A csatárnőnek életveszélyes a bal lába

Meleg nyári hajnalon arra ébredek, hogy én vagyok Lionel Messi, az FC Barcelona játékosa. A nap most kel fel, a szobában minden narancssárga. Meztelenül fekszünk egymás mellett a férjemmel. Feltápászkodom az ágyból, hogy odaálljak a tükör elé. Nem ijedek meg, pedig ő néz vissza rám. Barna hajam izzadtan tapad a homlokomra, az állam csapott, az orrom pisze. Kis gombszememmel gyanakodva figyelem magam egy darabig, aztán visszafekszem. Remélem, hogy a férjem elfogad így, ezzel a gondolattal alszom el.

Meleg nyári hajnalon arra ébredek, hogy én vagyok Lionel Messi, az FC Barcelona játékosa. A nap most kel fel, a szobában minden narancssárga. Meztelenül fekszünk egymás mellett a férjemmel. Feltápászkodom az ágyból, hogy odaálljak a tükör elé. Nem ijedek meg, pedig ő néz vissza rám. Barna hajam izzadtan tapad a homlokomra, az állam csapott, az orrom pisze. Kis gombszememmel gyanakodva figyelem magam egy darabig, aztán visszafekszem. Remélem, hogy a férjem elfogad így, ezzel a gondolattal alszom el.

Nyolcat mutat a falióra, amikor újra magamhoz térek. A férjem nyögdécsel, nem bírja a meleget. Én sem. Ahogy vagyunk, meztelenül kimegyünk a konyhába, és lefekszünk a hűvös konyhakőre. Ekkor jut eszembe a hajnali élmény. A férjemhez fordulok, ma ez az első mondatom, álmomban az a focista, a Messi voltam, ő rám néz és mosolyog. Jólesik neki. Úgy érzi, ez olyan, mintha vele álmodtam volna valami szépet.

Aznap kora este kisétálok a ligetbe. Ő a barátaival focizik, úgy tervezem, hogy én a pálya szélén ülve olvasok egy könyvet, amiből időnként felpillantok, és nézem, ahogy szaladgál, ahogy rám kacsint, amikor gólt rúg. Így szokott lenni. De most, amikor meglátom a labdát, mintha megigéztek volna, nem tudom levenni róla a szemem. Amikor az egyik srác kirúgja a pályáról, felpattanok és utána szaladok. Úgy képzelem, kézzel fogom majd meg, kicsit aggódom is, hogy el tudok-e dobni odáig.

De amikor utolérem, a lábaim mindent megoldanak helyettem: a jobb ismeretlen szakértelemmel állítja meg, a bal belerúg. Gyönyörű a labda röpte, el se hiszem, hogy ezt én csináltam. A férfiak nevetnek. Amikor visszaülök a könyvem mellé, valaki megkérdi, miért nem játszom én is? Vonogatom a vállam, a foci fiús sport, túl öreg vagyok hozzá, félek, hogy megsérülök. A férjem legyint, attól igazán ne féljek, inkább próbáljam ki, nekem is jót tesz egy kis futkározás. A többiek megígérik, hogy passzolni fognak. Így aztán leteszem a könyvet, és pályára lépek.

Első perctől kezdve tapad hozzám a labda. Hamarosan a saját csapattársaimat is kicselezve kapura vezetem a labdát. Akkora gólt rúgok, amilyet ritkán lát a liget. Táncolok a labdával, ideteszem, odarakom, és mintha 360 fokban látnék, olyan pontos passzokat adok még hátrafele is. Tízből kilenc lövésem bemegy. Elképesztő.

Este egy sör mellett próbáljuk felfogni, ami történt. Időnként kitör belőlünk a röhögés.

— Ha ezt tíz évvel ezelőtt észreveszed, tudod, hol tartanál most? — sóhajt a férjem. Mindjárt azt is sajnálni kezdi, hogy nő vagyok. — Ha fiú lennél, már hatéves korodban kiderült volna, milyen káprázatos tehetség vagy.

Tartok tőle, hogy nincs igaza. Korábban semmiféle labdaérzékről se tettem tanúbizonyságot. Esetlen voltam és gyáva. Annak idején, a középiskolai tornaórákon kifejezetten megviselt, ha kosarazni vagy röplabdázni kellett. A csapatsportokat általában túl gyorsnak és idegesítőnek találtam. Tizenhat évesen rúgtak ki a balettintézetből, és utána sokáig gyanakvó maradtam mindenfajta testmozgással szemben. A baletthez volt tehetségem egyedül, és ahhoz sem elég.

