Metszet elemei: 1982; három; kísérletező. Jelmagyarázat: születési év; a megjelent kötetek száma; egy semmitmondó címke. Sirokai Mátyás és Bognár Péter művészetének, pontosabban idén megjelent líraköteteiknek összevetése rávilágíthat közös jegyekre, mint az útkereső, normaszegő hajlam, ebből azonban nem a poétikai hasonlóságukat regisztrálhatjuk, mert az eltérések jóval számottevőbbek. A köteteikről való beszéd kulcsfogalmául a kontamináció kínálkozik, amit „vegyítés”, „keverés” értelemben használok. A kontamináció megfelelő fogódzót kínál, mivel e metódus alkalmazásaként írhatjuk le a könyveket. E műveletben kiemelt szerep jut a tudomány, illetve bizonyos tudományok diskurzusának, a keveredés többi tagja azonban differenciát mutat: míg Sirokainál a csillagászat, a biológia nyelve és szemlélete vegyül a szakralitással, addig Bognárnál irodalmunk korai szakaszára jellemző műfajok és stílus lépnek reakcióba egy fiktív tudomány leírásával, az irónia és nyelvjáték katalizáló erejére támaszkodva. A két alkotó kockázatvállaló, új utak keresését, vagy ritkán használt ösvények újbóli birtokba vételét magukénak valló attitűdje szimpátiát vált ki, noha ez még semmilyen biztosítékot nem ad az esztétikai színvonal meglétét illetően.
*
Sirokai Mátyás előző kötetének, a 2013-as A beat tanúinak könyvének poétikai megformáltsága a legtöbb kritikus szerint azért válthat ki némi idegenséget és értetlenséget a versolvasók körében, mert a könyv világirodalmi párhuzamokkal,[1] illetve a magyar irodalom időszakosan háttérbe szoruló tradícióival, mint a Juhász Ferenc-i lírával[2] mutat rokonságot, és nem a kortárs irodalom fő vonulatával. E jelenség inkább pozitív visszhangot váltott ki azzal együtt, hogy a könyv kevésbé sikerült megoldásai is felszínre kerültek. A káprázatbeliekhez példanélküliségét az előző kötet által megnyitott kontextuális tér mindenképpen mérsékeli, mivel sok hasonlóságot fedezhetünk fel köztük. Ismét egy hermetikusan zárt világ épül ki, saját logikával rendelkező magánmitológia, vagyis mitologémákat fölhasználó szöveg jön létre. A megelőző kiadvánnyal vállalt folytonosságot mutatja A káprázatbeliekhez külseje is, hiszen a vékony könyv borítója ugyanúgy tematikus azonosításokat implikál, mint a tajga sámánisztikus világába vezető beat-opuszon lévő szarvastetem. A káprázatbeliekhez átvilágított szkafandersisakja arra utal, hogy valamiképpen az űrutazás részeseivé válhatunk az olvasás során, amire a kissé hatásvadász ajánló is rájátszik. Ezt az ellépést, a költészet szférák felé fordulását megelőlegezte az előző kötet utolsó szövege: „A törzs, melyet a fej magára hagyott, az űr részévé lesz, és az űr új és újabb bolygókat népesítene be.” (V. 11., 72) Egy ehhez hasonló expanzió története ismerhető fel az új kötet szerkezetében, mely szándékoltabbnak hat, mint a korábbi Sirokai-könyv: a nyitány a teremtés, a létre hívás aktusát modellálja, A mennyek országa című utolsó ciklus pedig a megérkezést vetíti elénk; a cím miatt a megváltás, az üdvözülés konnotációja szintén része az elvárásainknak. Az öt szakasz egyenként 9-9 prózaverset tartalmaz, amelyeket — A beat…-ből ismert megoldással — csupán számok jelölnek cím helyett. Máris többféle hagyományréteg tárul elénk, hiszen az ismeretlen területek benépesítése a science fiction hatását jelzi, ami mitológiai és bibliai-keresztény elemekkel egészül ki. Utóbbit igazolja az első vers, mely a Teremtés könyvére alludál: „Kezdetben voltak a földrakéták, melyekkel a gombák felhőinek földre vetett árnyékai között utaztunk.” (I. 1., 7) A bevezető megállapítások érvényessége már itt tetten érhető, hiszen a korpusz látható öltések nélkül varrja egybe a tudományos és vallási diskurzusokat a fiktív mitológiával.
