Tropára ment az összes cipője. Anyám mindig mondta apámnak, hogy túl nagy cipőt vesz Kenneth-nek, és legyen olyan szíves, vizsgáltassa meg valakivel, nem deformálódott-e a lábfeje. De szerintem azért mentek tönkre a cipői, mert mindig meg-megállt a füvön, előrehintázott alig negyven kilójával, hogy megszemlélhessen, vagy hogy átmorzsolhasson valamit az ujjai között. Még a mokaszinje is megtört.
Egyenes, rézvörös haja volt, mint anyámnak, bal oldalon választotta el, mindig szárazon fésülte. Sosem viselt kalapot, így messziről is könnyen felismerhető volt. Egy délután, amikor Helen Beebersszel ütögettünk a golfklubban, éppen mikor a kemény, téli, fagyott talajba szúrtam a labdát a tartójával együtt és felvettem az ütőállást, az a határozott érzésem támadt, hogy ha megfordulnék, Kenneth-et látnám. Magabiztosan fordultam hátra. Körülbelül ötven méterre, a magas drótkerítés mögött valóban minket figyelt a biciklijéről. Ennyire vörös volt a haja.
Egy balkezes baseball-kesztyűt hordott, olyat, mint az első védők szoktak. Az ujjak hátára tustintával verssorokat másolt. Azt mondta, szereti olvasgatni, amikor nincs ütőhelyzetben, vagy mikor semmi különös nem történik a pályán. Tizenegy éves korára a házunkban fellelhető összes verseskötetet elolvasta. Legjobban Blake-et és Keatset szerette, meg néhány Coleridge-verset, mégis egészen tavalyig nem tudtam — pedig rendszeresen olvastam a kesztyűjét —, melyek voltak az utolsó gondosan lejegyzett sorai. Amikor még mindig a Fort Dix-i katonai támaszponton voltam, levelet kaptam az öcsémtől, Holdentől, aki akkor még nem szolgált a seregben. Megírta, hogy a garázsban szöszmötölt, amikor rátalált Kenneth kesztyűjére. A hüvelykujján látott egy bejegyzést, amit még korábban sosem, bármi legyen is az, lemásolta a sorokat. Browning sorai voltak: „Szemem be se kösse, kímélvén halálom, ne csúszva vegyek diadalt.”* Nem volt túl vidám egy kölyöktől, aki a létező legsúlyosabb szívproblémával küszködik.
Megőrült a baseballért. Mikor nem tudott összehozni egy játékot, és én sem voltam ott, hogy ütögessem neki a labdákat, képes volt órákon át egy baseball-labdát dobálni a garázstető lejtőjére, hogy elkaphassa, miközben gurul lefelé. Ismerte minden profi játékos ütő- és védekezési átlagát. Mégsem akart jönni, és nem is jött a meccsekre. Csak egyszer tartott velem, talán nyolcéves lehetett, és látta Lou Gehriget kiesni ütőhiba miatt, kétszer is. Azt mondta, hogy nem akarja soha többé egy ilyen remek játékos kiesését látni.
— Visszatérek újra az Irodalomhoz, e felett nincs hatalmam.
Szerette a prózát, akárcsak a költészetet; mégis leginkább a regényeket. Be-bejött a szobámba, a nap bármely órájában, levett egy könyvet a polcról, majd elvonult vele a szobájába vagy ki a verandára. Ritkán néztem fel, hogy mit olvas. Akkoriban írni próbáltam. Elég kemény munka. Nagyon sápasztó meló. Azért néha felpillantottam. Egyszer láttam F. Scott Fitzgerald Az éj szelíd trónján című kötetével kisétálni, máskor megkérdezte, hogy miről szól Richard Hughes Ártatlan utazása. Elmeséltem neki, ő pedig elolvasta, de mikor később kérdeztem róla, az egyetlen dolog, amit hajlandó volt elmondani, hogy a földrengés rendben volt, meg az a színes bőrű fickó is az elején. Egy másik alkalommal elvitte a szobámból A csavar fordul egyetet Henry Jamestől. Miután elolvasta, egy hétig senkihez sem szólt a házban.
*
Megvagyok.
Bár annak az aljas, rohadt júliusi szombatnak minden részletére emlékszem.
