„Túlélik majd minden földi nyomunk;
észre sem veszik, hogy már nem vagyunk.”
(Jorge Luis Borges: A dolgok, Imreh András fordítása)
Egy árnyékokat és hangokat felemésztő ködös napon hazafelé tartok. Letérek a forgalmas utcáról, és egy csonka platánokkal szegélyezett úton gyalogolok tovább. Az út végén van a házam, egy kis kerttel, aprócska, gyéren virágzó rózsákkal, és egy réges-régi karácsonyra emlékeztető fenyőfával.
Ebben a félreeső, csendes utcában lakom, a központtól nem messze, édeni dombok lábánál. Festett, öreg hölgyekre emlékeztető villácskák sorakoznak itt, gólyaorral teli teraszokkal, giccses oszlopokkal, hisztérikus kutyákkal, a kertekben rigók piszkította faházakkal.
Az út furcsa mód teljesen kihalt, egyedül én sétálok. Ezen az órán gyakran szoktam találkozni egy kutyahordozóval, akit egy izmos kis dugó húz maga után (a labrador után a Jack Russell most a legdivatosabb). Meg egy futó-fantazmával, akinek az arca már az adrenalin-eksztázis martalékává vált. Mindig sárga melegítőben bukkan fel a ködből, gyors gesztussal köszön, mintha azt akarná mondani: „nem állhatok meg, különben kizökkenek a ritmusból.” Időnként rohan előttem, az utóbusz után, egy hátizsákos srác. Olykor pici, nevetgélő filippínók és bangladesiek jönnek velem szemben, akik munkamániás vagy halálosan unatkozó nyugdíjas munkaadójuknak mennek bevásárolni. És egy támolygó öreg, akit büszkén tart jól megtermett moldvai barátnője. Vagy a postás melankolikus, biciklis barátnője, és a járdát átfésülő, gyémánt után kutató utcaseprők.
De ma sehol senki. Kezd gyanús lenni, hogy eltévedtem.
Tudják, milyen az, amikor az embernek jártában elkalandoznak a gondolatai, és akkor tér magához, amikor már megérkezett. Időnként viszont, egy jól ismert út is vég nélkülinek tűnik, talán mert fáradtak vagyunk, vagy, mert sietős dolgunk van, de úgy tűnik, mintha üres járaton járna a lábunk, és nem vinne előre.
Ma pont ilyen érzés kerít a hatalmába. Egytől egyik ismerem ennek az útnak a platánfáit, azt hiszem, meg is számoltam őket (ha jól emlékszem, nyolcvanan vannak), és most egy olyan fánál találom magam, amiről már azt hittem, rég elhagytam: egy öreg, fekete foltjaival ideogrammákra emlékeztető óriásnál (én japán platánnak hívom). Biztos voltam benne, hogy több utat tettem meg. Azt hiszem, ettől a közönyös és zavaros szürkeségtől, szmog és pára keverékétől, a havat jósló ködtől tűnik minden — még a saját házam is — távolinak. A homályból egy különös, fekete kapucnis biciklista válik ki. Nyugtalannak és elveszettnek érzem magam. Bevallom, érzékeny férfi vagyok. Időnként olyan jelenségek játékszerévé válok, melyeket nem látomásnak vagy delíriumnak, sokkal inkább változásnak vagy a lelki egyensúlyt megbillentő apró zavarnak hívnék. Az ilyen pillanatokban attól tartok, hogy a normalitást, ami körülvesz, a nyugalmas és jól ismert hétköznapiságot felboríthatja egy váratlan, erőszakos esemény. Vagy hogy minden dolog vagy ember, akivel és amivel találkozom, átváltozhat valami mássá. Önöknek nincsenek ilyen félelmeik? Például a platánokból óriási, oszladozó növényi zombik lesznek, a rózsák vészjós gyászdalra zendítenek. Vagy a maratoni futóból csontváz, aki lifegő csontjait vonszolja a lejtőn, és nem a cipője, hanem a lábszárcsontja kopog az aszfalton. Az apró takarítónőkből boszorkányok, akik átkokat sziszegnek pogány nyelven. És a pórázon a kis dugó hirtelen őrjöngő vadállattá, háromfejű Kerberosszá változik. Az ablakból sápadt arcok kémkednek utánam és azt mondják: járkálj csak, nem tudod, mi vár rád.
Igen, talán ez az élet. Normalitás és félelem között evickélünk, és minden egyes alkalommal abban bízunk, hogy visszatérhetünk lakóhelyünkre, találunk egy kis nyugalmat, menedéket. Biztosan Önöknek is ismerős ez a pokol. Jobb a kegyetlen ködnél, jobb annál, mintha semmit se látnál magad előtt, jobb a magányos lépéseknél.
