Nádasdy Ádám Isteni színjáték-fordításának egy lelkes és értő kritikusa azt írta, hogy Babits Dantéja „mostantól múzeumba való.” Ez a kissé goromba megfogalmazás — nem lévén efféle múzeum — csalóka. Talán inkább arról van szó, hogy Nádasdy munkájának megjelenésével Babits fordítása, mint egy kiszolgált óceánjáró, a világtengerekről a magyar irodalom kikötőjébe húzódott vissza, és aki ezután a világirodalomban kíván tájékozódni, az jobban jár, ha az új fordítást veszi kézbe.
„A műfordítás a népek lelkének egyik érintkezés-módja […] de a célt csakis a formahű fordítás szolgálhatja” — írta Babits egy híján száz éve. És valóban, a XX. század folyamán a meglehetősen szorosan értelmezett formahűség — a Nyugat-nemzedékek, illetve ezek örököseként az Európa Kiadó központi szerepű műhelyének szinte törvényerejű gyakorlata folytán — a jónak tekintett versfordítás egyik szükséges feltétele volt. Csakhogy ez nem volt mindig így: a XIX. század utolsó évtizedeiben például, miután részben már az érett Vörösmarty, de különösen Petőfi és Arany költészete divatjamúlttá tette — talán csak a hexameter és a disztichon kivételével — a kötött antik formákat, magyaros versmértékben, rímekben fordítani a római klasszikusokat éppoly korszerű dolog volt, mint a gázvilágítás. A Levelek Írisz koszorújából című kötetében, amely a magyar költészet egyik legjobb első kötete, Babits a verselés olyan példátlan virtuózaként mutatkozik be, aki még az alkaioszi strófába is képes életet lehelni: nem csoda, ha később az Isteni színjátékot is formahűen, terzinákban fordította le. (Babits Dantéjéről egyébként a legalaposabb tanulmányt Mátyus Norbert — nem mellesleg Nádasdy fordításának szaklektora — adta közzé az Apostoli Szentszék könyvkiadójánál, mindközönségesen a Szent István Társulatnál megjelent Babits és Dante — Filológiai közelítés Babits Mihály Pokol-fordításához című könyvében.) Nádasdynak A rímelés veszélyeiről címmel az Élet és Irodalomban 2015-ben megjelent cikkével vitába szállva tulajdonképpen Sárközy Péter sem az új, számos részletében már akkor közkézen forgó fordítást kritizálta a Magyar Naplóban, hanem az értekező Nádasdy mindig elegánsan szellemes hasonlatai közül azt a legalábbis történelmietlen gondolatmenetet, amellyel cikkét zárta: hogy a rímelő Babits olyan volt, mint a régi orvosok, akik nem tudták azt, amit mai kollégáik, de „nem a jót csinálták rosszul, hanem a rosszat meglepően jól”.
Az új fordítás éppen a rímelés terén különbözik már első pillantásra is az eddigiektől, mármint abban, hogy nincs ilyen tér: a sorok, az ötös és hatodfeles — a fordító felfogásában szimpla vagy egy szótaggal megtoldott ötös — jambusok végén ugyanis nincsenek rímek. Nádasdy több helyen elmondta, hogy az Isteni színjátékot nem költészetnek, hanem elsősorban tankönyvnek, lexikonnak tekinti — Sárközy, nem minden ok nélkül, ezt a szlogennek jó, ám definíciónak kissé nyers megfogalmazást is leértékelésnek tartja —, és ilyen műben a tételes tartalom visszaadása előbbre való, mint a versforma reprodukálása, márpedig a hármas rím, amelynek kivitelezése az olasz nyelv természetéből fakadóan az eredetiben nem igényel különösebb erőfeszítést, magyarul olyan akrobatamutatványokra kényszeríti a fordítót, ami gyakran a tartalmi és stiláris pontosság rovására megy. (Kosztolányi hasonlatát alapul véve azt mondhatnánk, terzinában fordítani az Isteni színjátékot olyan, mint gúzsba kötve — kötéltáncolni.)
