Hálóingben bolyongok egy kórház folyosóján, tudom, hogy megszületett a gyermekünk, de nem igazán érdekel, közönyös, félig öntudatlan állapotban sétálok erre-arra. Aztán Mátéval beszélek telefonon, otthon van, beteg, nem jöhetett el, nem volt ott a szülésnél. Közben eszmélek — még nem láttam és nem fogtam a kezemben a kicsit! Kétségbeesetten keresni kezdek valakit, aki segíthet, egy nővérrel találkozom, felvilágosít, hogy nem olyan egyszerű a kérésem, különböző papírokat kell ehhez kitölteni, időbe telik a dolog. Akkor már hangosan zokogok, leguggolok, összegörnyedek, mondom a nőnek, értse meg, nekem muszáj azonnal látnom a gyerekemet.
Felriadok, sokadszor, teljesen éber vagyok, kezdődik megint a szívdobogás, érzem, hogy újra elindul az ismerős forró hullám, és végigpásztázza a testem. A másik oldalamra fordulok, próbálok nem ellenkezni, csak figyelni, próbálom a légzésemet követni. Az mindig ott van mint kapaszkodó. Erre kell majd emlékeznem szülés közben is. A fájdalom is hullámokban érkezik majd, nekem csak fel kell feküdnöm rájuk, engednem kell, hogy elborítsanak. Máté egyenletesen szuszog, aztán finoman horkolni kezd, megnyomom egy kicsit a hátát, abbahagyja, egy-két perc múlva újrakezdi.
Nem tudok szabadulni a képtől, ahogy a hajas fejbúb előbújik a vaginából. Az éjszaka végtelen hosszúra nyúlik. Félek, mondta sírva az egyik vajúdó nő a filmben, félek, hogy valami eltörik. A bába megnyugtatja, hogy egyetlen csontja sem fog eltörni, a teste tökéletesen alkalmas a gyermek megszülésére. Vízzel teli kádban térdel, a szoba közepén, a férjébe kapaszkodik. És a csontok valóban elmozdulnak, az izmok engednek, a görcsök kitolják a gyereket.
Másnap az orvostörténeti múzeumban, fura kínzóeszközök és formalinban úszó testrészek között keressük a Terhesség, testkép, nőgyógyászat című beszélgetés helyszínét. Minden bajom van, Máté türelmesen asszisztál egész nap a különböző fázisokhoz: most épp az dühít, hogy minden ruhámban kötözött sonkának nézek ki, most épp ok nélkül pityergek, most egyszerűen csak be vagyok feszülve, és nincs kedvem semmihez. De a rendhagyó nőnapi program felszabadító hatással van rám. Szóval mégsem én vagyok az egyetlen nő a világon, aki néha furcsán érzi magát attól, hogy beleköltözött valaki. Mintha újra kislány lennék, aki a testével ismerkedik — sokáig azt hittem, én vagyok az egyetlen, akinek így néz ki az a bizonyos testrésze, és akinek ott nő néhány szőrszál, ahol a lányoknak általában nem szokott.
A szégyen, hogy más vagyok, mint a többi, hogy nem vagyok tökéletes összhangban magammal, hogy nem vagyok megfelelő, most is kísért. Irigységgel vegyes viszolygással figyelem azt a naivitást, ami feltör a nirvánába jutott kismamákból vagy a sokat tapasztalt idősebb nőkből, akik szerint a gyermek minden körülmények között csakis áldás lehet.
Mit tudnak ezek anyámról, aki — most már tudom — képes volt kilépni a testéből szülés közben, mert kislánykorában megtanulta, hogyan kell, amikor az anyja, az én nagymamám kifulladásig ütötte, rúgta? Nem emlékszem, hogy fájt volna, mesélte mindig, nem emlékszem fájdalomra. Énekeltél, mondta, két hangocskát adtál ki felváltva, az első napokban. És megmutatta, milyet.
Esténként zongorázott a hasamon az ágy szélén ülve, nagyon nevettem. Az ultrahangos orvos ugyanoda keni most a hideg zselét. Már nem fog el az a rémítő érzés, mint egy korábbi alkalommal, hogy valami feltartóztathatatlanul és hihetetlen sebességgel nő bennem. Kirajzolódnak a vonások, a kisfiunk profilja. Láttad, milyen szép?, kérdezem Mátét, és a keze után nyúlok.