Jöttek vagy negyvenen. Szunyi, Csingó és Lajos Feketicsre indult, egy Pacal nevű sráchoz bográcsos partira, aztán nálam kötöttek ki. Egyikük még fel is hívta az anyját tőlem, hogy megérkezett, ne aggódjon, jól van. Az alattunk lakó Gréta néni többször felkopogott, Miloš néni is csengetett, hogy hangosak vagyunk, de mit lehet tenni, ha egyszer Vörös Tibi megtalálta a bátyám lemezei közt a Let’s Dance-t, David Bowie zenéjét pedig nem lehet halkan hallgatni.
Legtöbbször mégis indiánosat játszottunk. Dondó Janit egyszer úgy odakötöztük a kínzócölöpnek kinevezett villanypóznához, hogy Nagy Józsi anyukájának kellett kiszabadítania konyhakéssel, mikor a Jani már sírt. Pedig rajta ritkán csattant az ostor, sokkal inkább a kis Nebojšán, aki tűző napon is pulóverben járt, sállal a nyakában. Soha nem viselt farmert, csak vasalt nadrágot, mint az öregek. Nagy Józsi mamája mesélte, hogy amikor az újszülött Nebojšát hazahozták a kórházból, az apja kitárta az ablakot, és azt kiáltotta: Od mog sina će biti fudbaler! Az én fiamból futballista lesz! A késő novemberi hidegtől a baba tüdőgyulladást kapott, és — bár meggyógyult — egy agyonféltett, sápadt kis balfék lett belőle, akit az utcában minden gyerek gúnyolt.
Kínos telefonhívás. Monori pénzt kért. A saját pénzét. Végighallgatta a főszerkesztőt szponzorokról, befektetett összegekről, amelyek valahol mindig elakadnak, aztán a sarkára állt: Legalább harmincezer kell! Különben vége az életének, nincs tovább. A főszerkesztő másnap délelőttre ígérte a pénzt, pontban tízre, az Erzsébet téren.
Hárman ültünk a konyhában, Viola, Tibor és én. Elmúlt éjfél, az ünnepelt már a szobájában aludt, kint a hó teteje cukormáz-fagyosra keményedett a januári hidegben.