A szüleim a szabadtéri színházban az Így élni jó első matinéelőadását énekelték. A nyári haknikon igazán irritáló, heveskedő, verejtékező színészek voltak, ezért az öcséimmel ritkán néztük meg őket. Anyám kifejezetten gyenge volt a nyári évadban. Őt nézve Kenneth még a jobb estéken is feszengett a székében, majd’ földig süllyedt szégyenében.
Azon a szombaton egész délelőtt a szobámban dolgoztam, még az ebédemet is ott fogyasztottam el, csak késő délután jöttem le a földszintre. Fél négy körül kimentem a verandára, megcsapott a Cape Cod-i levegő, mint egy túl erősre főzött pia gőze. Egy pillanat múlva azonban már egészen szép napnak tűnt. A nap forrón sütött végig a pázsiton. Körbenéztem Kenneth-et keresve, a szakadt, fonott székben ült, egy könyvbe temetkezett, a lábát maga alá húzva a rüsztjén egyensúlyozta súlyát. A szája tátva volt, azt sem vette észre, ahogy átsétáltam a verandán, majd leültem a székével szemben a korlátra.
Megrúgtam a székét a cipőm orrával. — Hé, öregem, hagyd már abba az olvasást — mondtam. — Tedd le azt a könyvet. Szórakoztass! — A nap is felkelt olvasta Hemingwaytől.
Letette a könyvet. Amikor hozzászóltam, megérezte, milyen hangulatban vagyok, és mosolyogva nézett fel rám. Úriember volt; egy tizenkét éves úriember; az volt egész életében.
— Magányos ott fenn — mondtam neki. — Pocsék szakmát választottam. Ha egyszer regényt írnék, szerintem csatlakozom majd egy kórushoz vagy valami, és próbákra rohangálok a fejezetek között.
Feltette a kérdést, amiről tudta, hogy szeretném, hogy megkérdezzen. — Vincent, miről szól az új novella?
— Figyelj, Kenneth, a viccet félretéve: haláli. Tényleg — kezdtem mindkettőnket győzködve. — A címe A bowlingos. Egy pasasról szól, akinek nem engedi a felesége, hogy esténként hallgassa a boksz- vagy hokimeccseket a rádióban. Semmi sport. Túl zajos. Borzasztó nőszemély. Azt sem engedi, hogy a férfi western-történeteket olvasson. Árt a gondolkodásnak. Az összes ilyen magazinját a kukába dobja. — Egy író szemével figyeltem Kenneth arcát. — Minden szerda este ez a pasas bowlingozni megy. Vacsora után ilyenkor mindig leveszi a különleges bowlinggolyóját a gardrób polcáról, beteszi egy spéci kis, kerek vászontáskába, jóéjtcsókot ad a feleségének, és távozik otthonról. Ez így megy nyolc éven át. Aztán meghal. A felesége minden hétfő este elmegy a temetőbe, és kardvirágot helyez a sírjára. Egyszer hétfő helyett szerdán megy, és friss ibolyát lát a síron. El sem tudja képzelni, ki tehette oda. Megkérdezi az idős gondnokot, aki azt válaszolja: „Ó, az a hölgy, aki minden szerdán eljön. Gondolom, a felesége.”
„A felesége?” — kiált fel a feleség. „Én vagyok a felesége!” Az öreg gondnok azonban elég süket vénember, és nem is nagyon érdekli az ügy. A nő hazamegy. Késő este a szomszédai üvegszilánkok csörömpölését hallják, de visszatérnek a rádióhoz a hokimeccset hallgatni. Reggel, munkába menet törött ablakot látnak a szomszédos házon, és egy harmattól csillogó bowlinggolyót a ház előtti pázsiton.
— Hogy tetszik?
Nem vette le rólam a tekintetét, amíg a történetet meséltem.
— Jajj, Vincent — mondta. — Jézusom…
— Mi a bajod? Ez egy rohadt jó sztori.
— Tudom, hogy szuperül megírnád. De ne már, Vincent!
— Ez az utolsó, amit felolvasok neked, Caulfield — válaszoltam neki. — Mi a baj ezzel a sztorival? Ez egy mestermű. Egyik mesterművet írom a másik után. Soha nem olvastam ennyi mesterművet egy embertől. — Tudta, hogy viccelek, de csak félig mosolyodott el, mert azt is tudta, hogy elkeseredtem. Nem kellettek félmosolyok. — Mi a baj a történettel? — kérdeztem. — Te kis görény. Kis vörös.
