hetekig feküdtem felravatalozva, a falak megrogytak.
szándékosan itt hagyott dolgaid, szobám anyajegyei,
megannyi rákos elváltozás. az tartozott hozzám,
amit tönkretettünk, és neked így nem kellett. aztán
mégis felépítettem magam, mint egy kártyavár. belül üres,
kívül omlásveszély. egy kibaszott mestermű vagyok,
Dávid-szobor, amíg a szélcsend tart. mozdulatlan várom,
hogy Góliát játsszon velem és okot adjon. itt a piros,
hol a semmi, csak most látom, ahogy a nap húgysárgán
villan és a szél feltámad, nem is volt semmilyen piros.
Megjelent a Műút 2015054-es számában