Azonban ez már rég a múlté, a kudarcot feldolgoztam, elvégeztem az egyetemet, és elhelyezkedtem a közigazgatásban. Az egyetem alatt férjhez mentem, és már több éve jógázom, hogy a testemet felkészítsem a terhességre. Remekül tartom magam, nem sürget az idő, épp csak egy kicsit. Tetőteraszos, háromszobás lakásra vágyom, tágas beépített szekrénnyel az előszobában, mosogatógéppel a konyhában, és az ágyunkba majd egyszer gerinckímélő matracot szeretnék.

— Ezt a foci-ügyet nyilvánvalóan te vonzottad az életedbe. Kérdezd meg magadtól, miért nem arra ébredtél, hogy van egy háromszobás lakásod — vonogatja a vállát a legjobb barátnőm egy kávézó teraszán. Ennyiben maradunk.

A férjem minden nap rábeszél, hogy kimenjünk a ligetbe passzolgatni. Bár munka után már fáradt vagyok, őt viszont rég láttam ennyire lelkesnek. Cseleket akar tanítani, de már mindegyiket ismerem. Otthon videókat nézünk a legnagyobb gólokról, a legtöbb esetben azt érzem, bármikor utánuk csinálom. Hamar megszokjuk, hogy ennyire ügyes vagyok. Beállunk játszani másokhoz is, és megtapasztalom, hogy néha jobb visszafognom magam. Egyesek rosszul viselik, ha lemosom őket a pályáról. Agresszívabbá válnak, belém bikázzák a labdát, vagy hazaküldenek főzni.

A ligeti pályákon többnyire fiúk játszanak, lányból kevés van. Amikor párral összeismerkedem, elmondják, több éve lejárnak, és sokat gyakorolnak, hogy a lábuk megtanulja azokat a mozdulatokat, amik a fiúknak olyan természetesen mennek, hiszen kisgyerekkoruk óta ezt csinálják. Csak egy lánnyal találkozom, aki van olyan jó, mint a fiúk. Már egy órája rugdossuk a labdát, amikor megérkezik. Most látom először. Alacsony, szikár, bikanyakú, a haja rövidre vágva és hátrazselézve. Fekete pólót, fekete térdnadrágot és fekete sportcipőt visel. Szakértelemmel köpködi a tökmaghéjat, miközben felméri a játékot. Én éppen a kapuban állok, nem vagyok feltűnő. Pár perc múlva vigyorogva megkérdezi, beállhat-e, majd néhány bemelegítő mozdulat utána bekocog a pályára. Nemcsak ügyes, okosan is játszik, cselezés közben nyugodtan néz körbe, hogy kinek passzoljon, a palánkot használja, hogy saját magának visszaadja a labdát. Szinte félpályáról lövi a gólt. Utána megropogtatja a nyakát és a levegőbe bokszol. Úgy is néz ki, mint egy bokszoló. Mintha ez lenne az ára annak, hogy ilyen jól játszik. Megesik rajta a szívem, sajnálom az illúzióit, a szomorú keménységét, úgyhogy bekötöm a cipőfűzőm, kijövök a kapuból és móresre tanítom. A játék végén kerülöm a tekintetét, ő viszont odajön hozzám, és bemutatkozik. Azt mondja, elég tehetséges vagyok, és hív, menjek el a klubba, ahol játszik, talán felvennének.

Több napig hezitálok, a férjem persze győzköd, arról álmodozik, hogy profi focista leszek. Nem vagy normális, mondom neki, ez fel se merül! Azt se tudom elképzelni, hogy rendszeresen edzésre járjak.  Elalvás előtt mégis a sorsról gondolkodom, majd amikor becsukom a szemem, már csak a labdát látom magam előtt.

Ezután felgyorsulnak az események. Elmegyek a klubba, edzésekre járok, meccsekre járok, gólokat lövök, állandóan gólokat lövök, és néhány hónappal később azt veszem észre, hogy már a magyar női válogatottban játszom. A svédországi EB-t követően — amelyen ezüstérmet szerzünk — már ismert klubok akarnak megvásárolni. Ekkor felmondok a munkahelyemen. A nemzetközi sajtó egyre gyakrabban cikkezik rólam, korszakos zseninek tartanak, a technikámat Messiéhez hasonlítják.

Leigazol a dániai Fortuna Hjørring, a férjemmel egy napfényes házba költözünk, ahol a legcsodálatosabb gerinckímélő matrac vár minket. A következő évben a csapatom megnyeri a Bajnokok Ligáját, és a győzelmet a szakértők egyértelműen nekem tulajdonítják. Azt mondják, kétszer olyan jól játszom, mint a legjobbak. Hogy úgy focizom, mint egy férfi.  Talán emiatt, de egyre több támadás ér, egyesek leleplezni próbálnak, mintha szemfényvesztést művelnék. Egy koppenhágai egyetemista belőlem írja a disszertációját. Hamarosan már a FIFA vezetősége is azon gondolkodik, hogy mi legyen az ügyemmel. Végül forradalmi döntést hoznak: megszűnik az átjárhatatlanság a női és a férfi foci között. A következő órában a Real Madridtól telefonálnak, és jelzik, magas összeget hajlandók kifizetni értem.

