Visszafelé folynak a felhők,
nem fújtat, csak lustákat szippant
belőlünk a szél. Felborult véredény
az ég. Én voltam, és most aláállok.
Tűerős tekintet hevíti,
légköri súrlódás porítja.
Ítéletidő: ha ideér, ez lesz az utolsó.
Nem maradt semmink, a megmaradt szó
a körívbe rendezett vérlemezkéink
kiugró vastartalmát illeti. Boltíves
erővonalak hordozzák el a terület
nehézkes terhét. Mágnes vagy,
állítom egy üveglemezre szórva.
Fejem fölött az ég, akár az érc,
alattam a föld, akár a fém.
Hangsúlyos szünetjel a szélcsend,
minden túl lassan úszik el,
oldaladra fordulsz, helyet csinálsz neki.
Földbe ütött karók keretén laposra feszül,
színtelen vászonná fakul a tömegvonzás és
kopott ábrázolattá lesz a felhajtóerő.
Megjelent a Műút 2015051-es számában