— Talán megtörténhetett volna, Vincent. De nem tudod, hogy tényleg megtörtént-e, igaz? Csak kitaláltad az egészet, ugye?
— Persze, hogy csak kitaláltam! Ilyen dolgok történnek, Kenneth.
— Biztosan, Vincent! Elhiszem neked! Viccen kívül, elhiszem — mondta. — De ha már kitalálsz dolgokat, miért nem valami igazán jót. Érted? Kitalálhatnál valami jót is, úgy értem. Jó dolgok igenis történnek. Csomószor. Öcsém, Vincent! Írhatnál jó dolgokról is, jó arcokról meg minden. Öcsém, Vincent! — Ragyogó szemmel nézett rám; igen, valósággal ragyogtak a szemei. A kölyök szeme igazán tudott ragyogni.
— Kenneth — válaszoltam, de tudtam, hogy leterítettek —, ez a bowlinggolyós fickó jó arc. Semmi baj nincs vele. Csak a felesége nem jó arc.
— Persze, tudom, de Jézusom, Vincent! Bosszút állsz érte meg minden. Minek akarnád megbosszulni? Ne már, Vincent. A pasas rendben van. Őt meg hagyd békén. Úgy értem, az asszonyt. Nem tudja, mit csinál. Mármint a rádióval meg a western-sztorikkal — válaszolta Kenneth. — Hagyd békén, jó, Vincent? Oké?
Nem mondtam semmit.
— Ne dobasd ki vele azt az izét az ablakon. A bowlinggolyót. Jó, Vincent? Oké?
Bólintottam — oké.
Felkeltem, a konyhába mentem, és megittam egy üveg gyömbért. A padlóra küldött. Mindig kiütéssel nyert. Majd felmentem az emeletre, és széttéptem a novellát.
Lejöttem, s újra a veranda korlátjára ültem, néztem, ahogy olvas. Hirtelen felnézett rám.
— Ugorjunk el Lassiterhez egy tál kagylóért — mondta.
— Rendben. Veszel kabátot vagy valamit? — Csak egy csíkos pólót viselt, látszott, hogy leégett a napon, ahogyan csak a vörös hajúak tudnak leégni.
— Nem, jó így. — Felállt, ledobta a könyvét a fonott székbe. — Csak menjünk. Most rögtön — mondta.
*
Követtem őt a gyepen át, közben lehajtogattam az ingujjam, majd megálltam a gyep szélén, és figyeltem, ahogyan kitolat a kocsimmal a garázsból. Mikor felért a felhajtóra, odaléptem. Átcsusszant az anyósülésre, én pedig beszálltam a volán mögé, és letekertem az ablakot — amit még tegnap este húztam fel, mikor Helen Beebersszel randiztam; nem szerette, ha fújja a szél a haját. Aztán Kenneth megnyomott egy gombot a műszerfalon, mire — miután egy lökéssel rásegítettem — a vászontető felemelkedett, végül pedig összecsukódott a hátunk mögött.
Kihajtottam a kocsibejáróról a Caruck Boulevard-ra, onnan pedig az Oceanre. Az út nagyjából 10 kilométer volt Lassiter bárjához. Az első pár kilométeren egyikünknek sem volt mondanivalója. A nap csodálatos volt. Megvilágította a sápadt kezem; az írógéptől tintás ujjaim, a lerágott körmeim; Kenneth vörös haján viszont szépen megtalálta a helyét; és ez így volt rendjén. — Nyúlj be a kesztyűtartóba, Doktor. — Mondtam neki. — Találsz ott egy doboz cigarettát és egy 50 ezer dolláros csekket. Azt tervezem, hogy főiskolára küldöm Lassitert. Adj egy szál cigarettát.
Adott egyet, és így szólt: — Vincent, el kéne venned Helent. Viccen kívül. Beleőrül a várakozásba. Nem túl okos vagy ilyesmi, de nem baj. Legalább nem kellene olyan sokat vitáznod vele. És a szarkazmusoddal sem bántanád meg. Figyelem őt egy ideje. Sosem tudja, miről beszélsz. Öcsém, ez jó! És milyen klassz lábai vannak!
