December harmincegyedikén délután a répásmegyeri macskák és kutyák mind az ágyak alá bújtak. Natasa anyja kiszellőztetett, összeszedegette a fenyőágakról lehullott tüskéket, majd hosszan kotorászott a fiókokban egy tasak csillagszóró után kutatva. Nem találta meg.
— Nem baj, valószínűleg már úgysem gyulladnának meg — mondta, majd visszamászott az ágyába, hogy átnézze a tévéújságot.
Natasa sapkában, kabátban, csizmában állt az előszobában.
— Lemegyek a forralt boroshoz, koccintok egyet Virágékkal — mondta.
— Hozzál majd egy pezsgőt, ha jössz. Csak ne szárazat, mert azt nem bírom meginni — válaszolta az anyja.
Odalent szürke sár és latyak borított mindent. A szilveszterezők cuppogva közlekedtek a szűk ösvényeken. A franciaerkélyeken kamaszok álltak, és egymás után gyújtották meg a petárdákat. Egy Natasa füle mellett is elzúgott, és egy pocsolyában landolt. Nem robbant fel.
Amikor Natasa a sorházak végéhez ért, egy mentőautó szirénázva befordult a sarkon.
— Biztos az egyik idióta megint rágyújtott egy petárdára — mondta egy kutyasétáltató. — Még be sem sötétedett, és neki már véget ért a szilveszter.
— Tavaly abban a telefonfülkében robbantotta fel magát az egyik gyerek — mondta egy idősebb asszony, és az utca másik oldalán álló kártyás telefonfülke felé mutatott.
Ahogy Natasa elhaladt mellette, úgy látta, hogy valaki benne hagyott egy kék csomagot. Talán egy fél pár cipő, gondolta, és közelebb lépett. Egy döglött galamb volt. Oldalára fordulva feküdt a telefonfülke aljában. Aprócska lábai spiccben meredtek a levegőbe. Natasa kinyitotta a telefonfülke ajtaját, és beljebb lépett. Lábával óvatosan megbökte a galamb tetemét. Alig mozdult meg. Erősebben lökött rajta egyet, mire a galamb a másik oldalára gördült, aztán, mint egy keljfeljancsi, visszafordult.
— Ide jönnek meghalni — szólalt meg mögötte valaki, de Natasa nem látott senkit.
Esküszöm, gondolta, egy pillanatra azt hittem, hogy a bomberkabátos.
Kilépett a telefonfülkéből, és tovább sietett a piac felé. Virágékkal a forralt boros előtt találkozott. Éppen a másik irányba indultak kézen fogva.
— Leslie rosszul lett a bortól — mondta Virág.
— Tablettás szar — tette hozzá Leslie.
— Nem is tudtam, hogy jártok! — kiáltott utánuk Enikő.
— Csak kavarunk. Leslie nem akar komoly kapcsolatot — kiáltott vissza Virág. — Buék!
Ekkor valaki teljes erejéből nekiment.
— Minek állsz az út közepén? — kiáltott rá a nő, és megrázta a cekkereit. — Miért áll mindenki az út közepén?
— Dögölj meg — sziszegte Natasa.
— Csak ne készülj ki — szólalt meg mögötte valaki. De Natasa most sem látott senkit, amikor megfordult.
Besötétedett, mire a pezsgőt is megvette és hazaért. A lépcsőházat valaki feldíszítette. Színes papír girlandok lógtak a postaládákról. Szokásához híven gyalog indult felfelé. A lakásokból kurjongatás szűrődött ki. A hetedik emeleten, a falon új graffiti díszelgett. A cirádás betűkből a Bomberman szó rajzolódott ki. Az egyik ajtót résnyire kinyitották.
Natasa hallgatózott, majd óvatosan belépett. Hasonló lakás volt, mint az övéké. Mozdulni sem lehetett a bútoroktól.
— Ferikéhez jöttél? — kérdezte egy idősebb férfi a konyhából, miközben tormát reszelt. A beépített szekrényre mutatott. — Ott tudsz bemenni hozzá.
Natasa kinyitotta a beépített szekrény ajtaját. A vállfákon bőrkabátok és bundák lógtak. Széthúzta a kabátokat, és átmászott a szekrény aljába gyömöszölt táskákon és cipőkön. Egy akkora szobába ért, mint az övé. A fiú az ágyon ült. Most is bomberkabát volt rajta, a lábán papucs.
— Hát megérkeztél — mondta.
— Olyan fura ez a szekrény — mondta Natasa.
— A szauna miatt van — válaszolta a fiú. — Anyám akart egy szaunát. Amiatt kellett átépíteni az egész lakást.
— Értem — mondta Natasa, a pezsgőt az asztalra tette, és elővett a zsebéből egy marék konfettit.