Nem rendelkezünk elegendő információval annak eldöntéséhez, hogy e mitológia mögött ki beszél, a könyv ugyanis kerüli a személyes, én-központú megszólalást és a konkrét személyeket is, nem véletlenül nincs a kötetben személynév. A 34. oldalon lévő egyik mondatot érthetjük a teljes kötetre vonatkozó öneflexív állításként, mely segít felfejteni ezt a zárványszerűséget: „Ha az űr valóban beavat valamibe, az csupán önmaga lehet.” (III. 4.) Ez azt jelenti, hogy el kell fogadnunk e poétika játékszabályait, ami tehát elsősorban önmagához visz közel, hiszen az összekapcsolt tér- és időkoordináták („Nem volt idő, csak spirálvadonok voltak” — III. 1., 31.), a valós és fiktív jelenségek gond nélküli egymásba épülése elbizonytalanít, és arra hívnak fel, hogy nem az értelem logikai, analizáló, szétszálazó használata teszi érthetővé, hogy mit olvasunk. Vagyis az értelmezés egyik kulcsmozzanata, hogy miképp vesz részt a referencialitás a befogadói tevékenységben. Javaslatom szerint a versvilág nyelvi elemei különös önreferencialitást eredményeznek. Ez nem azt jelenti, hogy belső intertextusokkal, ismétlésekkel telehintett patchwork állna elő, amelyben új szavak és fiktív nyelv keletkezne (noha mindkettőre akad példa), hanem a versek olyan meggyőzően kombinálják a diskurzusokat, hogy eltávolítanak a rejtvényszerű interpretációtól, és hogy az olvasottakat átfordítsuk a tapasztalati világunkra, hogy megfeleltetések keresésébe fogjunk. A szövegek nem leíróak, helyette imaginatívan működnek. A kimunkált, látomásokkal teli dikció érzékeinket lehengerelő hatása jelenti A káprázatbeliekhez adekvát olvasási stratégiáját, a szöveg értéke az artisztikuma (nem véletlen, hogy más könyvektől eltérően A beat… recepciójában visszatérő jelenség a befogadás ideális körülményeinek hangsúlyozása, vagyis sok kritikus vélekedett úgy, hogy a jelentés érdemi tényezője a jelenlét szituáltsága, vagyis a hajnali órák és a test állapota). Az önreferencialitás persze nem jelenti azt, hogy ne kutathatnánk a fölhalmozott hagyományok, poétikai-retorikai jegyek után.
Sokszor találkozhatunk a versekben módosult tudatállapottal, kisebb részben kábítószer jelenlétére utaló formában („Ahogy a zöld álmok kiterjesztik tudatunk határait” — I. 4., 10), többször az álom területén kalandozva („Az utazók álomfelvételei igazolták a sejtést, hogy nem egy, hanem két álmodó van” — II. 3., 21). A fantázia világában utazunk. A beszélő alany kinyilatkoztató modalitást használ, általában T/1-ben szólal meg, nem tudhatjuk azonban, hogy kihez beszél. Ha az olvasókhoz, „hozzánk”, akkor az azonosulás, a közösséggé formálás szuggesztió révén jön létre, ha tetszik, még a vers nyelvisége előtti konszenzusra alapozva, hiszen körvonalazódnak múltbéli események, valamiféle közösségi tudat. Viszont tekinthetünk a szövegekre úgy, mint amik a címbéli káprázatbeliekhez íródtak, és ezekbe mi, olvasók beletekinthetünk. Fontos, hogy a kommunikáció egyirányú, csak a kimondás zajlik, ami felerősíti a cím által felkeltett szakrális jelleget. A kötet néhány versét korábbi munkacímén, A káprázatbeliekhez írott levelek alatt publikálta Sirokai, ez pedig Pál apostol leveleire irányítja a figyelmünket. Pál apostol műveire viszont nem a bűn teológiai magyarázata, vagy egyéb exegetikai jelleg emlékeztet minket (a vétkezés, az érte kiszabott büntetés ígérete, illetve bármiféle félelemmel teli, negatív hangulat alig-alig észlelhető a könyvben), hanem inkább retorikai összetettsége, a ritmus és gondolatritmus alakzata miatt vélünk kapcsolatot felfedezni köztük. A versek lírai szerkesztettségét (és így a lírai olvasási szokásainkat is) többek között az ütem hívja elő, a prózaversekben pedig fokozottabb jelentéshordozó funkció jut a bekezdésnek, mint ami új gondolatot, ellentétet, részletezést tartalmaz. A szakralitást tehát a témák (a teremtés, A mennyek országa című utolsó fejezet), és a különböző bibliai idézetek, illetve a nyelvhasználat is alátámasztja.