— No de Doktor!
— Nem. Nem viccelek, Vincent. Feleségül kell venned. Egyszer dámáztam vele. Tudod, mit csinált a dámáival?
— Mit csinált a dámáival?
— Mindet a hátsó sorban tartotta, nehogy levegyem őket. Egyáltalán nem akarta használni őket. Öcsém, ez aztán egy rendes lány, Vincent! És arra emlékszel, amikor a golfütőit hordtam? Tudod, mit csinált?
— Az én labdatartóimat használta. Nem használta volna a sajátjait.
— Tudod, melyik az ötödik lyuk? Ahol az a nagy fa áll, épp a green előtt? Megkért, hogy dobjam át a labdáját az olajfa felett. Hogy őneki sosem sikerül. Öcsém, ilyen lányt kell feleségül venni, Vincent. Nem szalaszthatod el.
— Nem fogom. — Olyan volt, mintha egy nálam kétszer idősebb férfival beszélnék.
— De, ha hagyod, hogy kicsináljanak a történeteid. Ne aggódj annyit miattuk. Jó leszel. Fantasztikus leszel!
Hajtottunk tovább, nagyon boldog voltam.
— Vincent.
— Mi az?
— Mikor belenézel Phoebe bölcsőjébe, nem bolondulsz érte? Nem érzed úgy, mintha egyek volnátok?
— De — feleltem, s pontosan tudtam, mire gondol. — Igen.
— És Holdenért is bolondulsz?
— Persze. Klassz srác.
— Ne légy olyan zárkózott — mondta Kenneth.
— Rendben.
— Mindig mondd meg, ha szeretsz valakit, s azt is, hogy mennyire — így Kenneth.
— Rendben.
— Hajts gyorsabban, Vincent — mondta —, taposs bele rendesen.
Felpörgettem a kocsit, amennyire csak lehetett, majdnem 120-ig.
— Király vagy!
*
Pár perc múlva már Lassiter bárjában voltunk. Pangás volt, csak egy autó állt a parkolóban, egy De Soto szedán; bezártságot és fülledtséget sugárzott, mégsem volt nyomasztó, hiszen elég jól éreztük magunkat. A kinti árnyékos teraszon ültünk le, melynek a túlsó végében egy kövér, kopasz, sárga pólós férfi osztrigát evett. Újságját a sószóróhoz támasztotta. Lerítt róla a magány, s hogy ő a forró, üres, nagy szedán tulajdonosa, amely a kinti parkolóban pörkölődött.
Miközben hátrabillentem a székemmel, tekintetemmel Lassitert keresve a bárba vezető, legyektől zümmögő folyosón keresztül, a kövér férfi megszólalt.
— Hé, Vörös, hol szerezted azt a vörös hajat?
Kenneth megfordult, ránézett a pasasra, és így felelt:
— Egy fickótól kaptam az úton.
Ettől a pasas majd megszakadt. Olyan kopasz volt, mint egy barack. — Egy fickótól az úton, mi? — kérdezte. — Gondolod, tudna nekem is szerezni ilyet?
— Persze — válaszolta Kenneth. — Bár adnia kell neki egy kék kártyát. Tavalyit. Ideit nem fogad el.
Ez tényleg kicsinálta a pasast. — Adni kell neki egy kék kártyát, mi? — kérdezte a nevetéstől rázkódva.
— Ahha. Tavalyit — mondta neki Kenneth.
A kövér férfi visszafordult az újságjához, de továbbra is rázkódott a nevetéstől; és utána gyakran átnézett az asztalunkhoz, mintha maga is csatlakozott volna hozzánk.
Épp mikor már készültem felállni, befordult Lassiter a bár sarkán, s megpillantott engem. Felhúzta vastag szemöldökét üdvözlésként, majd elindult felénk. Veszélyes alak volt. Egyszer késő éjjel végignéztem, ahogy széttört egy üres, literes sörösüveget a bárpulton, majd kiment a törött nyakát a markában szorongatva a sötét, sós levegőre az illető után, akiről csak gyanította, hogy flancos hűtősapkákat lopott a parkolójában álló autókról. Most, ahogy felénk tartott a folyosón, egyből kérdezte: — Veled van az az okos, vörös hajú öcséd is? — Nem láthatta Kenneth-et, míg ki nem ért a teraszra. Bólintottam.
