A megjelent részletek és Tompa Andrea fülszövege nyomán némi aggodalommal vettem kézbe Potozky László első regényét, az Élest, tartva attól, hogy az egyetemista fiú pokoljárása egy véget érni nem akaró kocsmatúrához lesz fogható, ahol az alkoholba és önnön céltalanságába belefáradt tekintetekkel egyenes arányban csökken majd az önreflexióra való igény arra, hogy ne csak megmártózzunk, hanem szét is nézzünk kicsit napjaink nagyvárosi mocskában. Aztán hamar láthatóvá vált, Potozky nem az a szerző, akit saját teremtményétől kell félteni. Főhős-elbeszélője szerencsére rendszerint megtartja a két lépés távolságot önsorsrontó viselkedésétől, és ha ezekből a kitekintésekből nem is származik jellemfejlődés, ahogy a főhős számára a végigkövetett négy év pontosabb megértésre sem nyílik valójában tágabb perspektíva, a merülésnek ez a tanulságnélkülisége mégis meglehetősen tanulságos. Felcímkézve az Éles valóban lehetne a magyar Nullánál is kevesebb, ahogy az egyik könyvheti beharangozó is megjegyzi, habár egy közelebbi összehasonlításban már alighanem a különbségek lennének inkább szembetűnők. Egy bizonyos: mindkét könyv felkínálja egy kultúrkritika szagú generációs regény olvasatát (többek közt azzal a különbséggel, hogy a jellegzetes ellisi felülnézeti iróniának alapvetően kevés nyomát találni Potozky regényében), kérdés azonban, hogy az Éles mennyire kíván valóban az lenni. Kissé elhamarkodott értelmezői manőver volna Potozky könyve alapján a mai húszas éveiben járó nemzedék általános válságáról beszélni, az viszont tagadhatatlan, hogy szépen a sarokba vágja a gondtalan egyetemi évek vaskos közhelyét („ezeknek az egyetemistáknak semmi gondjuk az életben” — 123). Miként a Less than zero napbarnított Los Angeles-i aranyifjai, úgy a főváros garzonokban tengődő, a szemináriumok helyett a kocsmákat látogató, féktelenül bulizó egyetemista rétege is kellő okot adhat az aggodalomra.
Habár a regény nem hangsúlyozza túl a fiktív világ referenciális vonatkozásait, távolról sem utánképezhetetlen a közép-kelet európai (többek közt Budapest és akár Kolozsvár nyomait is magán viselő) nagyváros azon arca, melyet hiába keresnénk a turistacsalogató brosúrákban. Lecsúszott vagy lecsúszófélben lévő figurák népesítik be a regény züllött, hanyatlásuk ábrázolásában kissé túl is járatott tereit: málló vakolatú kocsmák és lepukkantságban egymásra licitáló albérletek — minden bizonnyal sokak számára ismerős — világa ez. Ahogy a szerző egyik interjújában említi, sűrített, de valóságszagú ez a miliő a benne talajvesztett életekkel, s ebben többé-kevésbé egyetérthetünk. Még az olyan, dramaturgiai szempontból így-úgy megokolható túlzások fölött is napirendre tudunk térni, hogy az egyetemről legfeljebb derengő emlékeket őrző főhőst úgy veszik fel csont nélkül ösztöndíjas doktori képzésre, hogy saját bevallása szerint „egyik alkalommal például Katje fénymásolataiból kezdtem a másnapi kollokviumra magolni, a kurzus nevét se tudtam, nemhogy a tematikáját.” (87) A fiatalok sorsának alakulását jellemző lefelé tartó spirál hihetősége a regény egyik kulcsa, és itt a szerző érezhető szakmai magabiztossággal tartja kezében a gyeplőt. A forgatókönyvben nem történik semmi váratlan, oda nem illő, mégis várakozással tölti el az olvasót az egymásra következő események nyomon követése, azé az úté, amelynek során Katjéék nemhogy tisztábban látnák, merre is haladnak, hanem egyre jobban belegabalyodnak rossz döntéseik következményeibe. Ám épp a környezet komor valószerűsége és a benne élők reakcióinak, eleve kudarcra ítélt válságkezelő technikáinak a hitelessége miatt lesz a legkézenfekvőbb magyarázat szociokulturális természetű arra a kérdésre, hogy vajon miért nem képes a történet során jóformán egyetlen szereplő sem legalább minimálisan értéktelített létezésre. A regény ugyanis nemigen dolgozik olyan hatáselemekkel, melyek elbizonytalanítanák a célnélküliség nagyon is evilági jelenségekre visszavezethető okait, mint például a kedvezőtlen munkaerőpiaci helyzetből következő (mégoly elkendőzött) pályaválasztási szorongás („Katjét kicsit se izgatta, hogy manapság jóformán még munkanélküli se lehet az ember diploma nélkül” — 132), vagy a