Az álom mellett a megkettőződés szintén releváns téma, az eredetről és annak másáról szőtt gondolatok a platóni ideatan beszüremkedését mutatják. „Minden érintésünk mögött rejtőzik egy korábbi mozdulat, egy gyengéd ecsetvonás. […] Az első érintéshez vágyunk visszatérni minden szerelemben, még a legnagyobban is, ami távol űz bennünket a bolygótól.” (I. 8., 14) A középső, harmadik fejezetben a nyelv megalkotásának kérdése kerül előtérbe. A logosz, a kimondás teremtő funkciója természetes módon része a szakralitásnak, ám ez még nem tesz pontot a nyelviség témakörérének végére. A versvilág bejárhatósága nyelvi konstelláció függvénye, hiszen a megnevezhetetlen tapasztalatok miatt „[a]z űrbe lépve ki kell terjeszteni a nyelv határait” (III. 2., 32), ami lételméleti téttel bír: „Bolygók fürtjei süllyednek és emelkednek körülöttünk, miközben csak a hasonlatok szíjai tartanak, és egyre újabb neveket keresve próbálunk lépést tartani a ránk zuhogó látványokkal.” (III. 4., 34) Ezek a citátumok a kötet nyelvi létmódjára engednek következtetni. A káprázatbeliekhez nyelvfilozófiai tételei a közül érdemes kiemelni az azonosságok elvét, amely lezárni igyekszik a jelentések áradását: „Amikor először szólaltunk meg a lélek nyelvén, melyben nincsen kétszínűség, sem kettős értelem, akkor a természetes nyelv, ez az illékony valóságot generáló határfelület elnémult, és minden jelenség csupaszon lebegett az űrben.” (III. 6., 36) Az értelmezés során feltevődik a kérdés, hogy mennyiben válhat önironikussá egy szakrális, vagy arra törekvő szöveg. A helyzet azért paradox, mert nyilvánvalóan nem szent irattal van dolgunk, hanem egy olyan szépirodalmi, profán művel, amely kísérletet tesz a szakralitás nyelvi megteremtésére. Úgy gondolom, hogy a szakralitás nem, vagy legalábbis nagyon nehezen tűri az iróniát, amely azonban mindig képes felbukkanni, mert javarészt a befogadói aktivitáson múlik. Keskeny pallón kell folyamatosan egyensúlyoznia Sirokainak, hogy ne essen se a szappanos vízbe, se a döngölt föld padlójára. Már A beat tanúinak könyvével kapcsolatban többen felvetették az ironizálódás veszélyét; amely a szerzői szándék[3] ellenére bárhol megjelenhet, mert a nyelv szándéka más. Az új könyv negyedik ciklusában néhány alkalommal önkéntelenül felnevettem. Például e soroknál: „A tudatosan lélegzők, akik testüket nem hátasjószágnak, porköpönyegnek vagy ellenséges, idegen lénynek, hanem villámló protein-stroboszkópnak látják, képesek elhagyni a bura világát.” (IV. 4., 47) Mivel a diszkrepanciából fakadó irónia ezeken a helyeken szabadul el leginkább, megjelenésének aktivitása miatt szándékoltnak is vélhetnénk. De bárhogyan is gondoljuk, egyik verzió sem változtat azon, hogy megbillen a kötet olvasata, ettől fogva nem vehetjük komolyan nemcsak a szoros szövegkörnyezetet, hanem félő, hogy a teljes könyvet sem. Ez pedig nem válna előnyére, mert fölszámolódna a konzekvenciára törekedő versvilág.