Általában jó gyalogló vagyok, de ma kicsiket lépek, vagy nem tartom az irányt, mert már jó ideje elindultam, de még félúton sem járok. Elérek egy, a többinél nagyobb, kettérepedt platánfához. Évekkel ezelőtt történt, hogy egy fiatal, epilepsziás nőre vezetés közben rátört a roham, és az autó a fatörzsnek ütközött. A nő zokogott, és kérlelt: ne mondja el senkinek, mert elveszik a jogosítványomat. Én nem árultam el a rendőröknek, de ők rájöttek, mi történt. Ki tudja, hol lehet az megrendült arcú, karikás szemű, remegő kezű lány.
Szinte az oldalamat súrolja egy kocsi, rám dudál, hisz kóválygok. „Kretén!” — szeretném üvölteni, de lehet, hogy a vezető megijedt, köd van, én is biztos egy körben, irányok nélküli világban, csillagok és világítótorony nélküli tengerben járó fantazmának tűntem. Most még sűrűbb a köd. Milyen hosszú a szokásos út, mennyire várom az útjelzést, és azt a ferde fát, amelyik az én kapumat jelzi. Azt hiszem, az út háromnegyedét már megtettem, úgyhogy szeretném látni azt a két nagy villát, amelyik az én házam mellett áll. Huszadik század eleji, pasztellszínű villák, elhanyagolt, ritkás kerttel, biztonsági kamerákkal és magas, borostyánnal befont rácsokkal, melyek mögött láthatatlan kutyák vicsorítanak az arra járóra. Na, tessék, itt van az első! Nem, mégsem az: egy sosem látott, a semmiből előbukkanó építmény. Fehér, kicsit rokokó stílusban épült ház, régi, rozsdás, temetőkapura emlékeztető bejárattal. Miért nem vettem eddig sosem észre ezt a furcsa építményt? Vagy talán mégis ismerem. A tulajdonosa egy öregember, aki mindig egy fehér kutyával jár. Ám a ház ma valahogy máshogy fest. Nem látom a nagy havazástól átnedvesedett fatörzseket, a három óriás totemet, amelyek azt jelzik, hogy már közeledem. Egyre izgatottabban veszem észre, hogy felbukkan egy platánfa, majd egy másik, és aztán megint egy, amelyik furcsa mód az út elején található, fekete foltos fához hasonlít. Elfog a düh. Nem lehetek ennyire lemaradva, már rég meg kellett volna érkeznem, futni kezdenék, ha nem lenne nevetséges. Egyik lépés jön a másik után, de ez sem elég. Pedig látom, hogy haladok, és minden egyes járda-méterből láthatatlan erőre kapok, amiből újabb méter születik. Emlékeznek a nyúl és a teknős meséjére, és a nyúl szégyenteljes vereségére? Lihegek, már majdnem menetelek. A köd falat képez, letévedek a járdáról, és az aszfalton találom magam. Végre meglátok egy egyirányú út jelzőtáblát. Jól ismerem, egy hős garibaldista nevét viselő mellékutca az, ötven méterre a házamtól.
Gyorsítom a lépteimet, de a jelzőtábla eltűnt, talán már elhaladtam mellette, anélkül, hogy észre vettem volna. Egyszer csak felbukkan a mellékutca, de nem ismerős, a táblán is más név áll. Nem tudom kivenni az írást, mintha elmosódott volna, de egész biztosan nem a hős garibaldista neve áll rajta. Egy platánnak dőlök, hátranézek, hogy lássam a megtett utat, de csak homályos szürkeséget látok: mintha egy ocsmány festmény perspektívája lenne, vízszintes örvény. És hirtelen elfog a rettegés. Mert a fa, aminek támaszkodtam, nem más, mint a megrepedt platán, ami mellett már rég elhaladtam. Próbálom nyugtatgatni magam, arra gondolok, hogy talán sosem vettem észre, hogy két egyforma platánfa is létezik, de ez sajnos nem igaz. Mintha egy hullám újra hátravetett volna, vagy süppedő homokban vagy hóban gyalogolnék, és nem látom az otthonom. Levegőhöz alig jutva megállok. A köd ritkul.
Így most, akár egy üvegszilánkban, megpillantom a kertemet, a rózsákat és a fenyőfát. De nagyon messze vannak, én meg épp hogy csak az út elején járok. Mögöttem a forgalom összefolyó zaja. Megállhatnék vagy visszafordulhatnék, esetleg segítséget kérhetnék. De nem lenne semmi értelme. Mert most már tudom, hogy ez várt rám. Órákig fogok gyalogolni a ködben, a lépéseimet számolva, azok után a jelzések után kutatva, melyek korábbi napjaimat vezették. De mindnek nyoma veszett. A köd sohasem fog felszállni. Sosem érek haza. Bárhol is találom magam, ez az én félelmem, ez az én vesztem.
(Kovács Rita fordítása)