Bihary Gábor

Bihary Gábor kritikája A ránk bízott kert. Ökoköltészet — Világirodalmi antológia című könyvről (Prae Kiadó, 2021) a decemberi Műútból

Tolvaj Zoltán legutóbbi kötete olyan problémák végiggondolására hív fel, mint a hasadt identitás(ok) megszólaltatásának lehetőségei, a líranyelv tropológiai-figurális terhelhetőségének határai, valamint az apához vagy a Másikhoz való kötődés megragadása a felejtés és az emlékezés narratív aktusain keresztül. Minden értékével együtt…

A nyolc, azonos című, hosszú szabadvers az állatok és a beszélő(k) között kibontakozó szerelmet és szexuális aktust részletezi, ami az olvasás perverzitását intencionálja, hiszen a szövegek zárójelbe teszik a zoofília tabuját, vagyis megsértik a kultúra alapvető tiltásait. Az állatokkal (barna medve, kékbálna, éti csiga stb.) létesített kapcsolatok verbalizálása azonban nem ér nyugvópontra egy kényelmetlen, feszengésre késztető befogadási helyzet kimunkálásában (ebben az esetben a könyv a polgárpukkasztás talán látványos, ám gyorsan inflálódó kölcsönével tudna hozzájárulni az olvasó esztétikai „gyarapodásához”), az Állati férj ennél nagyobb kihívás elé állít, hiszen a poszthumanizmus talaján állva vet számot a conditio humana-val, így a kötet olvasása elsősorban intellektuális természetű bevonódásra késztet.

Az első kötetek lehetőséget teremtenek a költői-írói indulás megfigyeléséhez, a debütálás, vagyis az irodalmi színre való belépés nyomon követéséhez. A térre utaló metaforika használatát az írásunk tárgyát képező könyvek címükben is előlegezik (Ez nem az a környék és A városnak meg kell épülnie), így az értelmezés során a tér jelentésszervező aktusaira is kitérünk.

A (szeretett) másik hiánya, elvesztése azon kisszámú élmények közé tartozik, melyek leginkább megfelelnek az „antropológiai állandó” kifejezésnek. A másik halálának lírai megszólaltathatóságát, a leküzdhetetlen távollétbe került másikhoz intézett versbeszéd értelmezését a kortárs irodalom- és kultúratudományban döntően meghatározza a trauma fogalma. Amikor tehát azt olvassuk egy könyvben, hogy „[a]nyát is ott vesztetted el, a nagy, / összetett ablakos, tetőtéri műterem- / lakásban”; egy másikban pedig ezt: „vádirattá vált az emlékezet / amit itt hagytál / hogy vádolhassam én is / istent veled”, a trauma felőli olvasat vetődik fel elsőként.

Sirokai Mátyás és Bognár Péter művészetének, pontosabban idén megjelent líraköteteiknek összevetése rávilágíthat közös jegyekre, mint az útkereső, normaszegő hajlam, ebből azonban nem a poétikai hasonlóságukat regisztrálhatjuk, mert az eltérések jóval számottevőbbek. A köteteikről való beszéd kulcsfogalmául a kontamináció kínálkozik, amit „vegyítés”, „keverés” értelemben használok.

A Szél című verseskönyvben szintén meghatározó az alanyiság, melyet a kortárs költészetben kevésbé preferált módon az önéletrajziság látszatát létrehozó nyelvi megformáltsággal teremt meg. Ez a megoldás szerencsés módon nem jár együtt a lírai én zavaró előtérbe furakodásával, de nem érzékeljük a kortárs irodalmi folyamatok felől meghaladottnak, vagy a választott hagyomány felől epigonnak sem, mely jelleg okán felerősödő (ön)ironikus jelentésáradások felszámolhatnák a szövegek intencionált működésmódját. Kézben tartott, okosan művelt személyességről beszélhetünk a Szél esetében, ami kiegészül egy manapság szintén mellőzött képgazdag, retorikus nyelvvel.