Hakim a tengerben lebeg. A 33 éves szír férfi borostás arcát az égre emeli, sűrűn pislog, a sós víz csípi a szemét, nincs hozzászokva. Arra gondol, hogy talán valójában az őt és családját körülölelő tenger az ég, és a felettük feszülő kék égbolt az igazi tenger. Felhőszigetekkel, felhőkontinensekkel, melyek gyorsan változnak, más, nem emberi idő szerint. A kislánya és a felesége is itt vannak körülötte, valahol egészen közel, ez megnyugtató, jóleső érzés. Nem érzi hidegnek a tengert. A mélykék égen repülőgépek kondenzcsíkjait látni, mint apró, távoli csónakok keltette fodrozódásokat a nagy víz felszínén. Már nem zavarja a víz szelíd hűvöse, megszokta. Ahogy telnek a vízben töltött percek, úgy lesz egyre fáradtabb, de nincs ebben semmi különös, sem pedig félelmetes. Az első perc, miután nem érzett biztosat a lába alatt, elég ijesztő volt. A tény, hogy folyamatosan mozgásban kell lenni, hogy a felszínen kell maradni. Úszni sose tanult meg. De nem bánja. Nincs is most rá szükség. A többiek, a társai kissé eltávolodtak tőle a vízben, de ez sem baj, mert biztonságban érzi magát. Langyos szél fúj, jó szagú tengeri szél. Békét érez. Társai közül többen hanyatt fekve lebegnek, arcukkal az égi óceán felé, mások arccal lefelé, a víz felé, mint akik csupán a felszín alatti világot fürkészik. Süt a nap. Próbál minél több erőt spórolni, minél tovább így maradni, nézni az eget a langyos tengeri szélben. Lebegni, érezni, ahogy taszigálják a hullámok. Eszébe jut az utóbbi néhány nap.
*
Hakim a legidősebb gyermek a családban, jó ideje a szülei házában éltek 30 éves feleségével, Hessával és kislányukkal, Amirával. Amira szépségét édesanyjától örökölte, bátorságát apjától. A falu egyórányi autóútra van Damaszkusztól. Néhány nappal ezelőtt apjuk hívására eljött Hakim öccse is a családjával, hogy egy rendkívül fontos ügyben tárgyaljanak. Minden nagyobb, a családot érintő döntéshez összegyűltek. Este a nappaliban ültek össze, és mint mindig, az idős apa középen ült, anyjuk a férfi jobbján. Apjuk hosszan végignézett a családján, nagyot sóhajtott, majd belekezdett. Gyermekeim, azért vagyunk itt mindnyájan, hogy elmondjam, hogyan döntöttem a jövőnkkel kapcsolatban. Látjátok ti is, hogy ez az ország nem biztonságos. Túl sok a fegyveres konfliktus, túl nagy a szegénység, a terror, az erőszak. Hakim összeráncolta homlokát, úgy figyelt, Hessa közelebb húzódott férjéhez. Úgy döntöttem, már csak Amira miatt is, hogy próbáljatok szerencsét Európában. Hessa és Hakim meglepetten néztek össze, Hakim öccse és annak felesége is értetlenül rázta a fejét, hunyorogva figyelték tovább az öreget. Mégis, hogyan gondolod, hogy Európában, apa? Az öreg felállt, úgy folytatta. Van egy unokatestvérem Damaszkuszban, megbízható ember, hajókat szervez Európába, egészen pontosan Olaszországba. És kevesebbet is kér, mert rokonok vagyunk, bár nem tartjuk a kapcsolatot. Hessa felvonta szemöldökét, ingerülten szólalt meg, mégis mennyit?! Az öreg a könyvespolchoz lépett, levette az egyik könyv nagyságú díszdobozt, letette az asztalra. Megvan a pénz Hessa, ne aggódj. Fejenként 670 dollárra tudtam lealkudni az utat. Egyelőre három főre. De hát, kezdte volna Hessa, de az öreg a szavába vágott, idegenektől legalább ezer dollárt kérnek, magyarázta. Hakim, fordult a fiához, te beszélsz angolul és olaszul, nem hiába jártál egyetemre, okos ember vagy. Biztos vagyok benne, hogy találsz majd állást és iskolába járathatod Amirát, hiszem, hogy Hessa is talál majd valami munkát, ügyes kezű, szorgos, becsületes asszony. Aztán ha berendezkedtetek, az öcsédéknek is előkészítitek a kinti letelepedést. Felesége mellé lépett, a nő bal vállára tette a kezét, anyátokkal elleszünk valahogy idehaza, ne aggódjatok, mondta.
