasra (míg például a rokon témájú Árnyas főutcában Márton László egyszerűen csak elhallgatta, noha azért bőséggel körbehatározta az észak-magyarországi kisváros, Szécsény nevét). Mint ahogyan többekkel együtt a nyomozás során perbe fogott, majd felmentett református tanítót, Nagy Jánost is átkereszteli Hadnagy Sándorra, aki azért is lesz kiemelt szereplő, mert éppen az ő érzelmileg és eszmeileg elkötelezett feleségétől értesülünk a vérvádat, pogromot, koncepciós pert és még sok minden mást magában foglaló eseményekről. Vagyis a szerző a férjét (látszólag mindenben) követő és csodáló hitves hangjának és nézőpontjának aprólékos kidolgozásával s így ironikus helyzetbe hozásával tálalja a korabeli dokumentumokból könnyen összeállítható és a jelen morális, sőt politikai szemszögéből biztosan megítélhető történetet. Minek következtében tetszetős tanmesét olvashatunk bő fél évszázaddal korábbi, ámde máig érvényes dolgokról. Ráadásul a történetvezetésbe szőve rábukkanhatunk számos vendégmotívumra — például a késő Kádár-korszakban az 1956-os forradalomra használt „sajnálatos események” sandán eufemisztikus fordulatára (41), vagy Erdély Miklós Verzió című Tiszaeszlár-filmjének egyik hangsúlyos kihallgatás-formulájára: „Az illető pedig megkezdi tanúvallomását: Schwarz éppen szokásos napi teendőit végezte kis üzletében, midőn… / Mikor, javítja ki a társa…” (125), vagy éppen a majdani kommunista hatalomátvételt előkészítő Rákosi Mátyás 1946. február 16-án a budapesti Sportcsarnokban elmondott beszédének demagóg módon indulatfelkeltő részletére, miszerint „a népnek igenis joga van a felháborodásra, mert ha a kormány nem cselekszik, a nép veszi a kezébe a hatalmat, és az fog cselekedni.” (134)

„Az utcán akartam jelen lenni, hogy közelről tapasztaljak meg mindent, hogy a saját szememmel lássam, mi folyik — s ne mások gyatra emlékezetére és koholmányaira legyek ráutalva” (99) — halljuk a pogromok helyszínére siető Máriától, akinek „saját szeme” egyfelől azonos a „gyatra emlékezetek és koholmányok” ellenében szépíróként fellépő Závadáéval, aki viszont másfelől mindent megtesz azért, hogy elbeszélőjének kimódolt látásmódja ne legyen azonosítható az ő feltételezhető szerzői nézőpontjával. Így például minduntalan szembesülünk a megkérdőjelezhető (leventeparancsnoki) múlttal és (antiszemita) világszemlélettel rendelkező férj iránti hitvesi lojalitás („az én uram”) különböző, hol kritikátlan, hol kritikusabb változataival: „Kérem, az én uram magyarbarát volt, s mint a legtöbben ebben az országban, a magyar érdek képviseletében teljesítette a maga szerény feladatát, vagyis azt, ami hazánk védelméből — történetesen a német szövetségesek oldalán — őrá hárult.” (43) „Egyébként Sándoromnak ezt a leventeparancsnokságát egyfelől én nagyon is megértettem, másfelől meg persze hogy a pokolba kívántam, kivált, amikor életveszélyes bajok következtek már belőle.” (16) A „saját szem” függetlenségét hangoztató elbeszélő tehát többszörös függésben van: egyfelől a hitvesi elfogultságtól, valamint a férje származásához mérten előkelő társadalmi osztályának (apja tehetős textilkereskedő) szemléletétől, másfelől meg a szerzőtől, az ő nemes célokat szolgáló elbeszéléstechnikai manipulációitól.

Ugyanakkor a „saját szemmel” látás tisztán kivitelezhetetlen munkahipotézisét hangoztató Mária — tudatos vagy öntudatlan függőségei mellett — ki van szolgáltatva a saját testének, a saját teste történetének is: miközben a férje 1945-ben leventeparancsnokként tanítványaival védte a hont, addig őt orosz katonák megerőszakolták, ami után már nem tudta „Sándorát” úgy ölelni, ahogyan azt mindketten szerették volna; ráadásul az 1946-os tavaszi pogrom során egy indulatos férfi kis híján újra megbecstelenítette. Többszörös testi-lelki traumájáról még magának is csak módjával beszél, nemhogy az „urának”: „Most leírtam ugyan, de ez nem azt jelenti, hogy bárkinek is meg fogom mutatni.” (142) És hiába ébrednek a politikai nézeteit szerelmi vallomásba öltöztető férje hallatán „olyan vágyak” a tagjaiban, „amilyenekre évek óta nem volt példa”, ha egyszer ölelkezés közben a teste csakis a rajta férfiak által elkövetett erőszak-cselekedetekre emlékezik (177–178). És később is csak „bátran összeszorított foggal” lesz képes elviselni a tanítóként (és volt leventeparancsnokként) csodált, ámde férfiként idegen férje biztatására („…hogy csak engedjem magam legyőzni a kéjben”) következő hitvesi ölelést (219). A feleség szexuális elfojtástörténetének lesz ideologikusan kibélelt párhuzama a kunvadasi pogrom valóban „saját szemmel” megtapasztalt, ámde többszörösen elfogult nézőpontból előadott tanúságtörténete. Mi több, éppenhogy ez a szólam, a szerzői szándékot áttételesen képviselő elbeszélői ideológia teljesedik ki a Závada-regény stilárisan vonzóvá tett szövegfelületén. A tanítóné által közvetített szereplői hangok és vélemények viszont legalább annyira elfedik a véres eseményeket, mint amennyire szóba hozzák. A regény ideológiai vázát erősíti még a Hadnagy házaspár kunvadasi hányattatásait tükröző (ezúttal a kommunista párt által gerjesztett) miskolci zsidópogrom történetszála, amelyben a falubeli Hámosné kommunista férjének meghurcolásáról értesülhetünk.

Végső soron Zoltán regényének antropológiai orgiájával szemben itt valamiféle nyüzsgő ideológiai piacon találjuk magunkat, ahol kisgazdák, parasztpártiak, szociáldemokraták és kommunisták, tartózkodóbb és vérmesebb antiszemiták, valamint a mellettük álló feleségek egymással versengő nézeteinek cserekereskedelmébe nyerünk bepillantást (mint Sánta már említett Húsz órájában). Még akkor is, ha időnként egyik-másik szereplő az események során ki-kisiklik a pártideológiai vágányról: „Később [Würczel Károly, a kunvadasi pogrom során véresre vert szociáldemokrata titkár] ezt vallotta: Csak amikor benyúltam a számba, és öt véres fogam a kezemben maradt, akkor jöttem rá, hogy nem mint szociáldemokratát ütnek, hanem mint zsidót.” (63) És még ha „mint zsidót” ütik is, Würczel mégiscsak „mint szociáldemokrata” beszél, vagyis ideológiai síkon létezik — éppúgy tehát, mint a közismerten demokrata érzületű Závada új regényének összes többi alakja, a férje iránt mindvégig töretlen pártfegyelmet tanúsító elbeszélővel együtt.

       *

Két nagyon közeli téma. Két nagyon eltérő írói eljárás. Az egyik szerző színvonalas mesét mondott nekünk egy adott történelmi pillanat felfűtött ideológiai piacának finomszerkezetéről, a másik pedig iszonyatos antropológiai orgiát festve szembesített minket azzal, hogy milyenek vagyunk.

Megjelent a Műút 2016058-as számában