Molnár Illés

Molnár Illés

(1981) Verset, esszét, kritikát, operalibrettót ír. Budakalászon él. Kötete: Hüllők és izzók (FISZ, 2013)

Hányásból jósolni

A szerző — akár a kötet fülszövegét, akár folyóiratbeli bemutatkozásait vagy interjúit nézzük — látványosan szembemegy minden olyan klisével, amit a nagyközönség a kortárs költőnek vagy általában a bölcsészeknek tulajdonít. A fülszöveg többet beszél arról, mit nem csinál Dékány, mint arról, mit igen: „egy irodalmi körnek sem tagja, nem fordít, nem szerkeszt, egyetemre nem járt.” Egy folyóiratközlése alatt pedig ez áll: „Jobb híján költő, de szívesebben lenne michigani benzinkutas vagy kaliforniai medencepucoló.” A kortárs kultúraelméletekben jártas, de a „való életben” ügyetlen költő képe helyett a vagány, századfordulós, dekadens költőportré popkultúrával update-elt változatát állítja elénk.

Körkörös erőterek

Visszafelé folynak a felhők, nem fújtat, csak lustákat szippant belőlünk a szél. Felborult véredény az ég. Én voltam, és most aláállok. Tűerős tekintet hevíti, légköri súrlódás porítja.

Animált szárnyasoltár

Az első képkivágás: egyenlő oldalú, négyzetes puszta. Szakadt függöny mögött a főszerepben nyikorogva fordul a zsinórpadlásról belógó homokóra: két végénél belapított nyolcas. A lepergő fekete homok helyére fehér homok csurog alulról felfelé.

Szögletes

A kép égéstermék — a széleket szavak perzselik. Kifényesedik a szén, az ellenállás rajzolata a felejtés rendje ellen. Az egyiket nézem, a másik a tarkómat szúrja. Nemesfémmé hevíti a nyelvet a látás, gyerekek játszanak így nagyítóval, kikerekedett szemekkel néznek a göndör füst után.

Perisztaltikák

Nehézfémből öntik ki a nyelvet.
Az ólom és az öntőformák zaja
idegen, a falfehér hallgatás saját.
Tapogatod a csendet, melleket
vagy kilincset keresel rajta.
Fogódzót legalább, szobáról
szobára, folyosókon át hallod
erősödni a nyomdagép zaját.

Vers 2013036-os lapszámunkból.