hetekig feküdtem felravatalozva, a falak megrogytak.
szándékosan itt hagyott dolgaid, szobám anyajegyei,
megannyi rákos elváltozás. az tartozott hozzám,
amit tönkretettünk, és neked így nem kellett. aztán
mégis felépítettem magam, mint egy kártyavár.
5 perc alatt elélveztél. a visszapillantóban számoltam,
hányszor vált pirosra a lámpa. elromlott az ülésfűtés,
kint sötét, mégis bent a hideg. két gyerek nem várta
meg a zöldet, és a zebrára hánytak. ennyi marad a
boldogságból, a végét erőlködve sem látni.
csak rá ne jöjjön anyád, hogy hiába szült; felesleges ember,
nem néz rá senki. mi történhet rosszabb, mint mikor hátra-
fordulsz és a tengelyeden maradsz. keresztülfeszül, kinyúlsz,
beléd erőlteti a hibáztathatóságot. ki akartál bújni bőröm alól,
még időben hazaszaladni. letéptem körmeid, ne kaparhass.
szeretem az elsimultságot,
lebillenő arc a koponyáról,
beléd nevelt nyugalom dermeszt
körém. áramszünetes villanykörte-
szobában lakunk...
anyám szíve már csak szélmalom,
csend hajtja kamaszfiús zavarral.
a véredény testbe zárt bántalom,
melyet a fáradtság cérnává aszal.
