— Ó bocsánat, Tisztelendőkém, rossz kifejezést használtam… Azt akartam mondani, hogy senki sem látott még olyat, hogy a Madonna kacarászna, mint egy akárhonnan szalasztott nőcske. El tudod te azt képzelni, hogy az idezarándokoló hívők úgy találják, hogy éppen rötyörészik? Egyből azt gondolnák: nos, mégsem áll olyan rosszul a szénánk, lazábbra vehetjük a dolgokat…
— De a Madonna talán vigasztalni szeretne minket…
— Nem vigasz ez, szabotázs! Ha senki sem sír és senki sem szenved, mihez kellünk mi? Ki fog akkor gyónni, ha ez a mosoly majd mindenkit feloldoz?
San Firmino történetét egyedül én ismerem — mondta az ezredes —, a többi verzió hamis. Harminc évvel ezelőtt, egy földrengéssel kezdődött, amikor a lakosság és az állatok fele odaveszett, és majdnem az összes ház összedőlt. A földmozgás olyan erős volt, hogy a folyót eltérítette a medréből, így a lakóknak nem volt többé vizük. A hegy is elmozdult a helyéről, árnyék vetült arra a térre, amely korábban napfényben fürdött. Néhányan megpróbálták eltemetni a halottakat és újra felépíteni a házakat, de újabb hullámok érkeztek, így végül híre ment, hogy a falu el van átkozva, és az emberek elköltöztek onnan.
A kedvenc szigetemet csodás tenger veszi körül, de a belsejében vad hegyek nyújtóznak, ahová csak kevesen merészkednek. Azon az őszön, meredek emelkedőkön és via ferratákon át, félelmetes szakadékok felett, én és a barátom feljutottunk egy csúcsára, az Ökörszarv nevűre. Innen sok-sok kilométernyi síkság tárult elénk, egészen a messzi partokig nyúlva. Tovább időztünk, mint amennyit az óvatosság megkívánt tőlünk, már sötétben indultunk vissza. Félúton dörögni kezdett az ég, és szakadni az eső, akárcsak az őskorban. A fáklyánk elé vízfal emelkedett, egy lépésnél tovább nem láttunk. Az úton sár és víz hömpölygött, a felhők lejjebb ereszkedtek, sűrű ködöt képezve. Minden pillanatban éreztük, ahogy a kövek megindulnak a talpunk alatt, hogy a szakadékba zuhanjanak. Képtelenség volt tovább haladni.
Az öreg hotel tükröződött a tóban, már kétszáz éve ez volt a kedvenc foglalatossága. A recepción egy megnyúlt, sárgás, ám derűs arcú portás szundikált, úgy festett, mint Munch egyik Sikolya, aki békére lelt. Nyikorgott az üvegajtó, és egy esőkabátos hölgy jelent meg benne. A portás felhúzta a szemöldökét. Azzal a képességgel büszkélkedhetett, hogy egy kilométerről kiszagolta egy vendég érkezését, de ez a signora váratlanul toppant be, autózaj sem jelezte érkezését. Sőt a Sikoly egyetlen szempillantással fel tudott mérni minden vendéget. A vendéglátás Sherloch Holmesaként kitalálta jövedelmüket, származásukat, korukat, az utazásuk okát, és, hogy esetlegesen milyen probléma lehet velük. De erről a nőről nem tudta, hogyan vélekedjen.
Egy árnyékokat és hangokat felemésztő ködös napon hazafelé tartok. Letérek a forgalmas utcáról, és egy csonka platánokkal szegélyezett úton gyalogolok tovább. Az út végén van a házam, egy kis kerttel, aprócska, gyéren virágzó rózsákkal, és egy réges-régi karácsonyra emlékeztető fenyőfával.
