Távozzatok, örökre.
Ne romboljátok többé a régi pusztákat.
Ne határoljátok el a kibérelt vadászföldeket.
A szarvas ugyanazon
az úton járt
több száz éve.
Tegnap pedig, miután leszálltam a bicikliről,
láttam egyet: megdöglött,
véres volt a feje,
többször próbálkozott és próbálkozott
rátalálni a régi útra a drótkerítésen át.
Ugyanazon az éjjelen, ugyazon a reggelen.
Ugyazon a virradaton.
Ugyanolyan szürkületben,
melyekben télen, valahonnan, a behavazott
képen visszatérnek a faluba Bruegel vadászai.
Órákig tudtam állni vagy ülni e kép előtt
a bécsi Kunsthistorische Museumban.
Ha csak egyetlen egy napot is töltöttem ott,
mindig találtam rá egy kis időt.
Majd egy délután a lábaim fokozatosan
elválltak a földtől, és megnyílt alattam
a hóborította ajtó.
Disznóvágás a kép bal sarkában.
Apró zsákmány, csupán egy róka, melyet
az egyik vadász cipel a vállára tett kapáján.
Lábuk körül settenkedő kutyák.
Fehér hegycsúcsok a háttérben,
valami furcsa madarak a levegőben,
alattuk korcsolyázók a jégen,
élvezték a világosság
utolsó sugarait.
Elég volt egy kis lépés, hogy
ösztönösen közeledve a képhez
örökre elvesszek a térben, melyhez éppen
a tökéletessége miatt képtelen voltam közelebb kerülni,
noha a kezemben már éreztem
a korcsolyákat az esti jéghez.
Talán valami azt sugallta,
hogy valahol másutt
még mindig meg kell találnom
a saját vadászaimat,
akik évek óta a puszta tekintetükkel vadásznak
másfajta látványokra.
Hajnalban vagy alkonyatkor elindulni velük
a napok óta behavazott baranyai mezőkre,
legalább némán tanúskodni
a holtak és az élők nyomairól,
akik abban reménykedtek, hogy ránk találnak,
és megfagytak a drótkerítés előtt.
Orcsik Roland fordítása
Megjelent a Műút 2015054-es számában