Kosztolányi a műfordítók különböző típusairól írt parodisztikus jellemrajzaiban Timagenes névvel illeti azt a karaktert, aki annyira műfordító, hogy eredeti verset nem is ír. Kizárólag fordít. „Ha jó a hangulata, bordalt fordít, ha rossz, halotti siratót. Múltkor váratlanul beleszeretett egy leányba. Láztól lobogva ment haza csöndes szobácskájába, leült egy székre, szeme megtelt könnyel. Megszállta az ihlet, a szerelméhez rögtön egy szerelmes verset fordított.” Talán csak ez a Timagenes típusú fordító az egyetlen, ha ugyan egyáltalán fellelhető a maga vegytiszta állapotában, aki a munkája során nem érvényesíti a saját költői szempontjait, nem lévén neki ilyesmije. Nádasdy a rímtelen „drámai jambus” alkalmazását indokolva különböző nyelvekből vett kortárs fordításirodalmi párhuzamokra is hivatkozik, mondván, hogy manapság világszerte az a jellemző, hogy inkább prózában, de legalábbis rímek nélkül fordítják a verses műveket. Ennek azonban egyrészt az ellenkezőjére is lehet példákat hozni: Rodney Merrill vagy Philippe Brunet például az Iliászt újabban — sajátos, nem a szótagok hosszúságával, hanem a hangsúlyokkal operáló — hexameterben fordította angolra illetve franciára, másrészt a Dante-fordító döntése mögött a költő ízlése, illetve gyakorlata is jól érzékelhetően kirajzolódik. Nádasdy ugyanis saját verseiben is ritkán él a rímmel, és talán nem annyira — vagy nem közvetlenül — a világtrendek miatt, mint inkább azért, mert ennek a személyes megszólalás jegyeit mindig magán viselő, érzékletes, sokszor egyszerre hűvös és érzelmes költészetnek a verseit a rímek már túlságosan édessé tennék. Az Emlékek című verse például így szól:
Hogy pontosan hogy volt, azt nem tudom.
Az emlékek gazdája én vagyok.
Én veszek nekik sminket és ruhát.
Nem tudom, meztelenül milyenek.
Az emlékek szabadon kóborolnak,
még az se biztos, hogy mind visszajött.
Vagy változott a hajviseletük,
és bosszant, hogyha rájuk ismerek.
Néha óvatlanul megrúgom őket,
néha ülök, szárazra koptatom.
Az emlékek gazdája én vagyok.
Ahogy én tudom, úgy volt pontosan.
A kínálkozó rímlehetőségek kihasználása és egy-két további, nem túl drasztikus módosítás eltüntetné Nádasdy hideg tűjének karcolásait, és a versből valósággal sanzont csinálna:
Hogy pontosan hogy volt, azt nem tudom.
Gazdaként őrzöm emlékeimet.
Én veszek nekik sminket és ruhát,
Nem tudom, meztelenül milyenek.
Az emlékek szabadon kóborolnak,
hogy mindegyik visszajött: nem lehet.
Vagy változott a hajviseletük,
és bosszant, hogyha rájuk ismerek.
Néha óvatlanul megrúgom őket,
néha ülök, szárazra koptatom.
Gazdaként őrzöm emlékeimet.
Úgy volt pontosan, ahogy én tudom.
Nádasdy tehát a formát illető döntésével a legkevésbé sem bliccelte el a munkát, hanem nagy elődeihez hasonlóan — Kálnoky László metaforájával szólva — nagyon is a saját vérét ömlesztette az Isteni színjátékban lengő idegen szellemekbe.
