Azt hiszem, akkor éreztem először, hogy rossz vagyok.
„Abnormális”.
Anya barátnője így mondta volna. Neki pedig nem lehetett ellentmondani, mert már négy gyereket nevelt fel, mindent tudott.
Anya is bólogatott, míg erről beszéltek. Könnyes volt a szeme.
Én a szobámban ültem, egy aprócska könyvet olvastam, benne szerelmesversek. Nem igazán értettem őket.
Apa nem volt otthon, amikor az „esetről” ment a téma. Dolgozott, mint mindig.
Anya csalódott bennem, nem is kellett mondania. Láttam a szemeiben, hogy már megint nem sikerült, már megint nem az a gyerek voltam, akit szeretni tudna, akire büszke lehetne. Sosem olyan, mint a szomszéd Evelinje, aki bezzeg mindig szép ruhában járt, illedelmes volt, kitűnő tanuló és még hegedülni is tudott.
Én más voltam. Én és a defektes barátaim, akik rossz hatással voltak rám, és akikre meg én voltam rossz hatással az ő szüleik szerint. Egyszer egész nyáron eltiltottak minket egymástól. A szülők kedvencei persze nem álltak szóba velünk, és mi sem akartunk igazán barátkozni velük. Magányosak voltunk mindannyian a szünetben.
Én teljes napokat töltöttem a kert végében álló hatalmas cseresznyefán a könyveimmel és a naplómmal, amibe akkor még mindent leírtam, ami csak történt velem. Olyasmiket, mint „Evelin ma játszik a templomban, szerencsére nem kell ott lennem”, „Anya és Apa megint veszekedtek, azt hitték, nem hallom. Elegem van belőlük, bárcsak elmehetnék innen!”, vagy „Ha felnövök, Évivel akarok élni örökké, őt szeretem a legjobban a világon!”
Ezért az utóbbi mondatért később addigi rövid életem legszigorúbb büntetését kaptam: a naplómat elégették, engem felpofoztak és (Anya szerint természetesen) eltiltottak Évitől.
Nekem csak az volt a természetes, hogy Évi nélkül nincsen értelme semminek. Ő volt a legjobb barátom a világon, nála jobban senki sem ismert és bármit megtettünk volna egymásért.
Nem sokkal ezután kiderült, hogy ő is így gondolta, mivel egy este, lámpaoltás után kavicsokat dobált az ablakomra, én pedig beengedtem. Akkor éjjel megint minden olyan volt, mint azelőtt: szörpöt ittunk, a takaró alatt hallgattuk a rádiót és nevettünk mindenen.
Reggel azonban, amikor éppen az ablakomon mászott kifelé, Anya meglátta. Anya sosem ment ki a virágaihoz olyan korán, mint azon a reggelen. Évi elfutott. Ijedten hátra nézett, nem is köszönt, csak elszaladt.
Anya aztán felhívta Évi apukáját és elmondott neki mindent: a sok itt alvást, a naplót és a mostani „esetet”. Évi is büntetést kapott, Anya barátnője pedig átjött „lelki segélyt nyújtani” hiszen „erre valók a barátok”. Őket biztosan nem tiltották el egymástól annak idején. A konyhában ültek a kávéjuk mellett, Anyát vigasztalni kellett miattam.
Egyedül éreztem magam, tudtam, hogy Mamó megértett volna. Ő nem engedte volna, hogy bezárjanak és tudta, hogy Évi „rendes kislány”. De Mamó már nem volt velünk, tüdőgyulladást kapott az egyik télen és elaludt.
Apa azt mondta, hogy mélyen alszik és senki sem tudja felébreszteni a világon, de nem szabad szomorúnak lennem, mert Mamó boldog, Mamó álmodik: egy hatalmas virágokkal borított mezőre álmodja magát, ahol újra fiatal, ahol újra nevet, ahol újra tud szaladni, piros szalagokkal a hajában. Szerettem erre gondolni. De mégsem volt ott, hogy megvédjen.
Apa sem. Egyébként is Anya volt a főnök, Apa olyanokat mondott volna esetleg, hogy „A legjobbat akarja neked”, „Hamarosan megbékél majd és akkor újra játszhattok együtt Évivel”, vagy valami ilyesmit.
Emlékszem, egyszer meseolvasás után Apa furcsán nézett rám. Már ötödik osztályba jártam, de ragaszkodott hozzá, hogy mesét olvasson nekem, én pedig élveztem nagyon, olyan volt, mintha megint kicsi lennék.
Akkor még Anya is nevetett azon, ha elrontottam valamit, később állandóan szomorú volt és csalódott.
Szóval Apa felolvasta nekem a Hókirálynőt, aztán olyan furcsán nézett rám, mint még soha azelőtt és megkérdezte, hogy szeretnék-e egyszer majd én is anyuka lenni. Mondtam neki, hogy azt hiszem, igen. Utána sokat beszélt, mindenféléről. Leginkább arról, hogy jó férjet kell választanom, és hogy ha már elég nagy leszek, akkor a barátnőkkel kevesebb időt kell majd töltenem, mert különben a fiúk nem mernek megszólítani.
Akkor nem értettem pontosan, hogy mit szeretne, de aztán rájöttem, amit akkor mondott, összefüggött azzal, hogy eltiltottak Évitől.
Anyáék megijedtek, hogy nem lesz fiúm? Féltek, hogy örökre itt maradok a nyakukon? Szerették volna, hogy elmenjek, hogy elvigyen valaki innen?
Kitörtek belőlem a könnyek… Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy minden elromlott, minden kusza lett körülöttem. És minél szebb dolgokra gondoltam, annál jobban sírtam. Nem is tudtam semmi szomorúra gondolni. A szép emlékek miatt sírtam: ebéd a nagy diófa alatt Mamóval; olvasás a cseresznyefán a nyári délutánokon; a nagy csatangolásaink Évivel…
Olyan szép volt minden és akkor egy csapásra vége, nem értettem semmit, nem akartam érteni semmit. Nem akartam érteni, hogy útban vagyok, nem akartam érteni, hogy rossz vagyok, nem akartam „abnormális” lenni, otthon szerettem volna maradni Anyáékkal, megtanulni süteményt sütni, sokat sétálni Évivel, hallgatni Apa meséit és kedves történeteket olvasni a cseresznyefán.
Lassan pakoltam össze a holmimat, a könnyeimtől nem láttam semmit sem, levegő után kapkodtam, úgy éreztem, a fejem és a szívem szétpattan. Néhány ruha, két könyv, a macim, Évi fényképe, a zsebpénzem és a cicás nyaklánc. Ez volt minden, amit becsomagoltam.
Az ablakon másztam ki, majdnem megcsúsztam a régi ereszen. Utoljára még hátranéztem, kívülről minden békésnek tűnt. Alkonyodott, a cseresznyefa sötéten állt az udvar végében.
Rohanni kezdtem, többé már nem néztem vissza.
Futottam, míg el nem múlt a sírás, futottam, míg hallani nem kezdtem a szívverésem.
Futottam, míg minden árnyék hosszúra nyúlt, futottam, míg a lábam össze nem csuklott alattam.
És futottam még azután is, egy napfényes mezőn, virágok között, piros szalaggal a hajamban.