„Nehezen megragadható versvilág ez, de — minden ellenkező híresztelés ellenére — korántsem érthetetlen, pláne nem értelmetlen. Versekkel kapcsolatban érthetetlenségről beszélni egyébként is meglehetősen félrevezető, sőt céltalan és lusta dolog is, márpedig a kortárs vers olvasója egyvalami nem lehet: lusta.”
(Krusovszky Dénes[1])
„Az a zóna, ahol egymástól elütő dolgokból egyetlen egész lesz. A hibrid zóna.”
(Nemes Z. Márió[2])
„Nincs is szebb a nagycsaládnál — mondom, és koccintásra emelem meggylikőrös pohárkámat.”
(Mán-Várhegyi Réka[3])
„Az új betegségekről kiderült,
Hogy épp olyanok, akár a régiek, leszámítva
Azt, ami a nukleotidokkal történik.
Továbbra is laza fogak.”
(Dean Young[4])
Amíg az Alkalmi magyarázatok… mindenekelőtt még egyfajta (neo)szürrealizmus jegyében is értelmezhető volt, s igazán csak a Bauxit verseinek thrillerekére emlékeztető világa felől olvasva nyílt meg a Nemes Z. Márió-líra zsánerműfajok általi értelmezhetősége, addig a Hercegprímás…-nak már a radikális és rögeszmés (nem mellesleg programos[5]) regiszterkeverés a sajátja. Az első kötettől következetes törekvésnek látom azt, amit talán kánonrelativizálásnak vagy kánonpluralizálásnak lehetne nevezni — s ez lényegében tekinthető a 2000-es évek Telep vezette nagy kánonátrendeződésének részeként. A szövegeket egyszerre alkotják magas- és populáris, illetve zsánerművészeti rekvizitumok — és szándékosan beszélek a tágabb művészetről, nem pedig pusztán irodalomról, az NZM által mozgatott hagyomány ugyanis egy elképzelt koordináta-rendszerben nemcsak vertikálisan mutat nagy szórást, hanem a horizontális — a művészeti ági, műnemi — tengelyen is. Erre revelatív erővel, expliciten mutat rá legújabb kötete, az esszéket és kritikákat összeválogató A preparáció jegyében is. Hasonlóan ahhoz a látszólag magától értetődő természet(ellen)ességhez, ahogy verseiben radikálisan keverednek — vagy NZM egyik kedves terminus technicusával: hibridizálódnak — a minőségek, a regiszterek, itt egymás mellé kerül többek között Sziveri János költészetének, a horrorpápa Lovecraft Cthulhu-mítoszának, egy alternatív képregénynek, Győrffy László, Szöllősi Géza és Kis Róka Csaba testképeinek elemzése — kitekintéssel néhány death metal-album borítójára is —, s vannak még itt könyv-, film- és kiállításkritikák is.
Bár ez a regiszterkavalkád is letaglózó, s talán nem túlzok, ha azt mondom, egyetlen tanulmányban nem lehet alaposan végigelemezni az itt végtelenül összegubancolódó utaláshálót, azt gondolom, ami legtöbbeket meglephetett, az mégsem ez a karneváli tarkaság. És nem is arról van szó, hogy a szokásosnál durvábban vagy éppen szelídebben működne ezúttal NZM mindig újra és újra felkavaró, poszthumán versvilága.
A két korábbi, az Alkalmi magyarázatok a húsról és a Bauxit kötetekhez képest a legszembetűnőbb a versek nagy részének sajátos közérzetisége, politikuma, ideologikuma. Avval a (költői) generációval — a ’80-as években születettekkel, a telepesekkel — kapcsolatban, amelynek NZM is képviselője, az elmúlt években újravirágzó közéleti költészetről folyó diskurzus(ok)ban hangzott már el az a tényszerű megállapítás, hogy lírájukban közélet, közérzet tulajdonképpen nem játszik szerepet.[6] Verseik noha húsba vágó egzisztenciális kérdésekkel foglalkoznak, azok kizárólag az én problémái, a kérdéseknek nincs kollektív dimenziója — vagyis a befogadónak nem a kollektív, hanem az individuális énjét szólítják meg. S meg kell jegyeznünk, noha e költőgeneráció irodalmi hagyományának több apafigurája is — ki direktebben, ki visszafogottabban — politikai, de legalábbis közérzeti lírát művel(t), nem magától értetődő ennek a tendenciának a követése. NZM maga erről így ír Sziveri János líráját boncoló esszéjében: „A Sziveri-költészet működését erősen preformálja az a végletesen átpolitizált irodalmi tér, amiben megszületett. Ebből a szempontból ide tudnám társítani Petri György esetét is, aki a kétezres évekből visszatekintve ugyancsak egy irodalmi-politikai »légypapír« foglyának tűnik. Károlyi Csaba vitát keltő, kritikai megjegyzése, miszerint társadalmi-politikai közegének (vö. szent idő) megszűnésével a »Petri-költészet süllyed«, nem csak azért izgalmas számomra, mert mechanikus értéktételezések felülvizsgálatára buzdít. Azt az idegenségélményt legalizálja, amit a szent időből kimaradt olvasóként már régóta éreztem Petrivel és Sziverivel kapcsolatban. Költészetük egy részét azért nem tudom szabadon olvasni, mert olyan poétikai-nyelvi súlyokat mozgatnak, melyek nehézkedése egy számomra (át)láthatatlan erőtérből származik. Ez a gravitáció kényszeres pályán tart, természetesen megismerhetem törvényeit, de kétséges, hogy ez az ismeret felszabadítaná számomra a szöveget.” (Szokatlan rendszer. Sziveri János formalinban, PJ, 167–181 [169–170].)[7]