Emellett még egy kézenfekvő oka van annak, hogy miért nem rímekben fordított: az, hogy Babits ezt már — „meglepően jól” — megtette. Ráadásul úgy, hogy munkája során, mint azt a Szász Károly fordításából átvett rímek, illetve az erőltetettebb megoldások mutatják, a rímlehetőségek nemhogy kimerültek, de helyenként eleve elégtelennek bizonyultak. Nádasdy éppen ezért megtehette volna, hogy a jambust is mellőzi, és prózában fordít, ami meg is fordult fejében, de hamar elvetette, mert ez több ízben kinyilvánított véleménye szerint mintegy felvizezte volna a fordítást azzal, hogy megengedte volna, hogy a kommentárok, magyarázatok beépüljenek a szövegbe. Emellett azt is jó tudni, hogy a műnek létezik egy igen jó, modern prózafordítása: Szabadi Sándor — talán jellemző: teológus doktor — tollából. Abban tehát, hogy Nádasdy nem terzinákban, de nem is prózában fordít, annak is része lehet, hogy az Isteni színjátéknak egészen egyszerűen már van egy bevett verses, és egy elég jó prózafordítása.
Itt kell megemlíteni, hogy Baranyi Ferenc verses Pokol-fordítása Kelemen János Holmi-beli kritikája szerint pontosabb és modernebb Babitsénál. De hát ez a minimum. Ezen túlmenően viszont mintha nem különbözne tőle eléggé. Ez, legalább részben, a rímekhez való ragaszkodásból következik, és bár lehet, hogy az ízlés egyes kifinomult tartományaiban, például a szivarosoknak és a borivóknak egyre kisebb különbségeket kell egyre drágábban megfizetni, ezúttal nem biztos, hogy az olvasói élmény kifizetődővé teszi a fordító óriási erőfeszítését, ha egyszer az eredmény — nem is hogy nem lesz „jobb”, de — nem lesz markánsan más, mint az addigiak.
Ezek után nem csoda, ha az ilyen hatalmas munkának, de még inkább Nádasdy költői és fordítói rangjának kijáró nagy várakozás messze megelőzte az új fordítás megjelenését: a Magyar Narancs még az előző évtizedben, a mű megjelenése előtt nyolc évvel, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián tartott székfoglaló előadása után készített interjút Nádasdyval, aztán a Műút kezdte rendszeresen megjelentetni az újabb és újabb szemelvényeket, majd 2015 nyarán és telén az Élet és Irodalom közölt műhelytanulmányokat a rímelés kérdéseiről, illetve a fordításnak az úgynevezett hét főbűnt, illetve hét erényt illető terminológiájáról. Az akadémiai székfoglaló — rendkívül elegáns módon, hiszen nem tudományos, hanem művészeti intézményről van szó — rövid bevezető után a szemelvények „bemutatására”, azaz felolvasására korlátozódott, Nádasdy, a nyelvtudós csak a könyv megjelenése után, idén júniusban szólalt meg, az akadémia (ezúttal a Magyar Tudományos) Nyelvtudományi Intézetében tartott előadásán, amely a fordítás nyelvészeti — főleg verstani, fonetikai és stiláris — kérdéseivel foglalkozott, és amelyre a későbbiekben magam is támaszkodom.
Minden esély megvan tehát rá, hogy sok olyan érdeklődő is kezébe vegye a rendkívül szép, tipográfiailag is igen átgondolt könyvet, aki Babits fordításába csak beleolvasott, de az is biztos, hogy nem kell a jövőbelátás danteszk erényével rendelkeznie annak, aki megkockáztatja, hogy az Isteni színjátékot Nádasdy interpretációjában sem fogják tömegek végigolvasni. Ebben nem Babits és Nádasdy a ludas, hanem maga a mű, amelynek harmadik része szinte semmi más, mint katekizmus és vallástörténet. Csak sajnálhatjuk, hogy Lope de Vega csupán a halálos ágyán vallotta be, hogy „belefáradt Dantéba”, mert így soha sem fogjuk megtudni, hogy ezt az egész műre értette, vagy ami valószínűbb, inkább csak a Paradicsomra. A Paradicsom ugyanis a Purgatórium, de különösen a Pokol nagy kalandja után, kicsit úgy hat, mint a Keresztapa III., amelyben feltűnnek ugyan a szívünknek kedves karakterek, de azért az egész — pace Gumbrecht — valahogy mégsem az igazi. (Paradox módon mégis ez az a rész, amelynek újrafordítása a leglátványosabb eredményt hozta, mert Nádasdy fordításában — és Babitséinál bőségesebb jegyzeteivel — a Paradicsom hardcore katekizmusa és vallástörténete is érthető.)