lényegében nem létező követhető felnőtt szerepminta. Így azonban fennáll a gyanú, hogy a regény túlontúl szűkre szabja saját lehetséges értelmezési tartományát, és ahogy fogynak a lapok, egyre nehezebb másnak látni a regényt, mint napjaink egy feltűnően komorra festett tablóját, amelyben (elsősorban, de nem kizárólag) a húsz-huszonötös korosztály nyílegyenesen tart az elmagányosodás felé. Az Éles esetén az olvasó óhatatlanul pszichologizálni kezd, mikor az alkalmi prostitúcióból, majd szervezett rablásokból élő bölcsészlány szüleinek a gazdasági válságra adott, ezúttal meglehetős iróniával szemlélt, önazonosnak aligha tekinthető válaszait látja maga előtt, ami amellett, hogy tovább súlyosbítja a generációk közti bábeli zűrzavart, még az anyagi helyzet további romlásához (és így közvetetten Katje és az elbeszélő fokozatos lesüllyedéséhez) vezet. („Katje szülei […] nem csak anyagilag omlottak össze, az apu belefogott egy világmegváltó piramisjátékba, auralátó szemüveget, meg rontás elleni energialekvárt próbált rásózni mindenkire, mert az újra van most szüksége az embereknek, a jövőre, az anyu meg spirituális téren kezdett fejlődni, a kozmoszból érkező üzenetek tanát kombinálta őrangyaltréninggel, de a házi kassza továbbra se jött rendbe” — 44.)
Ebben a nem épp stabil értékrenddel bíró közegben nem csoda, hogy a benne tévelygők a könnyebbik utat választva valójában rendre a nehezebbik felé mozdulnak el — a főbb szereplőkben valahogy fel sem merül, hogy „normálisan” is lehetne élni, a jövőbe vetett hittel, a szerény bevételeket megbecsülve. Az efemer jellegű megoldási kísérletek éppoly efemer boldogsághoz, illetve a kilátástalanság és ezzel együtt a távolodás újabb és újabb stációihoz vezetnek. Potozky László regénye szépen bejárja ezeket a szinteket, nem marad ki semmi: a nőkkel alapvetően brutálisan bánó alkalmi partnerből nehezen megokolhatóan egyszerre társsá váló főhős a maga nagy lehetőségét, a szerelmet mint lehetséges menedéket tanítanivaló alapossággal tékozolja el. Csak első pillanatban önti el ugyanis valamiféle magasabbrendű érzés, mikor a nők elleni évek óta tartó bosszúhadjáratát a Katjéval való, nem épp ideáltipikus megismerkedést követően felváltja a lelkifurdalás, ám ez mégsem mélyül igazi szeretetté. A korábbi pénzszerzési manőverein való kattogástól („Attól kezdve pedig, hogy valamennyire megnyíltunk egymásnak, nem érdekelt, mennyire zavarja, mennyire frusztrálja, egyfolytában arról beszéltettem, milyen volt mással” — 41) csak az egyre radikálisabb féltékenységi rohamok, majd a másik feletti totális uralom felé vezet út („a négy fal közé rejtettem Katjét s vele együtt a múltját, nem hagyhattam többé, hogy a város összes kanja rá csorgassa a nyálát” — 84), mígnem a folyamat a múlt „nyomainak” végső eltörléseinek gesztusaival (piercing, tetoválás) ér el végpontjára. Az egyre növekvő anyagi instabilitás mellett tehát kevésbé látványosan, de annál nagyobb károkat okozva az első perctől kezdve végezte eróziós munkáját a tekintélyes mértékű érzelmi bizonytalanság — és e köré kitörölhetetlen vonásokkal épül fel egy olyan világ, ahol az egyetemet heti rendszerességű „parkozásból” végző, előrehaladott testképzavarral küzdő lányok és enyhén neurotikus, önmagukat passziószerűen csonkítgató, a fájdalmakat csakis újabb fájdalommal tompítani képes fiúk élnek. Mindenki csupán halvány derengésként, fényév távolságból érzékeli saját nőiségét/férfiasságát, ráadásul az identikussá válást nem könnyítik meg a felszínes, tartalmatlan alkalmi kapcsolatok sem, melyek szinte a regény valamennyi szereplőjének kizárólagos viszonyulási formájaként jelentkeznek. Alpáribbnál alpáribb lakótársak jönnek-mennek (kissé már-már egyhangúvá váló monotonitással), idézőjeles barátok bukkannak fel időnként. Jól mutatja az Éles figuráinak nívóját, hogy a legtöbbet még az a „véresszájú ateistából” avanzsált szerzetestanonc, Devla tesz az elbeszélőért, aki azért szintén elég messze van még az istenhívőtől elvárt erkölcsi minimumtól („le is tette a szegénységi fogadalmat, nagy cucc az egész, a külföldi testvérek mázsaszám küldik a jobbnál jobb csokikat […] szóval parti az élet, csak imádkoznak és isznak” — 144).