Az augusztust már Spanyolországban kezdjük. Egy nő játszik Cristiano Ronaldo posztján, írják az újságok. Kicsit izgulok. Igazán nem akarok csalódást okozni a Madrid-szurkolóknak. Az első meccsemen, amit a nagyon jó formában lévő Valencia ellen játszunk, két briliáns helyzetet gólra váltok, de ők is nagyon igyekeznek, a második félidőben végig kettő-kettő az eredmény. Aztán a 93. percben gyönyörű szabadrúgásgólt szerzek, a tömeg őrjöng, hősként ünnepelnek. Bár a csapattársaim többsége néhány évvel fiatalabb nálam, de alacsony testmagasságom és fiatalos külsőm miatt úgy tekintenek rám, mint a legkisebbre, mint mindenki kishúgára. Ha valaki gólt lő, én vagyok az, akit a nyakukba felkapnak, akivel körbefutják a pályát, akit feldobálnak a levegőbe. Februárban a kis házi farsangunkon koalának öltözöm, ami olyan jól sikerül, hogy rögtön megválasztanak a csapat kabalaállatának.

Minden góltól és győzelemtől függetlenül sokakat zavar, hogy nő létemre a Realnál játszom, és majdnem annyit keresek, mint amennyit előttem Cristianonak adtak. A FIFA-hoz rengeteg panasz érkezik, sokan szeretnék, ha szakértők vizsgálnák meg, milyen hatással van a futballra és általában a sportra az én jelenlétem a Real Madridnál. De befolyásos embereknek köszönhetően ebből nem lesz semmi.

Megkeres az Adidas, aztán a Gucci, hogy velem reklámozzák a cipőjüket. Ekkoriban fedez fel magának a divatipar. A legnagyobb cégeknek dolgozom. Egyedül Vuitton táskákat nem vagyok hajlandó reklámozni, ezt többször is kijelentem. Amikor egy riporter megkérdezi, hogy miért, csak annyit válaszolok: mert rondák. Mintha évtizedes teher alól szabadulnának fel a divatlapok, úgy lelkesednek ezért a két szóért, tényleg rondák, írják hatalmas betűkkel a szomorúbarna Vuitton táskákról. Az ELLE az évtized nőjének választ.

Sokan csodálkoznak rajta, de a férjem remekül érzi magát az új életünkben. A szüleim és a pletykalapok is azt jósolják, a kapcsolatunk nem fogja kibírni azt a terhet, hogy én vagyok a nagyágyú, de szerencsére tévednek. Az igazság az, hogy nélküle felkelni sem tudnék, nemhogy a pályára kimenni. Nemcsak a társam ő, de a menedzserem is. Létrehoz egy rólam elnevezett alapítványt a harmadik világbeli gyerekekért, és egy idő után már az UNICEF nagyköveteként látogat rendszeresen Afrikába.

Clasicót játszunk a Barcelonával, ekkor találkozom először Lionel Messivel. Rég elfelejthettem volna azt az álmot, mégis élesen él az emlékezetemben. Most, ahogy ránézek az orrára vagy az állára, a nyakára vagy a kézfejére, úgy érzem, ezek az én testrészeim, hozzám tartoznak, én irányítom őket. Elkezdődik a meccs, egymásra ront a két csapat, és hol ő szerzi, hol én lövöm a gólokat. Eldönthetetlen, hogy melyikünk a jobb, melyikünk a kiszámíthatatlanabb.

Pár nappal később egy gálán találkozunk, ahova tetőtől talpig Diorba öltözve érkezem. Díjakat kapunk és díjakat adunk át, nevetünk a fényképezőgépek előtt, de amikor eltűnnek a kamerák, akkor ő már nem nevet, csak néz engem, mint egy kutya. Nem értem, mit akar. Talán szerelmes belém? Esküszöm, legközelebb lemosom a pályáról.

A férjem hazatér az egyik UNICEF túrájáról, és én elsírom magam a fotókat látva, amelyeken cingár afrikai gyerekek ölelik a lábát.

— Gyereket akarok — tör ki belőlem a sírás. — Mindig is gyereket akartam!

— Lesz gyerekünk — vigasztal a férjem. — Csak még nem jött el az ideje.

— De már harmincöt éves vagyok! — bömbölöm kétségbeesetten.

