Demencia

Mikor az elmén végigsöpör az utolsó vihar,
a földeket feldúló, a kérlelhetetlen, végül
tökéletes csend lesz. A meztelen tereket
álemlékekkel vonjuk be, de valósabbnak
tűnnek majd bárminél. A gyerekkorból csak
anyánk keze és a szagok, erre rezonálnak
a neuronok. Lányunk már ismeretlen arcot kap.

Mikor az elmén végigsöpör az utolsó vihar,
a földeket feldúló, a kérlelhetetlen, végül
tökéletes csend lesz. A meztelen tereket
álemlékekkel vonjuk be, de valósabbnak
tűnnek majd bárminél. A gyerekkorból csak
anyánk keze és a szagok, erre rezonálnak
a neuronok. Lányunk már ismeretlen arcot kap.
És hiába a vágy, a láb nem mozog, a kéz petyhüdt,
pusztán megszokásból járja át a vér. Az akarat,
akár egy középszerű isten igéje, nem teremt semmit.
A száj még néha grimaszba rándul, feszül, vicsorít,
mintha áramütéskor nem óvná bőr csupasz idegét.

Megjelent a Műút 2015050-es számában