Molnár Illés versei a friss Műútból
A szerző — akár a kötet fülszövegét, akár folyóiratbeli bemutatkozásait vagy interjúit nézzük — látványosan szembemegy minden olyan klisével, amit a nagyközönség a kortárs költőnek vagy általában a bölcsészeknek tulajdonít. A fülszöveg többet beszél arról, mit nem csinál Dékány, mint arról, mit igen: „egy irodalmi körnek sem tagja, nem fordít, nem szerkeszt, egyetemre nem járt.” Egy folyóiratközlése alatt pedig ez áll: „Jobb híján költő, de szívesebben lenne michigani benzinkutas vagy kaliforniai medencepucoló.” A kortárs kultúraelméletekben jártas, de a „való életben” ügyetlen költő képe helyett a vagány, századfordulós, dekadens költőportré popkultúrával update-elt változatát állítja elénk.
Visszafelé folynak a felhők,
nem fújtat, csak lustákat szippant
belőlünk a szél. Felborult véredény
az ég. Én voltam, és most aláállok.
Tűerős tekintet hevíti,
légköri súrlódás porítja.
Az első képkivágás: egyenlő oldalú, négyzetes puszta.
Szakadt függöny mögött a főszerepben nyikorogva fordul
a zsinórpadlásról belógó homokóra: két végénél belapított nyolcas.
A lepergő fekete homok helyére fehér homok csurog alulról felfelé.
A kép égéstermék — a széleket szavak perzselik.
Kifényesedik a szén, az ellenállás rajzolata a felejtés rendje ellen.
Az egyiket nézem, a másik a tarkómat szúrja.
Nemesfémmé hevíti a nyelvet a látás, gyerekek játszanak így nagyítóval,
kikerekedett szemekkel néznek a göndör füst után.
Nehézfémből öntik ki a nyelvet.
Az ólom és az öntőformák zaja
idegen, a falfehér hallgatás saját.
Tapogatod a csendet, melleket
vagy kilincset keresel rajta.
Fogódzót legalább, szobáról
szobára, folyosókon át hallod
erősödni a nyomdagép zaját.
Vers 2013036-os lapszámunkból.