Egy héttel később találkoztak az említett rokon férfival az egyik damaszkuszi kávéházban, Amira otthon maradt nagyszüleivel, csak Hakim és Hessa ment el a találkozóra. A helyiségben halk zene szólt, az egyik sarokban magányos férfi olvasott, felnézett, majd magához intette Hakimékat. Az asztal előtt megálltak. Hessa az asztallapra helyezett könyvet nézte, Uszáma ibn Munqidz: Intelmek könyve. A férfi hellyel és vízipipával kínálta őket. Hakim kávét, Hessa pedig teát rendelt. Nos, kezdte távolságtartóan a férfi, miután Hakim édesapja távoli rokonom, így nem a szokásos módon fognak utazni, mint a többi ember, akiket szervezek, valamivel kényelmesebben. Elhozták a pénzt?, kérdezte aztán. Hakim elővette sporthátizsákjából a borítékot, majd az asztalra tette. A férfi magához húzta a borítékot, majd az élére állítva, néhányszor az asztallapra kocogtatta, miközben a férfit és a nőt nézte töprengve, majd eltette a kabátja belső zsebébe. Holnap indulnak, felelte végül.
Az este pakolással, készülődéssel telt, pokrócot, néhány váltás alsóneműt, ásványvizet, tisztálkodószereket raktak a két hátizsákba. Hakim egy zsebkönyvet is betett, ami a vízbe került ember mentéséről szólt, mit, hogyan kell tenni a bajba került megmentésének érdekében. Az interneten is utánajárt a témának, mikor rákeresett, az egyik találat a vízbefulladásról szólt, mi megy végbe ilyenkor az emberi szervezetben. Nem akarta elolvasni, de erősebb volt a kíváncsiság. Leült, olvasni kezdett. Kislánya zökkentette ki. Apa, miért kell elmennünk?, kérdezte. Azért, mert szebb élet vár minket odaát, mint itt. Ott nem kell félni. Ott béke van, nem érhet minket bántódás, új embereket ismerhetünk meg, barátokat, mondta bátorítólag Amira apja. A babádat sem érheti ott bántódás. Remélem, kiválasztottad, hogy melyik babát hozod, mert csak egyet lehet, a legkedvesebbet. A kislány a mindig a keze ügyében lévő babáját mutatta, őt fogom vinni, mondta szomorúan.
Másnap hajnalban a ház előtt furgon fékezett. Hakim, Hessa és Amira gyorsan bepakolták csomagjaikat, az apa előre ült, az anyósülésre, a feleség és a gyerek a hátsó ülésre. Úgy üljetek hátul, hogy még két embert fogunk felvenni, nekik is hagyjatok helyet, szólalt meg a sofőr mindenféle érzelem nélkül, majd Hakimhoz fordult. Száz, mondta fenyegető hangon. Mi a száz?, kérdezte Hakim. A fuvar a hajóig, válaszolta a férfi, miközben rágyújtott és a füstöt a mellette ülő férfi arcába fújta. De… ez benne volt a fejenkénti hatszázhetven dollárban, nem?!, kérdezte ingerülten Hakim. Ha rendes árat fizettetek volna, mint a többi, akkor igen, de így, hogy rokoni áron lett szervezve, ennek vannak bizonyos rejtett költségei, nevetett fel a sofőr. Hessa észrevette, hogy a férfi övén pisztolytáska lóg, benne egy fekete automata kézifegyver markolata, jól van, mondta sietve, kifizetjük, csak legyünk túl rajta. Hakim vonakodva bár, de odaadta a kért összeget a dohánybűzös férfinak.
