A példás vonalvezetésű, elegáns pályakép olvasója a kötet szerkezetét átpillantva első közelítésben akár úgy vélheti: Markó Béla lineáris építkezésű, folyamatosan önkritikai jellegű, kiteljesülő életműve eredendően felkínálja magát a fejezetek lapjain kettesével, hármasával, ötösével csoportosított kötetek időrendben történő, fejlődésképzetű feldolgozására. Holott mind Markóban, mind a munkásságáról szóló könyvet jegyző Elek Tiborban erős kétségek élnek a meghaladás-elvű művészetfelfogás iránt, ezért és más okokból a Markó Béla költő világa a valóban lépésről lépésre feltérképező, idő- és történéskövető bemutatás ellenére erősen asszociatív belső logikával, az olvasótól nagy befogadói keresztöltéseket, oda-vissza mérlegeléseket kérő módon íródott. Az intenzív érzelmi világú racionalista lírikus, Markó Béla ideális értelmező-értékelő irodalomtörténészre lelt az ugyancsak impulzív, de a tényeket, a józan észt, a szakmaiságot, a visszafogott hangot mindig iránytűnek megtartó Elek Tibor személyében (aki 2014-es, három évtizedet összegző esszéválogatásában [Irodalom és nemzeti közösség] már adott is ígéretes mutatványként egy részletet az akkor még csak készülő műből). Nem mellékes tényező, hogy Elek az író, költő, gondolkodó Székely János monográfusa is (2001, 2011), aki az idősebb írónemzedékből a leginkább kitüntette korai figyelmével és segítőkészségével a pályakezdő Markót, s nem múló emberi és alkotói hatást gyakorolt rá, mint erről most a Markó-esszéket fellapozó fejezetből informálódhatunk (a köszönet, az együttgondolkodás hangjai több, Székely Jánosról írott esszében öltöttek testet).
A monográfia műfaj újabban sokat emlegetett és kárhoztatott buktatóival Elek tökéletesen tisztában van, de a valamelyest szerényebb célkitűzésű, többé-kevésbé hagyományos pályarajz kétségtelen szükségességével, erényeivel és hasznával is. Az életrajzi elemeket a nem mellőzhetőkre redukálva beszőtte a főszövegbe (illetve közvetve rábízta a Fényképek-függelék vizuális dokumentumainak és névsorainak tanúságtevésére), a klasszikus, mikrofilológiai mélységű, terjedelmes versanalízisekről pedig jobbára lemondott, bízva abban, hogy ezt a munkát nem kevesen elvégezték már, bátran lehet rájuk és eredményeikre lábjegyzetben hivatkozni. Míg az előbbi döntést a könyv teljességgel igazolja (s Markó életrajza a világhálón és más forrásokban amúgy is jól hozzáférhető), az utóbbi helyenként önkorlátozásnak érződik. Örömmel vettük volna, ha a szerző szélesebbre nyitja műelemzői műhelyének ajtaját: ebből az anyagból a Bookart kiadványa elbírt volna még mintegy húsz-harminc oldal többletet.
Megnyerő felütéssel nyit a könyv: a csak zárójelben (Előszó)-nak mondott bevezetés tanulmány értékűen helytáll önmagáért. Az irodalom autonómiája — avagy hogyan olvassuk Markó Bélát lapjain — mindjárt legelső szavaiban — az „irodalom és/vagy politika” dilemmája vetül homloktérbe. A kérdésfeltevés folytonosságát Jancsó Elemér egy már 1935-ben megfogalmazott verdiktje támasztja alá, a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom helyzetéig (sőt sokkal messzebbre) visszavezetve a jelen szálait: „A politikum és esztétikum, hasonlóan a magyar irodalom egész múltjához, ma is egymás korollariuma. Esztétikai ítéleteinket Erdélyben és Budapesten egyaránt erősen befolyásolja a mindenkori politika.” Elek Tibornak tehát fel kell tennie és meg kell válaszolnia a kérdést: „Lehetséges-e kortárs írókat olvasni és értékelni úgy, hogy a mindenkori politika ne befolyásoljon bennünket?” A felelet — retorikailag is kitűnően szerkesztett, fokozó bekezdésekben — hatszor is az: lehetséges.
