A szüleim Bezdánba utaztak, mert István papa levágta a disznót, amit nekünk nevelt, a bátyám pedig vizsgákra készült Újvidéken, így a hétvégén egyedül maradtam otthon. Szombaton Szatyival benéztünk az Aquarius lemezklub délutáni pionír-diszkójába. Megvártuk a végén a kemény rockot, aztán minden ismerősnek szóltunk: Buli van!
Jöttek vagy negyvenen. Szunyi, Csingó és Lajos Feketicsre indult, egy Pacal nevű sráchoz bográcsos partira, aztán nálam kötöttek ki. Egyikük még fel is hívta az anyját tőlem, hogy megérkezett, ne aggódjon, jól van. Az alattunk lakó Gréta néni többször felkopogott, Miloš néni is csengetett, hogy hangosak vagyunk, de mit lehet tenni, ha egyszer Vörös Tibi megtalálta a bátyám lemezei közt a Let’s Dance-t, David Bowie zenéjét pedig nem lehet halkan hallgatni.
Éjfél körül valakik lepisiltek a teraszról, sercegett, sistergett a beton, mert a harmadikon laktunk. Aztán Lajost be kellett fektetni a kádba, rosszul lett a vodka-juice-tól, pedig micsoda móka volt az üvegezés. Nem pusziba, hanem kettesben átmenni az üres nappaliba a kisorsolt lánnyal, és szoknya alá nyúlni, mellet simogatni, nyakat, fület, ajkat csókolgatni a sötétben.
Kettő körül már csak a három ál-feketicsi maradt, és persze Szatyi, mi ketten úgy jártunk át egymáshoz, mintha haza mennénk. Lajos kiterülve aludt a nappali szoba szőnyegén a lappföldről hozott rénszarvasbőrön, törölközőt tekertünk a nyakába, mi négyen pedig a gyerekszobában kártyáztunk.
Hajnali három után balkáni dob és trombita harsant fel az utcában. Dúlics bácsi a negyedikről biztos megkapta a fizetését — nyugtáztam. Buszvezető volt, anya azt mondta, soha nem ülne fel arra a járatra, ahol ő a sofőr. Hó elején a Szent György templom melletti Dva Jagnjeta kocsmában mulatott, de azt mondták, munka közben is felhajtott egy-egy deci konyakot a végállomásokon.
A Dva Jagnjeta magyarul azt jelenti: Két Bárány. Egyszer évekkel később bekéredzkedtem oda telefonálni, mert Zotyó kocsijában maradt a lakáskulcsom, és otthon próbáltam elérni a vonalason, hogy jöjjön vissza a kulcsommal. Amikor a kocsmaajtót kinyitottam, egy részeg férfi szálfaegyenesen zuhant a cipőm elé. Mire lehajoltam hozzá, már horkolt. Benéztem, semmit nem láttam a sűrű cigarettafüsttől. Aztán vettem egy nagy levegőt, és a szürke szószban a pultig botorkáltam, hogy a népzenét túlüvöltve kérjem a telefont a testes pincérnőtől.
Ahogy közeledtek a zenészek a Dva Jagnjetából, letettük a kártyalapokat és az ablakból néztük a két rézfúvóst meg a mögöttük fújtató kövér dobost. A buszsofőr énekelt, dobálta nekik a pénzt, vélhetően többet, mint máskor, mert még a lépcsőházba is elkísérték. A ritmus szétcsúszott, rezes macskazenére hasonlított.
Miloš bácsi az első emeleten a lakása ajtajából szidta a muzsikus cigányokat. Korábban a házibulimra fürtökben érkező fiatalok nem hagyták aludni, mert a csengőjére azt hitték, az a villanykapcsoló. A zenészeknek most azt üvöltötte pizsamában, fején az elmaradhatatlan hajkötővel, hogy takarodjanak, vagy meg fognak halni! Dulics bácsi közben bement a lakásába, vége lett a pénzesőnek, az egyik trombitás viccből még fújt egy nagyot a második világháborús hős és harcos-nyugdíjas Milošra, mire az valóban bement a pisztolyáért, és rálőtt a földszint meg az első emelet közt tétovázó romákra.
A lövésektől visszhangzott a lépcsőház. Mi történt? — kapta fel a fejét Csingó. Én ki nem megyek! — mondtam. Visszaültünk kártyázni. Kisvártatva a rendőrség jött szirénázva.
Úristeeeen! Valaki feljelentett a buli miatt! Eloltottunk minden villanyt, Lajos horkolt a rénszarvasbőrön, mi négyen, Szatyi, Csingó, Szunyi és én pedig lélegzetünket visszafojtva vártunk, közben néha nevettünk is, mert azt akkor kell legjobban, amikor nem szabad. Később hallottuk, ahogy elmegy a rendőrautó, pár perc múlva mégis csengettek. A szívem a torkomban, úgy mentem ajtót nyitni. Nem rendőr volt, hanem Szatyi apja. Itt van az Öcsi? Most már jó lenne, ha hazajönne, négy óra van!
Reggel, amikor Csingó, Szunyi és Lajos haza indultak, szóltam nekik, hogy az első emeleten folyton ott lebzselő, mindenkit spicliző Miloš néninek nehogy elárulják, reggelig nálam maradtak. Inkább kérdezzék meg tőle, lakik-e a házban Kovács József nevű ember. A lépcsőházból füleltem, átcsusszannak-e az egyszemélyes kordonon? Talán még léteznek csodák, mondjuk, Miloš néni épp akkor bemegy vécére, de nem, ő soha! Hallottam, ahogy Szunyi félszegen Kovács úr felől érdeklődik. Aztán Miloš néni hangja dörgött a lépcsőházban: Miféle Kovács József! Tudom, hogy az Ürmösnél voltatok, ráfizet ő még erre. Platiće on za to! Elmondom majd a szüleinek, csak jöjjenek haza.
Pár perc múlva engem is letámadott, amikor a piros műanyagvödörben törött poharakat meg cigarettacsikk-kupacokat vittem le a kukába. Annyit mondtam neki, hogy kinn volt a rendőrség, de nem miattunk, hanem valaki lövöldözött.
Tudom én, ki lövöldözött, ne mond te nekem, mert az én férjem lövöldözött, és most rendőrségi ügye lett a cigányok miatt. A te barátaid idegesítették fel, majd megmondom én a keresztanyádnak, ha a szüleid nincsenek itthon!
A vasárnapi misén majdnem elaludtam, utána Mihály nagyapa kezembe nyomta a heti zsebpénzemet, Keresztmama pedig kérdőre vont:
Miket beszél a Miloš néni? Hogy nálad hajnalig dáridóztak?
Azok a zenészek voltak a kocsmából. A férje meg rájuk lőtt! Szerintem meg van zavarodva, azt se tudja, mit beszél.
Most, hogy mondod, tényleg zaklatottnak tűnt. Miloš bácsit majdnem elvitték a rendőrök. Még jó, hogy nem talált el senkit a pisztolyával.
Vasárnap este megérkeztek anyáék a disznóvágásból. Segítettem felhozni a sonkát, kolbászt, töpörtyűt, meg a nagy csontos karajokat. Anya megkérdezte, mi volt itthon.
Hát, izé… házibuli a lakásban… jöttek vagy negyvenen, hajnalban meg zenéltek a lépcsőházban. Volt lövöldözés, kijött a rendőrség…
Ugyan már, mit beszélsz itt össze-vissza, inkább fogd meg ezt a tábla szalonnát, és menjünk!