Nem sokkal később leparkoltak a kikötőben. Kisebb tömeg állt az egyik hajó közelében. Közelebb mentek a csoportosuláshoz. Hakim az egyik matrózt megkérdezte, jó helyen járnak-e. A tengerész bólogatott, majd egy magas ember felé irányította a családot. Hakim átadta a papírjait, ami alapján azonosíthatták őt és családját. A matróz megvizsgálta az okmányokat, majd a zsebéből egy listát vett elő és telefonálni kezdett. Hosszan bólogatott a hívás közben, Hessa úgy sejtette, most tisztázhatja őket a rokon férfi. A matróz a fedélzetre indította a tömeget, elsőként Hakim és családja lépett a hajóra. Egy nem túl régi, viszonylag jó állapotban lévő halászhajón találták magukat. Hetvennyolcan szálltak fel. És mindenki a számára szimpatikus fedélzeti részre fészkelhette el magát, kivéve persze a kapitányi hidat. A hetvennyolc ember kényelmesen elfért a hajón. Voltak más családok is, de a legtöbb ember egyedüli, életerős férfi volt, aki az új élet reményével szemében lépett a fedélzetre. Volt egy kislány is a többi ember között, akire Amira hamar felfigyelt. A kapitány jelt adott, majd a hajót eloldozták, hogy hamarosan a tenger hullámait szelhesse. Ideális hajózóidő volt, tiszta, langyos, napfényes reggel, gyenge széllökésekkel. Hakim pokrócot terített le a padlóra, arra ültek le.
Másfél órája voltak tengeren, mikor Hakim hirtelen kiáltozásra lett figyelmes és egy valahonnan a háttérből érkező, egyre erősödő gépzajra. Kisvártatva egyre többen álltak fel az utasok közül, majd egy irányba mutogattak, valamit megláthattak a tengeren. Erre Hakim is felállt. A fedélzet korlátjára támaszkodva kémlelte a távolt, mire a hullámok közt egy közeledő hajóra lett figyelmes. Közben a kapitány hangosan beszélt valakivel a rádión, a hangja ingerült volt és zaklatott. Mire a nehézkesen, lomhán közeledő bárka egészen közel ért, az orránál fegyveresek gyülekeztek előre szegezett gépfegyverekkel. Egyikük a levegőbe lőtt, majd hangosan kiáltottak különféle vezényszavakat, parancsokat, hogy állítsák le a motorokat, meg horgonyozzanak le azonnal. Hirtelen mindenki nagyon ideges lett. Hakim az egyik matróztól próbált meg információkat kiszedni, hogy kik lehetnek a fegyveresek. Azt a választ kapta, hogy azok is embercsempészek. Ekkor az immár egészen közelre ért hajóról újabb lövések dördültek, ám ezúttal a Hakim mellett álló egyik matrózt lőtték mellkason. A vérző férfi tehetetlenül a tengerbe hullott. Hessa és Amira körül újabb kiabálás kezdődött, az utasok közül többen pánikba estek. Hakim nyugalomra intette családját. Felesége és kislánya szemében rettegés volt, keserű, maró félelem. A két hajó összekoccant, majd a fegyveres matrózok közül néhányan vastag kötelekkel egymáshoz rögzítették a két hajótestet.
