David Foenkinos (1974) 2014-es, Charlotte című regénye az elmúlt évek francia irodalmának legzajosabb sikertörténetét tudhatja magáénak. Túl azon, hogy néhány hónap leforgása alatt 400 ezer példányt adtak el belőle, a könyv a Renaudot-, és a gimnazisták Goncourt-díját is megkapta. A dokumentumregényben Foenkinos Charlotte Salomonnak, az Auschwitzban, 26 évesen meggyilkolt német festőnőnek állított emléket. Részben a könyv hatására valóságos Salomon-reneszánsz alakult ki: Nizzában retrospektív kiállítást rendeztek műveiből, Anne-Marie Cellier életrajzi drámáját az Avignoni Fesztiválon mutatták be. Egy friss interjúban a szerző a regény megírását, és a hosszas levéltári kutatómunkát követő terméketlen időszakról beszél, amikor képtelen volt írni. Krimiket kezdett olvasni, remélve, hogy a műfaji váltás inspirálja és visszavezeti a fikcióhoz. A 2016-ban megjelent Le mystère Henri Pick ugyan valóban elszakad az előző regény tényirodalmi formájától, de az így megszülető irodalmi krimi legfeljebb a címében tartalmaz nyugtalanító rejtélyt.
A történet szerint Jean-Pierre Gourvec, egy breton kisváros (Crozon) könyvtárosa megalapítja a Vancouverben már létező, Richard Brautigan egyik regényében (An Abortion) kiagyalt különös könyvtárat, ahová a szerzők azokat a kéziratokat helyezhetik el, melyek megjelentetésére egyetlen kiadó sem vállalkozott. A breton könyvtár létrejön, alapítója nem sokkal később meghal, és néhány évtized elteltével, amikor a Grasset Kiadó egyik fiatal szerkesztője vőlegényével ellátogat Crozonba, a visszautasított művek könyvtárában egy igazi remekművet talál az értéktelen papírkupacok között. A szerkesztő, Delphine Despero meggyőzi a kiadót, kommunikációs stáb alakul, és a már a megjelenés előtt valóságos szenzációt kelt az ismeretlen kézirat története. De a mű minősége és alkotójának életrajza egyszerűen nem illik össze. Az azóta elhunyt szerző, Henri Pick egész életében Bretagne-ban élt, egy pizzériát vezetett, és az özvegy elmondása szerint nemigen írt semmit a bevásárlócetliken kívül. A kiadást elragadtatott kritikák követik, a könyv elképesztő eladási számokat produkál, Jean-Michel Rouche, a Figaro véreskezű és közutálatnak örvendő kolumnistája azonban kétségbe vonja Henri Pick szerzőségét és kutatni kezd a különös kézirat után.
A Le mystère Henri Pick mindenekelőtt szatíra a könyvkiadás világában uralkodó áruviszonyokról, a „tiszta mű” közvetlen hatását felváltó marketing-stratégiák manipulatív valóságáról. A párizsi művészvilág jónéhány szereplője részese lesz a történetnek (Olivier Nora, Frédéric Beigbeder, François Busnel stb.), részletes bemutatását kapjuk a kiadói tervezésnek, mellyel már a könyv megjelenése előtt kontextualizálják, fogyaszthatóvá teszik a művet, illetve folyamatosan részinformációval látják el a sajtót. Foenkinos regényében mindez rendre enyhe gúnnyal és humorral jelenik meg, a szerző időről időre nyomatékosan jelzi, hogy amit olvasunk, sajnálatos módon minden nagy hatású alkotás előtörténetét meghatározza. Az egyszerű retorikai fogássá (az omnipotens elbeszélő tudálékos kiszólásaivá) silányult kritikai attitűd Foenkinos művében önmaga ellen kezd hatni. Ez alatt azt értem, hogy bár a könyv bizonyosan leleplezi a folyamatot, melynek során a kiadás előszabja az olvasók elvárásrendszerét, de ez egy percig sem válik akadályává az ábrázolt írói modellek érvényességének: a szereplők a tömegfogyasztás értéktorzító karakterének meta-narratívájától függetlenül cselekszenek. A kritikai hang mögött konzervatív sirámokat és doktrinákat találunk a tartalom (sic!) gazdagságát felemésztő forma jelenkori térhódításáról.
Ahogyan az egyik kritika kiemeli, a regény tárgya a mediatizált irodalmi termelés ugyan, az ábrázolt szereplők maguk mégsem mediatizáltak. Az, hogy nem mediatizáltak, egész egyszerűen annyit jelent, hogy a regényben bemutatott és parodizált kiadói rendszer újratermeli azokat a már létező vágyképeket, amelyek az írás mint társadalmi gyakorlat fantáziájához tapadnak. A kiadók például nem győzik újranyomni az Anyegint, mert tömegek kezdik el olvasni Puskint Henri Pick művének hatására (melyben szerepet kap az orosz költő agóniája). Mindezek mögött az a reflektálatlan vágykép húzódik meg, hogy a magas irodalom (melyet Foenikos könyve mondjuk Proust művével azonosít, feltehetőleg azért, mert Az eltűnt idő nyomában első kötetét Gide visszadobta) kellő rafináltsággal és tervezéssel bárki számára élvezetessé tehető.
Hosszan lehetne sorolni a regény által újratermelt nyelvi és gondolkodásbeli kliséket, bennfentes kiszólásokat, modoros lábjegyzeteléseket. Itt Berlin „egyszerre modern és a múlt hegei által megjelölt”, az olasz szerelmes leginkább Marcello Mastroiannira hasonlít, a siker pedig nem egyenlő a megértéssel, hiszen ez utóbbi eleve kudarcra ítéltetett a nyelv és a kifejezés határai miatt. A Le mystère Henri Pick kifejezetten bosszantó és őszintétlen könyv; miközben úgy tesz, mintha tükröt tartana az ábrázolt világ elé, valójában továbbmisztifikálja és fetisizálja az írás praxisát és a könyvek áruformája által meghatározott befogadás körülményeit.