A szerző az említett HVG-beli interjújában olvasható, hogy szereplői patkányok, de nem férgek — még ha értem is az oppozíciót, a regényben mégiscsak elég vékonyka a kettő közti határ. Éppen ezért csalódni fog az, aki előzetesen valamiféle dosztojevszkiji lealjasodásra számít, amelyben azért mindig ott munkál az áldozatra való képesség és az odaadás: az Éles hősei számára ezek lényegében ismeretlen erények. A szeretet itt nettó birtoklás, a barátság pedig még a legfejlettebb pontján is a két-háromnapi gyakoriságú tisztességes berúgások ígéretén alapul, és csak elvétve villan fel benne ezen túl valami emberi, azzal együtt el kell ismerni: a Mircshez kötődő zárlat — a maga apokalipszisváró hangulatával együtt — az Éles érzelmi ridegségében már-már melegnek is képes hatni. Az elbeszélő ugyanis mégiscsak rátalál valakire, akivel a létezés a maga sajátos féktelenségében megélhető, és a társiasság élményét nyújtja a regény szélsőséges társtalanságában. Ez persze önmagában kevés ahhoz, hogy jóleső megnyugvással zárjuk be a könyvet: a főhős, aki azért összességében nem a legkönnyebben szerethető embertípust testesíti meg, kérdés, hogy mire megy majd a vágyott egyedülléttel, amelyre a regény során alaposan rá is szolgál („Hagyjátok, hogy nyugodtan igyam a söröm, hagyjátok, hogy nyugodtan fáradjak el tőle, hagyjátok, hogy nyugodtan essek be az asztal alá” — 237). E mondatok motivációját éppoly nehéz megérteni, mint amennyire ő maga nehezen képes saját életének alakulásáról számot adni: az egyre sűrűsödő folyóparti séták sem segítenek annak megfejtésében, hogy mi változott azokhoz a régi, önfeledt baráti együttlétekben bővelkedő, feledhetetlen napokhoz képest, mikor még „nem lakta[m] le ennyire az életet” (165). A múlttal való folytonos szembeállításból az derül ki, hogy a szerelem egy még megvalósíthatatlan projekt a főhős számára: a kölcsönös érzelmi bizonytalanság folytán a középiskolás kori, soha vissza nem hozható intenzív jelenlétélmény helyett Katje csak „repülőgépmotorok búgását” (179) — megválaszolatlanul hagyott miértek és hogyanok egész sorát — hagyja maga után hátra. A jellemfejlődés elmaradásának csalhatatlan jele, hogy szembeötlően megakad a szakítás körül az addig működőképes elbeszélői önreflexió, így az egyéni felelősség elszórt jelzései nem válnak identitásképző erővé: Katje „elküldésének” felismerése sem mutat igazán önmagán túlra („Én küldtem el. Katje messze került, egyenesen fel az égbe, több ezer méter magasra fémszárnyakon” — 162), ahogy az egyszer-egyszer fellángoló önvád („én kényszerítettem rá, hogy ne is hozzám, hanem a négy falhoz és a magányos estékhez ragaszkodjon, amiken meghittségnek hazudtam a sivárságot és biztonságnak a monotóniát” — 200) is inkább a személyiség destruktív erőit mozgósítja („ha már engem összetörtek, miért ne lenne jogom összetörni valamit” — 201).
Noha az Éles távolról sem mondható az elmúlt időszak legösszetettebb regényének, számtalan okot lehetne mondani, miért is szolgált rá mégis a fokozott várakozásra. Potozky azzal együtt is képes volt elsőre letenni az asztalra egy tempójában, cselekményvezetésében egyaránt kifogástalan regényt, hogy a részletek gondos megmunkálásán érződik a novellista múlt: az egyes jelenetek alighanem még fegyelmezetlenebb kohézióval együtt is megállták volna a helyüket. Itt jóformán minden mondatra jut két-három frappáns, legtöbbször szerencsére nem öncélú viccelődésnek ható nyelvi fordulat, miközben a „klipszerű”, sodró lendületű, az utolsó kötőszóig megkomponált próza a lehető leghitelesebben rakódik rá az elbeszélőn át feltáruló, szebb napokat is látott kortárs nagyvárosra, melyben minden bizonnyal még sokak teszik fel nap mint nap a szorongáskeltő kérdést: „ha majd egyszer véletlenül földet érek, vajon mi lesz velem?” (222)
Megjelent a Műút 2015053-as számában