Az egyik idegen fegyveres átszállt a hajójukra és a kapitánnyal kezdett el vitatkozni. Hakim nem értette, miről beszélnek, csak mondatfoszlányokat kapott el, mint a hajót átadni, az utasokat átszállítani a másik hajóra. Közelebb húzódott a vitatkozó férfiakhoz, tudni akarta, mi történik. A rozoga, emberekkel zsúfolt idegen bárkáról egy újabb, ezúttal egy magas, szigorú tekintetű férfi lépett a fedélzetre. Azonnal adjátok meg magatokat, kiáltotta az előtte álló kapitánynak, a hajótok most már a mi tulajdonunk! A mondatokat agresszív kézmozdulatokkal nyomatékosította. Nem tehetitek, érkezett a válasz, ez nem csak a ti üzletetek, nem csak a ti vizetek. Mohamed, beszéljük meg, szólt a kapitány. Ezek szerint ismerik egymást, gondolta Hakim, az idegen embert Mohamednek hívják. Ez kissé megnyugtatta, ez talán jobb, mintha idegen hajó érkezett volna. Aztán az jutott eszébe, hogy talán mégis az lenne jobb, ha inkább idegen, tárgyalóképes csempészek érkeztek volna. Mert Mohamed láthatóan nem volt alkuképes, sütött róla a gyűlölet. Mohamed, próbálkozott a kapitány, mi lenne, ha csak az embereket adnám át és a hajómat megtarthatnám? A szerencsétlenekért jó pénzt kaphatnál a közvetítőiktől. Nem érdekel, hogy te mit akarsz, érkezett a válasz, az lesz, amit én mondok, majd hogy nyomatékosítsa az elhangzottakat az idegen férfi az egyik, láthatóan halálra rémült menekültet a tengerbe lökte, a zuhanó fekete férfi felordított, a test a két hajó közt esett a vízbe, egy tompa csobbanást követően azonnal elmerült. Mohamed, legyen elég, 78 emberem van, adok hozzá két matrózt is, szólt könyörögve a kapitány, kérlek. Az idegen közelebb lépett a kapitányhoz, majd a puskatussal arcon vágta, nem te szabod a játékszabályokat, hanem én, te kutya, hörögte Mohamed, majd csőre töltötte a fegyverét. Mennyi pénz kell?, kérdezte végső kétségbeesésében a vérző orrú kapitány. Mennyi pénz van a hajón?, így Mohamed. A kapitány megadta magát, az összes nála lévő kézpénzt átadta. A tucatnyi fegyveressel szemben esélye sem volt, átadta a hajót, rajta Hakimmal és családjával, továbbá a többi 75 menekülttel.
Mohamed hajója egy megviselt, láthatóan kiszolgált, rozsdás roncs volt, amin már így is rengetegen voltak összezsúfolva, több százan. Többen hánytak, rosszul voltak, láthatóan az utasok nagy részét kimerítette az összezártság, a folyamatos hullámzás, a félelem. Hessa több rossz állapotú gyermeket fedezett fel a tömegben. Széles fapadlókon másztak át a másik hajóra. A fogadó oldalon fegyveresek lökdösték le az érkezőket és azonnal pénzt követeltek tőlük. Az egyik menekült feltartott kézzel mutatta, hogy nincs pénze, de a táskáját átkutatva talált néhány dollárt az egyik idegen fegyveres. Azonnal a tengerbe lőtte a feltartott kezű fiatal férfit. Mindenki átadta a nála lévő összes értéket. Tartsd tiszteletben a hajód határait, kiáltott az immár hajó nélküli kapitány, meg akarod ölni ezeket a szerencsétleneket? Semmi közöd hozzá, kiáltotta vissza nagyképűen Mohamed. Éppen Hakim és családja lépett volna át az emberekkel tömött roncs halászhajóra, mikor az egyik idegen fegyveres megragadta Hessa karját. Te velem jössz, mordult fel a férfi. Velem jössz a kabinomba és akkor nem veszem el a pénzeteket és nem verem meg a férjed és a lányod, hörögte kéjesen az ápolatlan, köpcös férfi. Hakim ököllel arcon ütötte a férfit, aki véres nyálat köpött a tengerbe, majd azonnal fegyvert ragadott. Elég legyen, lépett közbe Mohamed, ha mindenkit lelősz, csak a rossz hírünket kelted az utasokat közvetítő ügynökök előtt. Legyen elég!, fejezte be végül.
Hakim és családja a fedélzet far felőli részére indult a tömegben. Egymás lábát taposták az emberek. Egy tűt se lehetett volna leejteni. Minden elképzelhető helyen emberfürtök tömörültek. A kivénhedt halászhajó daruján is több tucatnyian csimpaszkodtak. Nagyon lassan haladt az öreg, rozsdás bárka. Nem ekkora teher cipelésére tervezték. Közben a kiürített hajóval, amivel Hakimék érkeztek, két fegyveres a part felé indult. Néhány óra múlva egy kereskedelmi hajó tűnt fel a távolban. Minden menekült a hajó bal oldalára tódult, a hajótest kibillent az egyensúlyából és felborult. Mohamed és fegyveresei az egyetlen csónakot engedték a vízre, magukra hagyták a több száz fuldokló, tengernek kiszolgáltatott menekültet.