A könyv írójának meggyőző érveit nem sorakoztatjuk fel, a lényeg, hogy Markó Béla („1993–2011 között az RMDSZ elnöke, 2004–2007 és 2009–2012 között Románia miniszterelnök-helyettese”, ma is hivatalban levő megválasztott szenátor) œuvre-jét pásztázva nem kerüli meg, de nem is abszolutizálja a problémát. (Amely különben minden specifikussága ellenére sem egyedi, hiszen például vallásos költészetet művelő lírikus vagy papköltő esetében az „irodalom és/vagy vallás/hit” dualitása mutatkozik.) Önmagának is, olvasójának is a meg nem hasadt kettős tudat éber szabadságát javasolja: „…vallom tehát, hogy kritikusként, irodalomtörténészként az életmű egészével és részleteivel szembesülve, azok történelmi-társadalmi-politikai-kulturális szituáltságával, az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom beágyazottságával szükségszerűen számolva is szabadságomban áll az előítélet- és elfogultságmentességre törekvés mind poétikai, mind politikai értelemben…”
A kötetet — a Markó-pálya intencióit és sugalmazásait érzékelve — nagyjából két részre osztja, hogy nagyjából féltávnál a gondolati prózára (esszékre), illetve a gyerekversekre kerül a hangsúly (Poétika és politika az esszékben; Tücsökszóban derékig). E két kérdéskör fontossága ellenére az első nagyobb résznek minősíthető fejezetek (Útkeresés köztes pillanat[ok]ban; Formabontás és/vagy teremtés; Klasszicizáló beérkezés) a fiatalon eltökélt-kiküzdött indulás szabadversekben való lecsapódásait, majd a megtalált szonettműfaj első aranykorát tárgyalva rétegzettebb, az egész Markó-munkásság szempontjából lényegszerűbb területekre kalauzolnak. Ugyanígy az esszé- és gyerekvers-anyag taglalása után a második nagyobb résznek nevezhető fejezetek — az „örök-fejezetek” — (Az örökéletű, megtisztított forma; Az öröklét és a pillanat; Az örökség aktualizálása; Csatolmány?) az újabb szonettkorszakot, a szonett párhuzamműfajaként, egyben ellentételezéseként megtalált haikut, valamint az e kettőtől eltérő versalakokban (is) megnyilvánuló, 2013-as Csatolmány-kötet matériáját vizsgálva ismét Markó lírai tájainak centruma felé igyekszenek. Összegezve: a pályarajz metodikai(-erkölcsi-politológiai) töprengéssel kezdődik, három nagyobb tömbjéből az első és a harmadik halmozza fel a legtöbb tudnivalót, míg a könyv átvezető-zsilipelő részében (mindkét oldalról a Markótól elválaszthatatlan szonettvilág jelenségeivel érintkezőn) a költői működés fő csapásaitól némileg elütő írói tevékenységek summázása történik. Ez az átmenetibb, de nem mellékes bemutatás és analízis Markó akart-akaratlan költői elhallgatását, poétai (kényszer)pihenőjét is lefedi, értelmezi.