— Nahát! — szólt Kenenth-hez. — Hogy s mint, kölyök? Nem sokat láttalak errefelé a nyáron.
— Múlt héten jártam itt. Hogy van, Mr. Lassiter? Vert meg valakit mostanában?
Lassiter tátott szájjal kacagott. — Mit szeretnél, kölyök? Kagylót? Sok vajjal? — A bólintásomra el is indult a konyha felé, de megállt, hogy megkérdezze:
— Hol a testvéred? Az a kis lökött?
— Holden — azonosítottam őt. — Nyári táborban van. Megtanulja, hogy kell egyedül boldogulni.
— Ó, igazán? — szólalt meg Lassiter érdeklődéssel.
— Nem lökött — mondta Kenneth Lassiternek.
— Nem lökött? — kérdezte Lassiter. — Ha nem lökött, akkor mégis micsoda?
Kenneth felállt. Arcszíne közelített a hajáéhoz. — Húzzunk innen a fenébe — szólt oda nekem Kenneth. — Gyerünk már.
— Hé, várj egy percet, kölyök — mondta Lassiter gyorsan. — Ide hallgass, én csak viccelek. Dehogy lökött. Nem úgy értettem. Csak olyan bajkeverő fajta. Legyél jó fiú. Nem mondtam, hogy lökött. Légy jó fiú. Hadd hozzak egy kis finom kagylót.
Kenneth ökölbe szorított kézzel nézett rám, de nem mozdultam, rábíztam a dolgot. Leült. — Nőjön már fel! — mondta Lassiternek. — Jesszus! Ne gúnyolódjon!
— Ne keménykedjen a Vörössel, Lassiter! — szólt közbe a kövér pasas a másik asztaltól. Lassiter rá se hederített — ő ennyire kemény volt.
— Szépséges kagylóim vannak, kölyök — mondta Kenneth-nek.
— Remek, Mr. Lassiter.
Lassiter konkrétan majdnem hasra esett a folyosóra vezető egyetlen lépcsőben.
*
Mikor távoztunk, mondtam Lassiternek, hogy a kagyló príma volt, de ő kétkedve nézett, amíg Kenneth hátba nem veregette.
Visszaszálltunk a kocsiba, Kenneth kinyitotta az ajtó oldalsó rekeszét, és a lábát kényelmesen megtámasztotta rajta. A tíz kilométerre fekvő Reechman Pointhoz hajtottam, mert volt egy olyan érzésem, hogy mindketten szeretnénk elmenni oda.
Mikor megérkeztünk, lehúzódtam a kocsival a régi helyünkön, majd kőről kőre lépkedve leereszkedtünk arra a helyre, amit Holden valami sajátos oknál fogva Nagy Koponya Sziklának nevezett el. Egy nagy, lapos kő volt egy ugrásnyira az óceántól. Kenneth ment elöl… széttárt karokkal egyensúlyozott, mint egy kötéltáncos. Nekem hosszabb lábaim voltak, így egyik kezemmel a zsebemben is tudtam szikláról sziklára haladni. Ráadásul pár év tapasztalati előnyöm is volt vele szemben.
Leültünk a Nagy Koponya Sziklára. Az óceán nyugodt volt, szép árnyalatokkal, mégis valami nem tetszett nekem benne. Szinte abban a pillanatban, mikor megéreztem, hogy valami nem stimmel, a napot eltakarta egy felhő. Kenneth szólt valamit.
— Tessék? — kérdeztem.
— Majd’ elfelejtettem. Ma kaptam egy levelet Holdentől. Felolvasom neked. — Előhúzott egy borítékot a sortja farzsebéből. Én az óceánt figyeltem és hallgattam. — Figyeld a tetejét. A fejlécet — mondta, és elkezdte felolvasni a levelet, amely a következő formában érkezett:
Semmirekellők Pihenőtábora
Péntek
Drága Kenneth!
Bűzlik ez a hely. Sosem láttam még ennyi patkányt. Bőrből készítünk vackokat, és túrázni is kell. Versenyt rendeznek a vörösök és a fehérek között. Elvileg a fehérekhez tartozom de én nem leszek nyamvadt fehér. Nemsoká hazamegyek, és majd együtt csapatjuk Vincenttel meg eszünk sok kagylót. Itt állandóan folyós tojást esznek és még a tejet sem teszik jégszekrénybe.