Ezek után úgy tűnik, hogy a fordítást külső szempontok alapján tulajdonképpen nem is lehet bírálni, és inkább csak azt lehet a fordítón számon kérni, hogy a saját elveihez mennyire sikerült hűségesnek lennie. De ez nem kevés. Voltaképpen ez az irodalomkritika egyetlen többé-kevésbé biztos pontja, és hát mi más lenne a műfordítás, mint az irodalom egyik műfaja? (Ha egy fordítás nem része az irodalomnak, akkor az nem is műfordítás, legfeljebb a szó hétköznapi értelmében vett tolmácsolás, tájékoztatás az eredetiről. Igaz, ez sem kevés — de más műfaj.) Ahogy korábban szó volt róla, munkája során Nádasdy részletesen kifejtette az elveit, sőt a Videotorium oldalán teljes terjedelmében megtekinthető intézeti előadásában munkájának sajátos kritikáját is adja, úgy, mint amikor a bűvészek magyarázzák el a trükkjeiket, amelyeket persze ettől még cseppet sem könnyű utánuk csinálni.
Előadásában Nádasdy először az olasz (hangsúlyos) endecasillabo és a magyar (időmértékes) ötös — a bevett terminológia szerint ötös és hatodfeles — jambus különbségeibe avat be, nem titkolva, hogy nem mindig sikerült nem is annyira a saját elveinek, mint inkább az ízlésének maradéktalanul megfelelnie. Ezen a téren meglehetősen szigorú önmagához: a mai magyar versolvasó fülének ugyanis bőven elég, ha a sor tíz vagy tizenegy (ötször kettő, olykor plusz egy) szótagból áll, és az utolsó teljes láb jambus, ti-tá. A Nádasdy által a saját fejére olvasott sorokkal tehát tulajdonképpen nincs semmi baj, ezek — „rosszul értették, s a csillagokat”, „még törhetted volna a fejedet”, „alázattal köszönöm meg neki” — akkor is jó sorok, ha az ötödik láb kivételével egyetlen további jambus sem fordul elő bennük. Vannak azonban sorok, amelyek ennek a minimális feltételnek sem felelnek meg: „már jó néhányszor néztem új és új”(Pok. 33,25) „a világ lámpása, de van egy pont” (Par. 1,38), „a szénparázs, úgy kezdett ragyogni” (Par.,16,29), „ahogy néztem, s a változatlan kép” (Par. 33,113). Ezek a sorok nem értelmezhetőek jambikusnak, bár olykor talán csak toll- vagy nyomdahibáról van szó, mint a Pokol 16,242-ben: „eszét vesztette, [é]s mint egy kutya”. (Itt jegyzem meg, hogy a könyv szerkesztése és a korrektúra igen gondos, alig találtam néhány nyomdahibát: „toskánai” — Purg. 14,124 —, illetve az 569. oldalon kétszer szerepel ugyanaz a jegyzet. A 450. oldalon van egy fölösleges — számozatlan —, ráadásul nyomdahibával kezdődő sor: „Buzdításoka helyes szerelemre”. Bár ez kifogástalan jambus, valójában nem igazi verssor, hanem arról van szó, hogy a Nádasdy által a követhetőség, a tagolás megkönnyítése érdekében adott és margón elhelyezett közcímek egyike beszivárgott a mű szövegtestébe. )
Érdekes, hogy az előbb említett metrikai pontatlanságok szinte kivétel nélkül olyan sorokat érintenek, amelyekben — a dantei stílustól Nádasdy szerint is idegen — áthajlás van. Ezek fajtáit előadásában Nádasdy külön is tárgyalja, és egyes pontokon leteszi a fegyvert, mondván, hogy egyszerűen nem sikerült más megoldást találni. E helyek egyike-másika egyébként — persze miután Nádasdy már „kifárasztotta” őket — viszonylag könnyen javíthatónak látszik, az „E szavak Statiusból kis mosolyt / váltottak ki, aztán így válaszolt” sorpár (Purg. 22,25–26) például mintha simább lenne így: „Kis mosolyt váltottak ki Statiusból / e szavak, és aztán így válaszolt.” Vagy a Purg. 6,149–152 is — „mint beteg asszony, aki nem talál / a párnáin nyugalmat, s forgolódva / próbál a fájdalmán enyhíteni” — zökkenőmentesebb volna így: „…nem talál / a párnáin nyugalmat, forgolódik, / s úgy próbál fájdalmán enyhíteni.” Érdekes, hogy a fordítás — igazán nem számottevő mennyiségű — sutaságai is a soráthajlások környékén fordulnak elő, ez a sor például: „küldött engem ima s szent szeretet” — Par. 31,96 — nemcsak csúnyácska, de előtte még éles enjambement is van („hiszen ezért”).
