Az utcákat régebbről ismerem. Van egy buszvonal, aminek a mentén megvoltak a pontok, amiket szerettem, amik referenciális funkcióval bírtak az adott valóságom hitelességére nézve. Hogy nem álmodom, hogy ugyanott vagyok, hogy nyugalom. Biztosan ismered az érzetet, amikor kiskorod óta nem látogatott helyekre térsz vissza, és míg régen mindent nagynak tapasztaltál, mikor most nézed őket, minden kisebb, és már nem annyira a részletekből építed fel az egészet, hanem az egészet látod egyben. Ez az útvonal is ilyen most. A buszok valahogy kisebbek, a négysávos, lefele három, felfele egy buszsávos út keskenyebb, a banképületek, a kisboltok és a turkálók mind-mind összementek. Ülök először a buszon, amin egy pár évvel ezelőtt ültem minden nap, és magamat nézem, a karjaim, lenézek a lábamra, az épületekhez mérem a tekintetem, hogy megnőttem-e. Hogy a lábam az előttem levő busz széke alá mennyire tud becsúszni, ha kinyújtom, mennyire van magasan a térdem, ahogy ülök, próbálok emlékezni, nem így volt-e mindig. Az egyik megálló közelebb került a belvároshoz, vagy nem is volt, csak most lett. Nem tudom. De az irodaház, a bevásárló- és kávézó-központ, amire ebben a megállóban néz buszablak: teljesen lenyűgöz. Vissza kell ide jönnöm gyalog. Egyáltalán a távolság, ez a három-négy megálló, rövidebbnek tűnik, gyalog könnyebben bejárhatónak. Próbálom felmérni a mélységét ennek az idegen sikátornak, aminek az oldala üveg, a teteje levegő. Az oldala üveg, a teteje levegő, és végtelennek hat. Lehet, hogy ez egy új utca. Hazafele gyalog jövök, a tekintetemmel mérem a járda szélességét, és hasonlítom össze az emlékeimből felidézett járda szélességével. Mondanám, valamikori szélességével, de az hazugság volna, mert semmilyen más valós okom vagy indokom nincs arra, hogy azt higgyem vagy bizonyíthassam: változott. Úgy értem, nincs más kövezet, nincs más járdaszegély, minden ugyanolyan, ugyanolyan színű, ha megerőltetném magam, még a gödrök helyét is tudnám igazolni emlékképekkel. Az üvegkolosszus helyén egy titokzatos méretű, egy láthatatlan állapotban lévő bekerített építkezési terület volt. És ezt is csak onnan lehetett tudni, hogy írta: șantier în lucru; vagyis: santier in lucru. Hogy az aztán valamikori lakóházak falainak romhalmaza, egy nagy és hasznavehetetlen gyárépület, egy hatalmas kazánház, egy vidámpark, egy mezőgazdasági terület, egy temető, egy piac, egy állatkert, egy úszoda vagy egy strand, egy börtön, egy levéltár, egy könyvtár, egy múzeum vagy egy iskola épületének romja volt-e, azt nem lehetett tudni.
És most itt van ez a magas, tiszta, átlátható, bejárható épület, aminek az aljában gyógyszertárak, bankok és bankautomaták vannak, az emberek ki-be járnak, közel mennek hozzá, hozzányúlnak, kinyitnak ajtókat és belemennek. Odamegyek az automatához, belerakom a kártyám, és attól félek, hogy az egész mindjárt köddé válik, eltűnik és felszívódik. Kód, összeg, bizonylat. Le vagyok nyűgőzve. Kijön a kártyám, kijön a pénz, kijön a bizonylat. Interakcióba léptem ezzel az egésszel. Bennebb azért nem megyek, de a járda út felőli széléről felnézek rá, köszöntöm a látványt az eddig őrizgetett emlékképeim között, és egy mosollyal megígérem neki, hogy megpróbálom megszeretni. Egy pár nappal ezelőtt felfedezett rövidítőn felveszem a sebességet az albérletem fele. Tudod, amikor már belátható távolságra vagy, és gondolatban már tudod, mit fogsz csinálni, ha hazaérsz, és nem is azt, amit rögtön, hanem azt, amit már azután, hogy lehúztad a cipőt, felraktad a kabátot, sálat, táskát, pisi, kézmosás, stb. A kétsávos utcácska mindkét oldalán van járda. Az egyik a tömbházak lépcsőházbejáratai előtt van, és leválasztja egy parkoló az úttól, a másik szabadon, és keskenyebb, amire egymás után, minden használható centit elfoglalva parkolnak az autók. Két választásom van tehát: vagy a lépcsőházak előtt megyek, vagy, ami egy-két megtett méterrel rövidíti is az utamat, a nemlétező járdán, tehát az útnak azon a felén, amin most éppen szembe jön egy-két autó. Egy eddig számomra ismeretlen érzés lesz urrá rajtam, amikor pötyögöm a kódot a bejáratnál, és kitart amíg felérek a második emeletre, amíg berakom a kulcsot az ajtóba, és felerősödik, amikor elfordítom, teljesen betölt, amikor lenyomom kilincset, és késleltetem, hogy még ne legyen vége, becsukom magam mögött az ajtót, figyelem a lélegzésem, minden porcikámat áthatja. Forró a szemem, könnyű a mellkasom, megáll a nyál a szájüregemben, nem nyeltem mióta bejöttem a lépcsőházajtón. Behunyom a szemem, lelassítom a levegővételem ritmusát, és felkapcsolom a villanyt. Lehúzom rutinosan a cipőm, felrakom a kabátot, a sálat, a táskát, és ezzel az izgalommal leülök a vécécsészére. Nyitva van a fürdőszoba ajtaja, ég a nappaliban és az előszobabában a villany: pisilek. Úgy pisilek, hogy nem hallja senki, hogy nem tud megzavarni, rajtakapni és megszakítani senki. Úgy pisilek, mint az, aki egyedül él.