Mindenkinek el kell énekelnie egy dalt az ebédlőben. Ez a Mr. Grover asziszi mekkora menő énekes és rá akart venni tegnap este hogy kornyikáljak vele. Benne lettem volna, csak épp ki nem állhatom. Mosolyog rád de ha csak teheti szemétkedik. Megkaptam a 18$-t amit anya küldött és valszeg nem soká otthon leszek, talán szombaton vagy vasárnap ha az a pasas tényleg megy a városba ahogy monta és akkor ott elkaphatok egy vonatot. Kiútáltak hogy nem énekeltem Mr. Groverrel az ebédlőben. Ezek a patkányok nem képesek hozzám szólni. Van azért egy nagyon rendes srác Tenessee-ből körülbelül olyan idős mint Vincent. Hogy van Vincent. Add át hogy hiányzik. Kérdezd meg olvasta-e a korintusokat. A korintusok a bibliában van és tök jó meg szép és Web tailer olvasott nekem belőle. Itt még az úszás is bűzlik mert nincsenek hullámok még kicsik sem. Milyen már hullámok nélkül nem hozzák rád a frászt még fel sem borítanak. Csak kiúszol a tutajig, amin van egy mentor. Az enyém Charles Masters. Egy patkány, folyton énekel az ebédlőben.
A fehér csapatban van, ő a kapitány. Ő és Mr. Grover a két legnagyobb patkány, akikkel valaha találkoztam, nameg Mrs. Grover. Próbál anyáskodni állandóan mosolyog de éppolyan szemét mint Mr. Grover. Bezárják a kenyértartót éjjelre hogy senki ne tudjon szenvicset csinálni Jimet is kirúgták és mindenér adnod kell 5 vagy 10¢-et Robby wilcoks meg nem kapott a szüleitől egy vasat sem. Nemsoká megyek haza valszeg vasárnap. Eléggé hiányzol Kenneth meg Vincent és Phoebe is. Milyen színű lett Phoebe haja. Lefogadom vörös.
Bátyád
Holden Caulfield
Kenneth visszacsúsztatta a levelet és a borítékot a farzsebébe. Felkapott egy lapos, vöröses kavicsot, jól megnézte, megforgatta, mintha csak azt remélné, hogy hibátlan a szimmetriája; majd azt mondta, inkább a kavicsnak, mint nekem: — Nem képes kompromisszumokra — keserűen nézett rám. — Csak egy koravén kölyök, aki képtelen bármilyen kompromisszumra. Ha nem bírja Mr. Grovert, képtelen énekelni az ebédlőben, még ha tudja is, hogy békén hagynák, ha megtenné. Mi lesz így vele, Vincent?
— Gondolom, meg kell tanulnia kompromisszumot kötni — mondtam, bár magam sem hittem el, és ezt Kenneth is tudta.
Kenneth a nadrágja órazsebébe gyömöszölte a lapos kavicsot, majd szájtátva bámulta az óceánt.
— Tudod, mit? — mondta. — Ha meghalnék vagy ilyesmi, tudod, mit tennék?
Meg se várta, hogy bármit is válaszoljak.
— Itt maradnék — mondta. — Elidőznék még itt egy kicsit.
Arca diadalmasan felragyogott — a rá jellemző módon; anélkül, hogy azt sugallná, bárkit is legyőzött vagy felülmúlt volna. Az óceán ekkor már rettenetes volt. Megtelt bowlinggolyókkal. Kenneth felállt a Nagy Koponya Szikláról, nagyon boldognak tűnt valami miatt. Abból, ahogyan felállt, tudtam, hogy úszni támadt kedve. Nem akartam, hogy a sok bowlinggolyó között úszkáljon.
Leráncigálta a cipőjét a zoknijával együtt. — Gyere, menjünk be! — mondta.
— Abban a sortban? – kérdeztem. — Fázni fogsz hazafelé. Már lement a nap.
— Van másik a kocsiülés alatt. Gyerünk! Menjünk!
— Begörcsöl a lábad a kagylóktól.
— Csak hármat ettem.
— Ne, ne menj — próbáltam visszatartani. Már a pólóját húzta le magáról, meg sem hallott.