A szöveg nyelviségének másik vonása, hogy a makro- és mikroszintek képei mindig egymásba alakulnak és egymást magyarázzák. A világűr antropomorfizálódik, az ember kozmikus lesz: „Rácsatlakozunk az idegrendszerre, melynek csomópontjai az égitestek, és bolygóról bolygóra továbbítjuk az ingerületet, amitől az alvó dúcok életre rángnak.” (I. 4., 10) A human szféra és a természet (elsősorban a növényi organizmusok) közti határ feloldódik, hibrid testek jönnek létre. Az eljárás a kötet javára írható, hiszen az idegen testek látványa képes lebilincselően hatni az olvasóra: „Zsibongó sejtjeink nyüzsgését felejtjük el, a szivacsos testű bokrokat és a lüktető fákat.” (IV. 6., 49) Az ezotéria felé kilengő mondatokat, és az inkább közhelyszerű, mint eredeti fordulatokat viszont nehezebb tolerálni. A káprázatbeliekhez nem tud elég messze rugaszkodni a megelőző könyv hiányosságaitól, és nem mutat fel olyan értékeket, amelyek ne lettek volna már meg A beat tanúinak könyvében.
*
Bognár Péter új könyvéről viszont nehezen képzelhető, hogyan merülhetne el még jobban az irónia és a humor tárnáiban. Koncepciózus jelleget hordozott Bognár előző, Bulvár című kötete is, hiszen dramatikus formában narrálta bűnügyek elkövetését és a szálak felgöngyölítését; kiterjedt, tágan értelmezett intertextualitás hálózatában újságcikkek, dalszövegek és irodalmi reminiszcenciák olvadtak össze egy zavarba ejtő, olvasót és befogadói helyzetét kíméletlenül vizsgálat alá helyező könyvben, mely sok kiemelkedő verset tartalmazott. Ha lehet, az olvasó lépre csalásában még hatékonyabb fegyvereket vet be A rodológia rövid története, mely egy fiktív tudományággal ismertet meg. Ezésez Géza megtanult verset írni.
A vaskos, paratextusokkal együtt 170 oldalas mű fokozatosan adagolja az információkat arra a sokáig lebegő kérdésre, hogy mégis miről van szó. A kezdő pozícióban lévő A Bernáti–Knauz-jelentésben ezt olvassuk: „Az MTA Igazgató Tanácsának / Tavalyi döntése értelmében a Rodológia- / Tudományi Intézet költségvetése a következő / Évtizedben fokozatosan nullára csökken. […] A megszűnő anyagi eszközöket / A projekt elmúlt huszonöt évének / Dokumentálására kell fordítani.” (13) A könyv így az érdektelenség és a forrásmegvonások miatt ellehetetlenült diszciplína archívuma. E ponton érdemes kitérni a vállalkozásban rejlő kockázatokra. Gondosan kimunkált, rendkívül invenciózus koncepció tartja egyben a szövegeket, ami egyfelől kérdésessé teszi, hogy értékük mennyire keresendő e tartópillér-funkciójukban, és mi történne, ha kivennék őket a helyükről, egyáltalán megtehetnénk-e? És ebből következik a másik aggály: kik fogják venni a bátorságot, hogy elinduljanak a kötet ellentmondást és visszafordulást nem tűrő útján? Amit Sirokai kötetével kapcsolatban megjegyeztem, itt is érvényes, vagyis sok múlik azon, hogy ellenjegyezzük-e a kötet által szabott egyoldalú szerződést. Emellett az is kételyeket ébresztett bennem, és kíváncsi lennék arra, hogy miképp képesek ezt könyvet értékelni az olyan kortárs líraolvasók, akik nem ismerik a tudományosság jellemzőit, módszereit, terminusait, ezen belül is nem bölcsész műveltséggel, végzettséggel rendelkeznek (már ha vannak ilyenek). A rodológia rövid története ugyanis nagyon sok örömet tud adni annak, aki képes paródiaként olvasni, mert már találkozott a kifigurázott mintával.
