Nem értem azokat, akik azt hiszik, egy pofonnal mindent el lehet intézni. Nem bírom az erőszakot, az agresszió minden formáját elutasítom. Nem tudom, miért, nincs a családban alkoholista vagy kötekedő ember, indokolatlan a félelem. Több évnyi terápia sem segített megtalálni az okot, miért rezzenek össze, ha valaki hangosabban beszél a kelleténél, kiabál. Az orvos szerint valamely transzmitter vagy receptortípus működési zavara okozza a problémát az agyamban. Alacsony a szerotoninszintem. Egyetlen megfelelő vegyianyag molekulájával meg lehet szüntetni a problémát, nem lesz több kellemetlenség, szorongás és rosszullét. Nem hiszek a molekulákban.
Mindent meg lehet beszélni indulatok nélkül, ez a hitvallásom. Harminchét év alatt még soha nem keveredtem verekedésbe. Nem volt rá szükség, nem is tudtam volna verekedni. Ha egy nő felemeli a hangját, azonnal elveszíti a nőiességét. Nem tudom, hogyan kell ütni, pofont sem kaptam soha. Anyám pedagógus, nem hisz a fenyítésben. Mindig próbált rávezetni, hogyan érjem el azt, hogy rám figyeljenek, de ne legyek sok. Asszertivitás-tréninget tart a főiskolán. Felnőtteket már nem lehet fegyelmezni.
Imádkozom, ne jöjjön reggel az őrült a buszon. Egy héten legalább kétszer találkozom vele, munkába menet. Cirkuszol. Meglátom, tudom, el van rontva a napom. Nem bírja ki, hogy ne kössön bele valakibe, borzasztó érzés a közelében lenni. Vibrál mellette a levegő. Én a nyugodt embereket szeretem.
A férjem szelíd, veszekedés kizárva. Az elején leszögezte, ha egy nő felemeli a hangját, elveszíti a nőiességét. Megmondta, ha hisztiznék, sajnálja, de azonnal, bárhol otthagy. Ez az egy, ami nála kiveri a biztosítékot. Nem bírja a hangos szót.
Nagyon szeretem az irodalmat, a szép szavakat. Gyakran járok felolvasóestekre. Az iskolában sokszor kaptam kitüntetést a szépkiejtési versenyeken. Nem kellett túlzásba vinnem a tanulást, nem volt erőfeszítés, hogy jó eredményt érjek el. Csendben voltam. Kicsit irigyeltem Vandát, aki ötödikben kapott egy intőt.
A barátnőm engem irigyelt a természetemért. Egyszer, egy hétvégi elfogadás-kurzuson, meditáció közben felkapta a vizet, kiment rágyújtani, aztán távozott. Egymásnak vettük a programot ajándékba. Ugyanakkor születtünk, ugyanabban az évben, öt nap eltéréssel. Nem haragudtam a barátnőmre. Otthagyott a kurzuson. Nem volt hozzá türelme. Mindenkit megértek.
Megint itt van az őrült a buszon. Középkorú, hájas férfi, zavarodott tekintettel. Sapka van rajta, szedett-vedett póló, nadrág, sportcipő. Ordít, micsoda rendszer ez, ami ilyen selejt embereket köpköd ki magából. Hogy az anyjuk nem tanította meg őket a normális viselkedésre, nem tisztelnek ezek senkit. Rohadjanak meg a mocskos kis férgek, nem volt gyerekszobájuk.
Kellemetlen alak, rettegek, nehogy rám nézzen. Félek tőle, túl sokszor látott már. Félek, hogy belém lát. Egyre erősebben ver a szívem, nem jól veszem a levegőt. Ha a vérben a heves légzésre lecsökken a szén-dioxid szint, az agy érszűkülettel védekezik. Szédülés, látászavar, irrealitásérzés, szorongás, hányinger, deperszonalizáció. A deperszonalizáció egy olyan állapot, mikor az ember a saját életének megfigyelője lesz. Kívülről látja magát, eltávolodik a testi vagy a szellemi folyamatoktól. Az embernek ebben a szakaszban nincs reális ítélőképessége. Testét és életét torzult formában érzékeli. Óriásira nagyít tüneteket, azokat valóságosnak látja. Dagad a keze, püffed az arca, zakatol a szíve. Figyeli magát, a testéből jövő torz érzeteken rágódik, elkülönül. Elidegenedik.