— Mi? — mondta, mikor a feje újra előbukkant.
— Semmi. Ne maradj benn sokáig.
— Te nem jössz?
— Nem. Nincs sapkám. — Ezt igen viccesnek találta, és hátba veregetett.
— Naaa, gyere már, Vincent.
— Menj csak. Ki nem állhatom ma az óceánt. Tele van bowlinggolyókkal.
Nem hallott már. Leszaladt a homokos parton. Meg akartam ragadni, visszarántani és gyorsan elhajtani.
Mikor befejezte a bolondozást a vízben, kijött magától, mielőtt bármit mondhattam volna. Kilépett és elhagyta a víz bokáig érő, iszapos részét; még sietett is, és átvágott az elmosódó lábnyomokkal teli száraz homokzátonyon, nekem nem is tűnt fel semmi, csak hogy lógatja a fejét. Majd amikor már majdnem elérte a part nyugodt részét, az óceán utánahajította utolsó bowlinggolyóját. A nevét kiáltottam, ahogy kifért a torkomon, és fejvesztve rohantam hozzá. Rá se néztem, úgy emeltem fel; remegő lábbal futottam vele a kocsihoz. Az ülésre tettem, az első pár kilométeren még a kéziféket sem engedtem ki; de aztán beletapostam, ahogy csak tudtam.
*
Láttam Holdent, ahogy a verandán ül, mielőtt még észrevehetett volna, vagy valami. Egy bőrönd volt a széke mellett, az orrát piszkálta, míg meg nem látta. Ekkor Kenneth nevét kiáltotta.
— Szólj Marynek, hogy hívja az orvost — lihegtem. — A telefon melletti izén van a száma. Piros ceruzával.
Holden újra Kenneth nevét ordította. Kinyújtotta kissé kövérkés kezét, és lesöpörte, szinte leverte a homokot Kenneth orráról.
— Siess, Holden, a fenébe is! — mondtam, ahogy Kenneth-et cipelve elhaladtam mellette. Éreztem, ahogy Holden keresztülrohan a házon, be a konyhába Mary után.
Néhány perccel később, még mielőtt a doktor megérkezett volna, anya és apa hajtottak a feljáróra. Velük volt Gweer, aki a fiatal főszereplőt játszotta a darabban. Kenneth szobájának ablakából jeleztem anyának, ő pedig mint egy kislány szaladt be a házba. Egy percig beszéltem vele a szobában; azután lementem a földszintre, a lépcsőn elhaladtam apám mellett.
Később, mikor az orvos fenn volt anyánkkal és apánkkal Kenneth szobájában, Holdennel a verandán vártunk. Valamiért Gweer, a fiatal színész is ott maradt. Végül csendesen odaszólt hozzám: — Én azt hiszem, elmegyek.
— Rendben — feleltem tétován. Nem akartam semmiféle színészt a környéken.
— Ha bármi van…
— Menjél haza, haver — mondta Holden.
Gweer szomorúan rámosolygott, és távozni készült. Nem úgy tűnt, mintha kedvére lenne a kilépője. Ráadásul kíváncsivá is tette a csevegése Maryvel, a szobalánnyal. — Mi az — a szíve? De hisz csak egy kölyök, nem?
— Igen.
— Menjél haza. Oké?
Később úgy éreztem, nevetnem kell. Elmeséltem Holdennek, hogy az óceán tele volt bowlinggolyókkal. A kis hülye meg bólintott:
— Persze, Vincent — mintha tudná, miről beszélek.
Még aznap este nyolc óra után tíz perccel meghalt.
Talán, ha mindezt leírom, segít kiszabadítanom innen. Ott volt Holdennel Olaszországban, velem Franciaországban, Belgiumban, Luxemburgban és Németország egyes részein is.
Nem bírom tovább. Nem szabadna manapság már itt időznie.
Fordították Vásári Melinda szerkesztésével
az ELTE Műfordító Szakirány hallgatói:
Császár Terézia, Eke Erzsébet, Fejes Richárd, Filák Szilvia,
Herczeg Dániel, Molnár Berta Eleonóra, Szabó Mátyás Zoltán.
Megjelent a Műút 2016057-es számában
_______________________
* Kosztolányi Dezső fordítása