Muszáj edzésre járnom, nincs időm elhagyni magamat, pedig nem vagyok jól. Esküdözöm a férjemnek, hogy otthagyom a Madridot, otthagyok mindent, és elmegyek hivatásos családanyának. Persze ezt nem tehetem, hiszen még sokáig nem jár le a szerződésem, amiben arra is ígéretet tettem, hogy nem esek teherbe.

Nincs más választásunk, csak az örökbefogadás. Néhány hónap telik el, és napfényes házunkba egymás után érkeznek a gyerekek. Én nem akarok szivárványcsaládot, mint Angelina Jolie, az én gyerekeim sápadt, savanyú képű kelet-európaiak. Ettől függetlenül népes famíliánkat hamarosan az övéhez hasonlítják.

A magyarországi politikai elit, ahhoz képest, hogy a focit mennyire szereti, hosszú ideig nem tudja eldönteni, hogyan viszonyuljon hozzám. Kormányzati forrásból albumot adnak ki a magyar focilegendákról, de engem meg sem említenek. A magyar válogatottba nem hívnak, pedig több fórumon is jelzem, hogy szívesen mennék.

Még három fantasztikus évet töltök a Reálnál. Az utolsó télen langyosabbá válik a játékom, a klub hezitál meghosszabbítani a szerződésem, és a madarak is a visszavonulásomról csiripelnek. Sajnálják, hogy csak néhány év jutott nekem, de micsoda évek! Szerintem van még bennem szufla, de belátom, hogy tényleg nem voltam meggyőző az utóbbi időben. Ekkor felkeres a Manchester United, és én ugyan mondom nekik, hogy láthatóan fáradt vagyok, de ők erősködnek, hogy pusztán kihívásra van szükségem. Felvételeket mutatnak nekem, amelyek szerintük bizonyítják, hogy jobb formában vagyok, mint valaha. Így kerülök a Manchester Unitedhez. Nem látott a világ még ilyen másodvirágzást, annyira jól játszom, mint még soha életemben. Nagy mértékben nekem köszönhető, hogy megnyerjük az angol bajnokságot és a Bajnokok Ligáját is, ahol az elődöntőben pont a Realt győzzük le, de a Cassilasnak lőtt góljaimat nem vagyok hajlandó ünnepelni.

Szeretek Angliában élni, eleinte jólesik a hűvösebb idő. Ízléses házunk van és kulturált kertünk. Ekkoriban már páncélozott autóban kell közlekednem, akárcsak a családomnak. Hetente legalább egyszer szerepelek a Sun címlapján, az interneten milliók követik a bejegyzéseimet. Negyvenéves vagyok, de nem nézek ki huszonnyolcnak sem. Ránctalanító krémeket akarnak velem reklámoztatni, de visszautasítom az ajánlatokat. Azt tervezem, könyvet írok a természetes szépségápolásról. Legenda vagyok.

Törvényszerű, hogy ennek egyszer vége legyen. Kívülről még nem látszik, de én érzem. Búcsút intek a MU-nak, bejelentem a visszavonulásom, de ekkor Szaúd-Arábiából ellenállhatatlan ajánlatot kapok, és úgy döntök, futok még egy levezető kört. A férjemmel azon viccelődünk, hogy az itt keresett pénzből kifizethetném a magyar államadósságot. A gyerekeim ekkor már iskoláskorúak, és magántanárral tanulnak otthon. Nem akarom helyi iskolába adni őket, furák ezek az arabok. Honvágyam van Európa után, nem elégít ki a játék, nem is bírom sokáig, két év után szögre akasztom a cipőt. Kész, vége, nincs tovább.

Nehéz otthon lenni. Nem jut eszembe semmi, csak üldögélek a kanapén. Számtalan dolog áll előttem, mondja a férjem, beállhatok edzőnek, megírhatom az önéletrajzomat, ruhákat tervezhetek. Visszamehetek a közigazgatásba, mondom én, és ezen legalább nevetünk. Le kell telepednünk valahol, de az ismertség miatt ez nem olyan egyszerű. Milyen életet fogunk élni?

— Nem akarom, hogy a gyerekeim kis Paris Hiltonok legyenek — zokogok fel.

A férjem odaül mellém, megfogja a kezem. El kell mondania valamit, kezdi. Belém nyilall, hogy már rég várok erre a beszélgetésre. Viszonya volt a dadával, kezdi, és könnyes lesz a szeme. Nem baj, mondom, én is lefeküdtem a klubelnökkel, de nem számít, igazán nem számít.

— Költözzünk haza, és éljünk úgy, mint régen — mondja ő.

Sóhajtok.

— Végül nem kaptam meg az Aranylabdát — mondom én.

— Mindent nem lehet, drágám — válaszolja —, mindent nem lehet.

Nézzük egymást.