A fordítás következő érzékeny pontját az archaizmusok képezik. Nádasdy kiemeli, hogy nem használja például az „ád”, a „mondotta”, a „vélem” és a „néki” alakokat, de hát szép is lenne, ha élne ezekkel a mai magyar nyelvből kikopott formákkal — hiszen például a „vogymuk” szót sem használja. Ezzel szemben bevallottan nem tudott lemondani a „tán”-ról, az „ifjú”-ról (rövidsége folytán mindkettő kézre áll a helyhiánnyal küszködő fordítóknak), illetve az „oly”-ról, ami, ismerve dantei hasonlatözönt — valahogy csak életszerűvé kell tenni a túlvilág szép vagy ronda egyhangúságát —, nem is csoda. (Azért ezek mellett egy-két „víg”, „tova”, „ama”, „rút” is el-elhangzik, de ennyi belefér.) Nádasdy egyébként a prózafordítás pontosságával és a vers költői erejével adja vissza a hasonlatokat; egy szép példa a több százból: „Az Örök Gyöngy úgy fogadott magába, / ahogy a víz fogadja be a fényt, / miközben ép és sértetlen marad” — Par. 2,34–36. Ezeket a sorokat még recitálni, ritmusosan-dallamosan olvasni is érdemes, ahogy az olaszok szokták — ahogy újabban a legnagyobb hatással Roberto Benigni szokta — Dantét.
Az olykor tárgyi anakronizmusba átcsapó kollokvializmusok közül néhányat — „sport” (Purg. 4,113), „gramm”(Purg. 30,47) — magam is megjelöltem a könyvben, de ezek olyan ritkák, amellett olyan felfrissítően hatnak, hogy az olvasó igazán nem róhatja fel a fordítónak, ha a tizennégyezer sorban itt-ott elszórakoztatta magát. Nádasdynál az Isten bíróságának „elnöke” — Szabadi prózafordításában „helytartója”, Simon Gyula 2014-ben megjelent teljes, rímes fordításában „vezére” — van, de az utolsó énekek egyikében (Par. 30,142) ez már szinte fel se tűnik. A Paradicsom 25. énekének 118. sorában említett „kisméretű napfogyatkozás” nem az értelmével, inkább a stílusával készteti megállásra az olvasót, hogy aztán megnézve az olaszt — „di vedere eclissar lo sole un poco” — arra gyanakodjon, hogy talán nem a nap fogyatkozik részlegesen, hanem az ember akarja a jelenséget „legalább egy kicsit” látni. (Guido da Castelről — Purg. 16,126 — az áll a szövegben, hogy „a franciák / csak Egyszerű Lombardnak nevezik”, és az eredeti ismerete nélkül is megkockáztatható, hogy ott „semplice Lombado” áll, aminek az „egyszerű” aligha jó fordítása, mert mint a jegyzetből kiderül, a szóban forgó Guido nem puritán, hanem szerény, de nagyvonalú ember volt — nem olyan ravasz tehát, mint például a Horatiustól „duplex” jelzővel illetett Odüsszeusz —, vagyis szerencsésebb volna magyarul „Egyenes Lombard”-nak nevezni.)