A rodok a róluk adott egyik definíció szerint „»Étertest-szubsztanciák, lélekrészek (részelemek?) / Lebomlófélben lévő, rögzült emlékanyagok, / Logikai szerkezetek, amelyeknek emberi vetülete / Már elpusztult, vetülete, vonatkozása, síkja, ami / Kitermelte.«” (Az étertest-elmélet, 33) A rod tehát némi megkötéssel emléknek fordítható. A kötet minden ciklusa bővíti, kiegészíti a rodológiai tudásunkat, ugyanis a versek egyik csoportját ezek a metaszinten elhelyezkedő, tudományos szakzsargont használó szövegek alkotják (leginkább a fizikáét, de mindenképpen experimentális tudományról beszélhetünk), amelyek felfedik a rodológiát, és kulcsot adnak a körülöttük lévő, egészen más versek értelmezéséhez, erről később még lesz szó. A kötet legkülső szintjén egy másoló hangja artikulálódik, aki tevékenysége közben, hasonlóan a kódexek scriptoraihoz, egy alkalommal kommentárt fűz az olvasottakhoz: „Az ilyen (»ingyennyár«) jellegű időjárásban könnyebben / Mozgunk, gyorsabban és pontosabban másolunk.” (A „nyelvi interferencia” típusú torzulások, 53) E versek erőssége, hogy poétikussá teszik a tudományos szaknyelvet, illetve rávilágítanak a tudományos diskurzus eredendő nyelviségére, tropikusságára: „A látóterébe került rodot / A rodar óvatosan bekeríti, majd / Alacsony frekvenciájú Fernyin-hálóval / Fogja be és vonja MER-cellájába.” (A mágneses eseménylerakódás-rezonátoros vizsgálat, 38) Következetesen, a legapróbb részletekre kiterjed ez a konstrukció, hiszen van rövidítésjegyzék, név- és tárgymutató, az érvelő beszédnek csupán a fordulatait megidéző, de a lényegi tartalmát homályban hagyó panelek („Az eljárás, elismerem […], / Számunkra is […], de szó sincs arról, amit Ön […]”), és olyan finomságok, mint hogy a rodológia egyik szakértőjének kutatásait egészen új fénybe helyezik a naplója vonatkozó passzusai.
A könyv nagyobb halmazát teszik ki a fenti szövegek között elhelyezkedő alkotások, melyek címek helyett betűkből és számokból álló kóddal vannak ellátva. E jelenségre a „metaversek” egyike kínál választ, a Squar-féle nevezéktan, mely az emberi önkénnyel magyarázza az eljárást. Nem a kódok megfejtése a fontos számunkra, hanem az, hogy választ kaptunk a kétféle, valóban nagyon elütő verscsoport közti viszony mibenlétére: a „metaverseken” kívülieket tekinthetjük valamilyen emlékanyag lecsapódásának. Nem egyetlen szubjektum lírai emléknaplóját tartjuk a kezünkben, inkább úgy tűnik, hogy különféle kulturális nyomokkal, olvasmányemlékekkel és megszólalókkal szembesít minket a könyv. Különálló szövegek ezek, köztük a kapcsolatot a „metaversek” teremtik meg. A kötet linearitása a stílust vizsgálva az archaizáló nyelvtől az élőbeszéd felé halad. Az archaizáló nyelv és régies műfajok (mint a krónika, históriás ének, egyházi énekek, ballada, népdal), és történelmi utalások (a kalandozások, a török hódoltság kora) azt az érzést keltik, hogy példatárként kezeljük a könyv ezen részeit, amelyek tehát nem szorosan vett kronológia szerint és rendkívül heterogenitásról tanúskodva az irodalmi hagyományt tömörítik össze — és teszik nagyon ironikussá.
Az egyik különös olvasási tapasztalat, hogy az írásmód egyúttal a modernitás és az esztétika előtti befogadói apparátusokat involválja, ami elsősorban a retorika klasszikus eszköztárának mozgósítását jelenti. A „metaversek” afféle tételek, amelyeknek exemplumai a kimaradó-fennmaradó elemek, melyek tehát bizonyítják az állítást. Ebben az összefüggésben fontos szólni az imitatio fogalmáról. A versek ugyanis imitálják a történelmi, irodalmi alkotások nyelviségét (talán helyesebb lenne a litterae, vagyis minden írott dolog fogalmát használni), és saját műviségükre irányítják a figyelmet. A reimsi püspök, Nicasius lefejezésénél például így: „Nyomban következett egy nyugodt kardcsapás, / És lenyaklott Isten emberének nyaka, / Nyomós feje porba hullván, hogy a porba nyomassa / Nyomát kagylónyelve nyálmaradékának.” (RGY-0007/20141006, 23) A kötet posztmodernitása nem is lehetne nyilvánvalóbb.
