Ül a kanapén, nem illik ide. Nem passzol a fal színéhez, a fal színe igazából nem passzol semmihez. Át kéne festeni. Most raktam ki három képet a falra, egy órán keresztül mértem, hogy egyenlő távolságra legyenek, nem sikerült, kicsit ferde, semmi sem párhuzamos ebben a lakásban. A kanapé jó, ő nem jó, ahogy ül, vagy fekszik, elnyúlik rajta, fetreng, otthon érzi magát. Felteszi a lábát. Könyököl. A díszpárnát félrerakja, nem fér el tőle, nekidől. Három párna van a kanapéhoz, most látom, hogy felesleges ennyi. Nagymintás, barna és fekete. Amikor vettem, lehetett választani, volt még zöld-fekete is, miért nem azt hoztam el. Nincs is semmi zöld a lakásban. Most lenne. Ahogy belép az ajtón, kérdezi, hol a hűtő, hozott sajtot, süteményt, hadd pakoljon be. Közben beszél, dugó volt a hatoson, sajtot rak a hűtőmbe, meg színes selyempapírba csomagolt süteményt, az ország legjobb cukrászdájából. Állítgatja a tévém, nem találja a csatornákat. Nem találja, mert nincsenek, nem nézek tévét. Nyomkodja a gombokat, lesznek csatornáim. Megcsináltam neked, mondja. Nekem csinálta, nem kértem. Fürdővizet enged kettőnknek, addig együk meg a sütit, kiveszi a hűtőből. Nem ízlik igazán, jobb lenne, ha nem tudnám, hogy ez az országban a legjobb, mert ahhoz képest rossz. Inkább semmilyen. Nem mondom meg. Azt hazudom, hogy isteni. Régen szürke selyempapírba csomagolták a süteményt meg a virágot, nagymamám mindig eltette. Nem pont szürke volt, hanem ilyen fehéres. Ez színes, rajta a cukrászda neve, logója, gondolkodom, hogy eltegyem-e, de hová tenném. Nagymamám minek tette el.
Reggel együtt megyünk dolgozni, elvisz, eldob. Így kérdezi, hogy eldobjon-e a városba. Dobj el. Szokásos hétfő reggeli forgalom, látom magunkat kívülről, házaspár-jellegünk van, lépésben halad a sor. Fél órája még a kanapén kávéztunk, a laptopomon olvasta a híreket, egymásra mosolygás kezünkben bögrével. Idill. Reggeli, pirítós, főtt tojás, sajt, amit ő hozott, Szlovákiában vettem, mondja. Nem bírok enni ilyen korán, úgyhogy csak kávé. Tusolok, felöltözöm, váltjuk egymást a fürdőszobában. Mehetünk? Mehetünk. Kapkodok, hol a táskám, visszaszaladok rúzsozni, megigazítom a hajam a tükörben. A tükörben nézem, ahogy megigazítom a hajam. Mindig kapkodok reggel, felkelhetnék fél órával előbb, ha felkelnék is, kapkodnék a végén, nem találom a kulcsom. Ő főzte a tojást, arra keltem hétkor, hogy zörög az edényekkel. Guggol a konyhaszekrény előtt és keres, tojásnak kell, mondja. Majd én megcsinálom, felelem, kiveszem a kezéből az edényt, azt akarom, hogy menjen ki a konyhámból, idegesít, hogy tojást akar főzni. Szeletekre vágja, nem hosszában, keresztben, kis karikákra, lenyalja a kést, végighúzza a fogán, sose tudnék beleszeretni. Mondja, hogy siessünk már, abbahagyom a hajigazítást, kedvesen mondja, hogy siessünk, nem szemrehányóan. Kinyitja előttem a kocsi ajtaját, hozzáteszi, hogy hölgyem, rám mosolyog, nagyon udvarias, figyelmes, mindig megkérdezi azt is, hogy az arcomra élvezhet-e. Elindulunk, tudja az utat, várom, hogy a lábamra tegye a kezét. Nyomogatja a rádiót, meg akarom kérdezni, hogy nem lehetne-e inkább cédét. Nem kérdezem meg. Szokásos reggeli műsor megy, nem hallgatok rádiót, de sejtem, hogy ez a szokásos, két-három férfi meg egy nő beszélget érdektelen dolgokról, sűrűn mondanak híreket, útinform. Megérkezünk a munkahelyemre, eldobott a munkahelyig, negyed órát kések, miért nem keltem fel előbb.