Elek Tibornak médiuma szonettjeiről és magyarság-, hazafiság-tudatú költeményeiről gyülemlett fel a legbővebb, legeredetibb mondanivalója. Markó rátalálását a szonettre, majd visszatalálását a szonetthez nagy poétikai horizont előtt világítja meg. Talán széles körben tudottabbnak is veszi, ami, meglehet, inkább csak az „irodalmi berkekben” köztudott: az ezerkilencszáznyolcvanas évek eleje táján (mindenekelőtt Tandori Dezső szonett-dekonstrukciós projektjének köszönhetően) az általános szonettviharzásban nem is volt olyan könnyű feladat saját, nyugodtabb felületet lelnie egy magát hirtelen par excellence szonettköltőként meghatározó, s hozzá a szonett iránti tradicionális bizalommal megáldott, a versalak koptatását, ironizálását nem ambicionáló fiatalnak. A feltételezhetően napjaink (az elmúlt harminc-negyven esztendő) legtermékenyebb szonettköltőjeként aposztrofálható Markó a petrarcai alapmintát soha fel nem adó, mégis lefegyverzően változékony szonettizálásának korábbi, folyamszerű áradásáról és későbbi, trilogikus elrendeződésű gyarapodásáról is pontos képet nyújt a szerző. (A kétezer-tízes évek szonettkötet-trilógiája azóta már tetralógiává nőtt, mivel Elek könyvével nagyjából egy időben napvilágot látott Markó Béla új gyűjteménye, az Elölnézet. Élén magára a szonettformára is reflektáló, a tizennégy soros vers készülését követő Élő szonettel, e szerelmes és szonett-szerelmes ars poeticával: „Két képzelt test csupán, mi egybeillik, / s mind biztosabb, mindjobban felhevül, / és minden újabb sorban megfeszül, / egy-egy sikollyal éreztetve mindig, // ha véget ért egy versszak, s kezdheted / már ugyanúgy az ugyanolyan strófát, / hogy töltsd ki ismét ugyanazt a formát, / majd folytasd tercinákban versedet…”)
Amikor a Csatolmányhoz érkezik a monográfus (ez az egyetlen fejezet, amely nem több kötetet fog össze, hanem csupán egyről beszél, és amelynek a kötetcím a fejezetcíme is — kérdőjellel megtoldva —, átvéve a korábbi összefoglaló „fantáziacímek” helyét a maga valóságában), nagy felkészültséggel és elhivatottsággal kamatoztatja a közéleti költészetről vallott kiérlelt nézeteit. Elek Tibor az egyik orientáló megszólalója volt 2011-ben a hazafias költészetről Bán Zoltán András és Radnóti Sándor által kezdeményezett vitának (A létező magyar politikai költészetről), és más írásai is (A költő hazája napjainkban stb.) hozzászóltak az érzékeny kérdéscsoporthoz. Itt nem kell feltennie az „irodalom és/vagy politika” kérdését — illetve azért némiképp mégis —, mert akár épp maga a Csatolmány, a közelmúlt egyik legnagyobb szabású és legjelentékenyebb magyar verse evidensen ássa be magát mindkét mezőbe, nem is különítve el a kettőt egymástól. Elek Tibor látszólag ritkán, roppant takarékosan és roppant céltudatosan él idézetekkel, ám a Csatolmány és társversei környékén megszaporodnak a szövegközi citátumok, és tipográfiailag elkülönített, kiemelt idézet is felbukkan. A Magyar bánatból, melynek többek között kancsal rímtechnikája is bizonyság Markó karcos vershumorára (ez megért volna valamivel több szót a könyvben): „Az egész csak egy / táncterem, / amíg az ember / ránctalan, // a verse is még / rímtelen, / s mindene van, mert / nincstelen, // ha kínlódik is, / kíntalan, / nem fél, hogy meghal / hirtelen, // nem sóhajtozza: / Istenem, / engedd hazámat / értenem, // miért lesz végül / cinterem, / hol csakis magyar / bú terem, / pattog a lakk a / bútoron, / s csorog a könny a / púderen”. (Összesen tizenegy-tizenkét ilyen versszöveg-kiemelés — teljes vers vagy hosszasabb részlet — ötlik szemünkbe: ezeket egymás után olvasva elsőrangú Markó-antológia szellemi birtokosai lehetünk. A nem devalválódott idézés jeles erény: az értekező nem takaríthatja meg magának az eredeti unos-untalan kölcsönvételével, hogy a szekunder irodalom fogalmi nyelvén is kifejtse a verskaraktert, versjelentést.)
A Markó Béla költői világa egyenletesen kimunkált, olvasóbarát stílusú szakkönyv, így természetesen a magyar haiku-változatokról is elmélyülten tájékoztat Markó haikuinak mögöttesében, és — hogy a mű elejére ugorjunk vissza — példásan bontja ki, reális értékükön kezeli a szabadvers egykori darabjait (melyekről az előbb szonett-, majd szonett- és haikuköltőnek elkönyvelt Markó Béla őszinte hívei, egyetemi vizsgákon pedig a diákok is hajlamosak elfeledkezni). Markó versei közül az ifjúkori szabadversek, kiváltképp a „titkon” egy-egy rímmel is átvérzett Varázslataink, majd jóval utóbb a Csatolmány-versegyüttes helyenként a hangzó költészethez is közeli, metrumosságba és félrímességbe oltott vallomásos heve váltotta ki a legnagyobb visszhangot — míg a szonettek és haikuk mívessége szerezte a legtöbb babért.