A szövegek nagyfokú iróniáját és humorát szintén a retorika világíthatja meg. A versek ugyanis sokszor alacsony regiszterbe (genus humile) sorolható tárgyat választanak, ami a rigmusos, ütemes strófákkal és a régies nyelvezettel nevetésre ingerelnek. A hétköznapi szituációk mellett — mint a csemperagasztás vagy az üres fecsegések ismétlődései — fontos a vágánsköltészeti hagyomány. Inkább erotikusak, mint priapikusok, vagyis nyíltan pornografikus ezek a művek, ilyen például az Ágnes asszonyt idéző TM-0022/20180213. Az érintkezést a megszólalás szituációja váltja ki, hiszen bírósági kihallgatásra idézik be Sárkány Annát, aki azonban nem gyilkolt, hanem a lovászfiúval látták a méhesben. Az aktus a méhtámadás ellenére folytatódott, „Tehát összemartak engem is, őtet is, / Mert nem futottunk el, de tovább csináltuk, / Valahogy, valahogy, én magam sem értem, / Mert fájt, de jólesett.” (69) A nyelv idegensége, archaizált volta és a téma alacsonysága közti távolság a humor egyik forrása, erre sok példát szolgáltat a könyv.
Szintén visszatérő eljárás, hogy a vers csupán egy viccre vagy blöffre van kihegyezve, nemegyszer fekete humorral rendelkezik, mint az egyik gyöngyszem, a Gyalog-galopp című film vérnyúl-jelenetét idéző TM-0025/20190716 esetében: „A gyilkos rázuhan, Antal kiált ugyan, / De a nyúl harap, csönd van, külön darab / Már a test és a fej, a nyúl a hússal el, A fej megszólal: // Magasságos Úr, világ teremtője, / Irgalmazz nekünk, kövér frátereknek, / Amiért kis bort minden reggelihez / Azért megiszunk.” (32) Az ötletességre épülő alkotásmód még a jó versek esetén is magában rejti a gyors elértéktelenedést, a kiüresedés veszélyeit, hiszen a poénokat elkoptatja az ismétlés, az újraolvasás. A kötet közepétől azonban egyszerűen megszaporodnak a kevésbé sikerült, öncélú művek, ennek egyik oka a nyelvi távolság csökkenése, vagyis az archaizálás helyett egyre inkább a köznapi nyelv kerül előtérbe; a másik ok épp az ellenkezője, az érthetetlenné tett beszéd. Sok vers többnyelvű szituációba helyezi olvasóját, melyben szintén irodalmunk, történelmünk korábbi szakaszaira asszociálhatunk (mint a kuruc kor). A magyar nyelv keveredik latin, német, szláv (talán cseh vagy szlovák), francia kifejezésekkel, esetleg fiktív pidginnel, mindenesetre az egyszeri kritikust (klasszika-filológusok előnyben) hosszú távra az internet, a kereső- és fordítóprogramok bensőséges közelségébe száműzi. A roncsolt nyelv (idegen nyelvű alakokhoz magyar toldalék illesztése, pongyola szóhasználat, igeidők mixtúrája etc.) sok esetben válik poétikailag produktívvá, de a szinte végig latin vagy szláv nyelvű (vagy azt imitáló) művek esetében mindez a visszájára fordul. Az olvashatatlanság csúcspontja az RGY-0016/20151016 jelzetű szöveg, melyben a szavak helyét fokozatosan különböző szimbólumok veszik át, felidézve Weöres Sándor Egérrágta meséjét, amely kódfejtésre és együttalkotásra egyaránt biztat. Az így birtokunkba jutott tapasztalat — elsősorban a vershez és olvasói szokásainkhoz való viszony újragondolása illetve másképp láttatása — azonban még nem elegendő érv ahhoz, hogy elfeledtesse vesződségeinket. Ha követjük A „nyelvi interferencia” típusú torzulások intelmeit, akkor a mnemotechnika természetes velejárónak vélhetjük e szövegek működését, vagyis „Ilyenkor a torzított jel szükségképpen összeomlik, ami / Részleges tartalomvesztéshez vezet, azért, hogy / Az emlékanyag épen maradt nyelvi rétege teljes egészében / Kinyerhetővé váljon.” (54) Kár, hogy az elmélet itt sem tudja lefedni teljesen a praxist, akárcsak a mindennapokban.