A legbájosabb példa a kollokvializmusokra az, amikor Dante mintegy Neil Armstrong-i távlatból vagy még inkább a majdani Mars-utazókéból tekint a Földre, és ezt mondja: „mosolyogtam, hogy milyen kis vacak” („ch’io sorrisi del suo vil sembiante” — Par. 22,135). Az olyan szavak, mint a „papírpocsékolás”, „világhatalmi”, „túlevés”, „vezetéknév”, „fénynyaláb”, „kényszerpihenő”, „ricsaj”, hol többé, hol kevésbé simulnak bele a szövegbe, de az idő biztos, hogy Nádasdynak dolgozik: ezeknek a helyeknek is köszönhető, hogy szövege lassan fog avulni.
Az úgynevezett nehéz függelékek kérdése (amikor értelmileg hangsúlyos egy szótagú szóval végződik a sor, nem pedig mondjuk azzal, hogy „van”) vagy a Dante stílusára jellemző kötőszavas mellérendelések visszaadása olyan finomságok, amelyeket az átlagnál messze figyelmesebb olvasó sem feltétlenül érzékel, annál feltűnőbb Nádasdy előadásának utolsó pontja, egyes hosszú magánhangzók rövidnek vétele (sűrű, ejtsd: sűrü, kívánod, ejtsd: kivánod), ami éppoly rokonszenves, mint amilyen természetes. Finom megjegyzés, hogy az írásmód mégis az előírtat követi, mert ellenkező esetben, „sűrü”-nek és „kivánod”-nak írva, költői szabadságnak tűnhetnének, holott éppen arról van szó, hogy ezeket a szavakat ma nemcsak a költő, hanem — néhány „szííínész” kivételével — lényegében mindenki így ejti. (Biztos vagyok benne, hogy Nádasdy az „árbóc” szót hosszú ó-val mondja, és ezért megelégedéssel nyugtázza, hogy a könyvben így szerepel, miután 2016-tól a presziőz „árboc” helyett az új akadémiai szabályzat is ezt fogadja el.)
Nádasdynak nem minden nyelvi fesztelensége ilyen széles körűen elfogadottan természetes: a „szabadna” formát nem mindenki szereti, ahogy az „időzök” is bánthatja egyesek fülét (az igazán nem kirívóan előkelősködő „időzöm” helyett, hiszen az ige eleve választékos), az „el kell menjek” formatípus pedig — „el kell mennem”, vagy „el kell, hogy menjek” helyett — az én fülemnek a tanult fordító szájából kimondottan kacérságnak hat, azaz nem egészen a saját szintje szerinti megoldásnak, mint mondjuk a pongyola „szemtől szemben” („szembe” helyett, hiszen a szerkezet ez: „mitől-hova”).
Végül a könyvnek a rímek hiánya melletti másik feltűnő vonásáról, a bőséges, önálló kötetre rúgó terjedelmű jegyzetekről. Ezek nagyon hasznosak — ha valakinek nincs rájuk szüksége, legfeljebb nem olvassa el őket, de mindent úgyse tud senki —, és sokszor nemcsak érdekesek, hanem egyenesen szórakoztatóak is. A kentaurokat például Nádasdy „ember–ló kombinációjú lények”-nek nevezi, a túlvilági lelkek látható, de nem tapintható formájáról pedig ezt írja: „A jelenséget leginkább egy hologramhoz hasonlíthatjuk.” (Az viszont tapasztalataim szerint tévedés lehet, hogy a borkőnek citromíze lenne — 605. oldal —; Nádasdy alighanem a borkősavra gondol.) Különösen becses, hogy a Pokol 31. énekének titokzatos 67. sorához — „Raphél maí amékke zabi almi” — írt jegyzet tájékoztat Szörényi Lászlónak arról a feltevéséről, hogy ez a mondat esetleg ómagyarul van, ami fölöttébb bizonytalan ugyan, de érdekes — nem is lövöm le a poént.
Mindent egybevetve bizton állítható: Babits százéves munkája annak — eredetileg fényes, idővel pedig egyre patinásabb — bizonyítéka, hogy az Isteni színjáték magyarul is megírható, Nádasdy nagyszerű, friss fordítása pedig azt bizonyítja, hogy magyarul is végig lehet olvasni.
Megjelent a Műút 2016057-es számában