*
Hakim a tengerben lebeg. A 33 éves szír férfi borostás arcát az égre emeli, sűrűn pislog, a sós víz csípi a szemét, nincs hozzászokva. Arra gondol, hogy talán valójában az őt és családját körülölelő tenger az ég, és a felettük feszülő kék égbolt az igazi tenger. Felhőszigetekkel, felhőkontinensekkel, melyek gyorsan változnak, más, nem emberi idő szerint. A lánya és a felesége is itt vannak körülötte, valahol egészen közel, ez megnyugtató, jóleső érzés. Nem érzi hidegnek a tengert. Már nem. A mélykék égen repülőgépek kondenzcsíkjait látni, mint apró, távoli csónakok keltette fodrozódásokat a nagy víz felszínén. Már nem zavarja a víz szelíd hűvöse, megszokta. Ahogy telnek a vízben töltött percek, úgy lesz egyre fáradtabb, de nincs ebben semmi különös, sem pedig félelmetes. Az első perc, miután nem érzett biztosat a lába alatt, elég ijesztő volt. A tény, hogy folyamatosan mozgásban kell lenni, hogy a felszínen kell maradni. Úszni sose tanult meg. De nem bánja. Nincs is most rá szükség. A többi menekült kissé eltávolodott, elsodródott tőle, de ez sem baj, mert biztonságban érzi magát. Langyos szél fúj, jó szagú tengeri szél. Békét érez. Társai közül többen hanyatt fekve lebegnek, arcukkal az égi óceán felé, mások arccal a víz felé, mint akik csak a felszín alatti világot fürkészik. Mennyire szelídek most, gondolja, pedig mekkora hanggal voltak még két és fél órája. Mielőtt a tengerbe ugrottak. Próbál minél több erőt spórolni, minél tovább így maradni, nézni az eget a langyos tengeri szélben. Lebegni, érezni, ahogy taszigálják a hullámok.
Érdekesnek tartja az érzést, hogy ezekben a békés, túlzottan, ájulásszerű, idegenül békés pillanatokban, mikor teljesen átadja magát sorsának, sokkal nagyobb távlatokban képes gondolkodni. Az eget nézve szinte anyagszerűen látja a világűr csendes óceánjában sodródó csillagokat, az otthont kereső, hazától távolodó üstökösöket, a világűr ezen fényes-sebes vándorait. De azt is nagyon erősen érzi, hogy a haza, az otthon végül mindenhol ott van. Ettől még nyugodtabb lesz. Csendesen ringatja a tenger, mint egy ősi, szent, misztikus asszony a gyermekét. Aludni lenne jó, gondolja most, de nem akarja átadni magát a hívásnak. Még nem. Egyszerre csak Amira kedvenc babáját pillantja meg a törmelékkel teli vízben, mellette sodródik a játék, egész közel, arccal az ég felé. A baba mosolyog. Próbálja elérni a babát, megfogni, mintegy megkapaszkodni abban, valami biztosban, valamiben, ami az otthon békéje. De nem sikerül, Amira babáját nem éri el a végsőkig kimerült férfi. Hirtelen valahonnan zenét hall. Az egyik, már megfulladt és most hanyatt sodródó menekült ingzsebében, a vízhatlan telefonból vékonyan, szaggatottan szól Darine Hadchiti egyik ismert popslágere, amiben a szerelemről énekel.
Aztán eszébe jut, amit még otthon olvasott a fulladásos halálról. Ahogyan az oxigénhiányos állapot során a szervezetben felszaporodó széndioxid károsítja a szöveteket, főként az idegszöveteket. Az elmerülés után a nyugodt légzés megszűnik, az idegrendszer fokozott készenléti állapotba kerül. Még esetleg egy utolsó mély légzés történhet, de immár a víz alatt. Az agy egyre kevésbé jut oxigénhez, így folyamatosan csökken a reális ítélőképesség. Ezt követően eszméletvesztés jön, majd az úgynevezett reflexes nehézlégzés, de ilyenkor levegő helyett már csak víz kerül a szervezetbe. A széndioxid-felhalmozódás miatt a szívműködés lelassul, majd két-három perc múlva teljesen megáll.