Ahogy a Bulvár esetében, kis számban akadnak olyan versek, amelyek a kontextusuk nélkül is hatásosak. Ilyen az elmúlásról érzékenyen beszélő szöveg (TM-0013/20100529); vagy a kötet végén lévő álomversek, és az RGY-0029/20220619, melynek páros és páratlan soraiban a megvakult csecsemő és az anya hangja váltakozik, tovább szélesítve a könyvben végigjárt impozáns érzelmi és poétikai skálát: „Én már a foganásom utáni / Amikor megtudtam / Ötödik napon elhatároztam, / Hogy lányom lesz, / Hogy vak leszek, / Sírtam örömömben.” (160)
Bognár számára semmi sem szent, emiatt pedig kortárs lírakönyvtől kevésbé elvárt (és még kevésbé megszokott) szórakozást kínál. Úgy vélem, hogy Bognár tudatosan játszik könyve elmúláseffektusával, a szövegek ugyanúgy az erodálódás folyamatába tartoznak, mert ahogy a kánon, úgy a rodológia tudományának is egyik tanulsága, hogy folyamatos mozgásban vannak a szövegről, annak értékéről alkotott képzeteink. Dekonstruktív, önfelszámoló gesztust fedezhetünk fel a tudomány képviselőinek véleményében, akik arra jutottak, hogy lehetetlen az emlékeket „utolérni”, befogni, leírni: „A rodokkal történő közvetlen kapcsolatfelvétel / És a kétoldalú kommunikáció kialakítása / Ennek ellenére álom maradt, a végtelen / Adatfolyam egyetlen papírmentése / Továbbra is néma és megközelíthetetlen.” („Tavak” és „folyók”, 101) A rodológia rövid története provokál, kérdez, létrehív egy kópét, aki vegzálja az olvasót, és arra szólítja fel, hogy vizsgálja felül az irodalomról alkotott elképzeléseit. Ennél többet aligha kérhetünk egy művészeti produktumtól, a végeredmény azonban mégis felemás.
Megjelent a Műút 2015052-es számában
____________________________
[1] Balajthy Ágnes például Neruda, Lorca és Pierre Emanuelle költészeti megoldásait említi (Balajthy Ágnes: Tévémaci, darvak, dunnaludak (Pion István: Atlasz bírja; Simon Márton: Polaroidok; Sirokai Mátyás: A beat tanúinak könyve), Műút, 2013039, 87); Ayhan Gökhan pedig Lautréamont és Rimbaud verseinek hatását emeli ki (Ayhan Gökhan: A beat tanúinak könyve, Cultura.hu, 2013. 06.11.).
[2] Csuka Botond: Kozmikus térségek, Revizor, 2015. 06. 04.
[3] „A hétköznapi kommunikációban hasznos eszköznek tartom az iróniát, írás közben viszont egy ideje igyekszem kerülni. Az irónia lényege a távolságtartás, az elbizonytalanítás, a kétértelműség. A beat tanúinak könyvében nem volt helye, mert ellene dolgozott volna a szöveg hatásának. Azoknak, akik nem fogadják el a kötet világát, lehet, hogy ironikusnak hatnak egyes részek. Ha ironizálsz, az olyan, mintha azt a látszatot keltenéd, hogy komolyan gondolod, de közben nyitva is hagynál egy ajtót, hogy ha balul sül el, visszakozhass, mondván, csak vicceltél. Nem akartam ilyen ajtókat nyitva hagyni.” Toroczkay András: S-Pax, a belső bolygó (interjú Sirokai Mátyással), Revizor, 2013. 07. 14.