Szeretek utazni, békávézni. Nincs jogosítványom. Bármelyik buszra felszállhatok, nem kell koncentrálnom, nem veszélyeztetek életeket. Jövök-megyek, figyelek. Nézelődöm, zenét hallgatok, élvezem a várost. Benne vagyok a körforgásban, ez fontos. Közöm van másokhoz, a társadalomhoz. Aktív részese vagyok az egésznek. Ez nagyon fontos. Megfigyelem, meghallgatom, ki miről beszél, milyen problémákkal küszködik, milyen a beszédstílusa. A legfontosabb az életben a megismerés. Ezt is komolyan gondolom, hiszek a kognitív viselkedésterápiában. Ez a félelem leküzdésének egyetlen módja.
Az embernek kötelessége jól lenni. Időt, energiát kell szánni a saját mentálhigiénés állapotának karbantartására, lelki egészségének megőrzésére. A terápia jó. Csak így lesz az ember hiteles, ha magán is dolgozik. Szeretném tisztán látni a bennem zajló folyamatokat és az összefüggéseket. Amikor segítőként tréninget tartok, úgy megyek oda, hogy azt mondom, mindenki tiszta lappal indul. Már a bemutatkozásnál tudom, ki milyen oldalról közelíti meg a világot, honnan jöhetett. Próbálom megérteni őket, teljességében látni az egyént, a környezetével együtt. Múltkor egy fuvarozási multicég indulatkezelési tréningjén az egyik sofőr nekiment egy rakodónak. Hazaküldtem mindenkit, kettesben maradtam a sofőrrel. Velem is agresszív volt. Munka közben sosem félek. Dolgozom.
Az embernek tudnia kell uralkodni magán, ez különbözteti meg az állattól, nem ösztönből cselekszik. Bizonyos szituációkban mérlegel, vesz egy nagy levegőt, átértékeli a dolgokat. Senkinek nincs joga más testi vagy lelki egészségét veszélyeztetni, szándékosan rongálni.
Az őrültön kívül vannak még a Colosék a hetes buszon. Többször utaztam már velük is munka után. Colos nem hangos, magas, bamba srác, a haverja félelmetes. Egyszer majdnem leszállította őket a sofőr, elkente a sztorit, beijedt. Hé, Colos, figyelj, tesó, ezt is megküldenénk, nem? Ráütnél arra a hülye fejére nem? Figyelj, barátom, én gond nélkül megküldök bárkit. Mit nézel, kisköcsög, mit bámulsz, megütlek, ha nézel.
Senki nem mer rájuk nézni. Az ablakra koncentrálok, kifelé egy pontra, nehéz, a busz gyorsan halad a Thökölyn. Nem adhatok támadási felületet. A Colos haverja nagyon be tudja hergelni magát, labilis az idegállapota. Nem vesznek észre, láthatatlan vagyok, láthatatlan vagyok, láthatatlan vagyok.
Mindenkit megértek, ítéletmentes életre törekszem. Nem kategorizálok. A tolvajt is megértem, aki ellopta a táskámat, meg a másikat is, aki levágta a kezemről a karláncomat a négyeshatoson. Pár másodperc volt, fel sem fogtam. Megúsztam, nem bántott. Beilleszkedtek a tárgyaim abba a rendszerbe, ahová kerültek. A táskám, a pénzem, az ékszerem, a parfümöm, a leveleim, az életem. Másnak jobban kellett.
Az irodistára sem haragszom, akinek sietni kellett, rám vágta az ajtót múlt pénteken. Sietnie kellett, betartotta a szabályokat. Az volt a prioritás aznap. Fontos, hogy meg tudjuk fogalmazni a szükségleteinket. Egy hivatalos ügy miatt időpontot kellett kérnem az okmányirodában. A közhivatalnok teljes testével védte az objektumot. Engedjen be, kérem szépen, a válasz egyetlen szó: nem. Nem, nem, nem és nem.
Tudni kell elengedni, elfogadni, megbocsájtani. Nagyvonalúság az élethez. Pitiáner, apró hülyeségeken kár rágódni. Tegnap fejbe rúgtam egy embert az utcán. Stresszes napom volt, este lementem futni. Öt kilométert futok a házak között. Fülemben zene, ritmusra lépek, kikapcsol a monoton mozgás, a zene átmossa a gondolataimat. Valaki kiugrik a négyemeletes mögül, későn veszem észre, a rántást érzem. Elkapja a karomat, le akarja tépni a telefontokot, nem sikerül. Vastag tépőzárral van a karomra erősítve, abban van a telefon. A rántástól megbillentünk mindketten. Megijedtem, fejbe rúgtam. Ötször. Először meglepődött, olyan volt, mintha mosolyogna. Nem tudok ütni. Rúgtam. Fejbe. Aztán megint. Fejbe, fejbe, fejbe, fejbe. Hazaérek, kimosom a sportcipőt, kiteszem az erkélyre száradni.