A kiegyensúlyozottság nem jelenti a vizsgálódás élénkségének hiányát a Markó-pályarajzban. Elek képes kifejezetten eseményszerűvé avatni, életmű-alakító dinamikájában bemutatni valamennyi lényeges alkotói fordulatot: a szerencsés találkozásokat, a rátalálásokat. Hiszen korántsem volt evidenciális tény, hogy a poszt-beat, nonkonform költészettel, szabadversekkel induló költő egyszer csak elkötelezze magát — észjárásának, versszerkesztésének fegyelmezése érdekében is — a szonett alakzata mellett. A haikuról sem lehetett eleve feltételezni, hogy a benne rejlő robbanó-ellentétező sűrűség „szonettszerű” voltát, a „szonett-minimalizálást”, a szonettel való mag-rokonságot œuvre-gazdagító ajándékként teszi lírikusi felismeréssé. Meg kellett dolgozni érte. Azt pedig csak profanizálva nevezhetjük szerencsés találkozásnak, hogy — Elek ezt a nyomvonalat is híven követi — Markó Béla rátalált az Isten-problematikára (vagy fordítva: e nagyszabású létezés-probléma, keresés-, kétely- és hitdimenzió Markó előtt is megnyitotta magát). Jó szakkönyvben az is lehet izgalmas közlendő, hogy a költő egy bizonyos pillanattól, elhatározástól fogva napra pontosan datálja, a keletkezés sorrendjében, naplózó szándékát is kifejezésre juttatva rendezi kötetekbe műveit, s ha festmények vonzásában íródott verseket ad közre, a festmény szakszerű adatolásával (piktora, címe, anyaga, mérete, múzeuma) fokozza a szöveg-objektiváció funkcióit.
A Markó-költészet külső és főképp belső alakulástörténete alapvető élménykörök segítségével közvetítődik a monográfia olvasója számára. Az élmény- és tapasztaláscsokrok között — nemhiába ez Markó újabb lírájának uralkodó kulisszája, kifogyhatatlan bölcseleti, érzéki tára, motivikus és stiláris ihletője — a kerttudat dominál, melynek szimbolikus tartalmait, már-már a Hortus Mundi sejtetésével, Elek szintén gazdagon tárgyazza. A szonettkötet-trilógiával egy alkotói térben íródott haikukötet-trilógia egyik legszebb, szorongó (idézett) tizenhét szótagosa a Kert, amely egy oldalnyinál hosszabb bekezdés szövegébe belesimulva is amolyan „motívum-katalógus”, formai oldalról meg az időmérték finom plusz-játszatása: „üres drótvázak / hogy lesz majd tavasz ebből / kell ide Isten”. A tücsök-, a cseresznye-, az eső- és még oly sok motívumot a kerttől, a saját otthonát környező mikroéden természeti, évszakos körforgásától leste el a figyelmes szemlélő.
Elek Tibor megtisztelő módon többször is hivatkozik e sorok írójának Markó-esszéire és -kritikáira. Egy alkalommal a 2012-es Boldog Sziszüphosz haikuit és a kötet-címszereplő mitikus terrénumát bejárva vitázó éllel. Bár úgy vélem, jómagam nem ok nélkül tapasztottam írásomban Sziszüphosz személyéhez inkább a boldogtalanság, mint a boldogság képzetét, be kell látnom, hogy az Albert Camus-től, a Sziszüphosz mítosza szerzőjétől hozott idézete Eleknek meggyőzőbb: „A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet. Boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt.”
A Markó Béla költői világa kvalitásos szakmai színvonala, kristályos szerkezete, megfontolt értékítéletei mellett azzal is elismerést vált ki, hogy semmit nem kell képzelnünk Markó lírájáról. Elek Tibor nyomatékos javaslatokat tesz, szívesen vele tartunk útján, de le is térhetünk ösvényéről, más megállapításokra és tézisekre jutva. Aligha tévedünk: boldog a monográfus, ha ily eredményesen végezte tennivalóját, és boldog a poéta, hogy ilyen empatikus monográfusra talált.
Megjelent a Műút 2015050-es számában