Ennek egy lehetséges oka az — bár nem szeretnék konfabulálni, mégis: valahogy így szól a személyes narratívám —, hogy (irodalmi) szocializációjuk (java) a rendszerváltás az élet majd’ minden területére kiható eufórikus boomjának és a ’90-es évek felszabadultabb(nak tűnő?) légkörében ment végbe. Apróságokra gondolok. Nem tapasztaltak semmit (vagy ha igen, csak keveset) a kádárista szocializmus korlátaiból — főleg nem a kint–bent, itt–ott, nyugat–kelet átideologizált ellentéteit. Közvetlenül tulajdonképpen a rendszerváltásból, pontosabban annak társadalmi jelentőségéből sem — többször szokták hivatkozni azonban az Antall József halála miatt megszakított Walt Disney-délutánt mint első generációs emlékezethelyet.[8] A megszakított Kacsamesék azonban tulajdonképpen trauma volta miatt tölti be ezt az emlékezethely-szerepet, amely arra is rámutat, hogy ez a generáció már (egyre inkább) a nyugati kultúrán szocializálódik. A ’90-es években ugyanennek a generációnak válik hirtelen, még gyerekkorban második anyanyelvévé a számítástechnika. Ez a tapasztalat mélyít a generációs szakadékon (visszatekintve így látszik legalábbis), egyfelől újabb információs csatornák nyílnak meg e korosztály előtt, amelyhez ráadásul a rendszerváltók, a szülők nemzedékének gyakran (még) nincs is hozzáférése, másfelől a szülőnek azzal a frusztrációval kell nemegyszer szembesülnie (s napról napra egyre inkább), hogy a gyerekének segítsége nélkül nem kompetens felhasználó. Ehhez kapcsolódik, hogy a rendszerváltás után átalakul az információfogyasztás, az üdvös polifónia után hamarosan információs zajról, kakofóniáról beszélhetünk már, amelynek követése és szűrése újfajta figyelmet igényel. És ekkor még nem beszéltünk a megváltozott idegennyelvi kompetenciákról, amely egyik oldalon szintén az információs csatornák pluralizálódásához, másik oldalon további frusztrációkhoz vezetett.
Feltételezésem (állításom) az tehát, hogy a rendszerváltás után szocializálódott generáció(k)nak sajátja egyfajta magától értetődő européerség (még ha némi ká-európai utóízzel is), ami itt most legelsősorban mindközönségesen a választás szabadságát, a válogatás lehetőségét, a hozzáférhetőség széles spektrumát és gyorsaságát jelenti. Ez ugyanakkor törést is képez a megelőző generációk és maguk között. Innen tekintve talán megérthetjük azt a magától értetődő természetességet, ahogy a Telep-csoport a 2000-es évek közepén átrendezte a magyar irodalom terepasztalát. Azt a magától értetődést, ahogyan nem iskolákhoz — tehát kész poétikákhoz, kánonokhoz stb. — csatlakoznak, hanem saját maguk alakítanak ki maguknak kánont és így poétikát, W-t kiemelve, X-et elsüllyesztve, Y-t a felejtésből újrafelfedezve, Z-t a perifériáról a centrumba vonszolva. De ez magyarázat arra (a csak mostanában különösen látványossá váló tényre) is, hogy a személyes kánonoknak milyen fontos alakjai az egyáltalán nem a közoktatásból ismerhető világirodalmi szerzők — hogy például Dean Young amerikai, neoszürrealistának mondott költő törekvéseit felismerhetjük több telepesével rokonnak, s nem azért, mert fordítója, Krusovszky Dénes nyelvén szólal meg.
Ezzel a hosszúra nyúlt, valójában többnyire csak hipotéziseket felsorakoztató bevezetővel arra igyekeztem rámutatni, hogy NZM — történelem utáni[9] — generációjának noha fel lehet róni, hogy semmit nem kezd közérzettel, közélettel, politikával, ideológiával — a történelemmel —, pedig a téma nap mint nap ott hever az utcán, azt is be kell látnunk, hogy abban az időszakban, amikor ennek a korosztálynak végbement az irodalmi szocializációja, nem volt kézenfekvő az ilyen témaválasztás, és különösen nem olyan aktuális, mint előtte vagy utána. Innen tekintve gondolom meglepőnek — egyben örvendetesnek — azt, hogy a Hercegprímás…-nak nagyon is vannak közösségi és közérzeti tétjei.
*
Horváth Györgyi írja azt a kötet két ciklusáról, az Arborétumról és a Heraldikáról, hogy míg előbbi NZM első két kötetének anyagához nyúl vissza, addig az utóbbiban a „magyar történelem hulladékplasztikáját” láthatjuk, s hogy a versek a történelem által a nemzet konstrukciójára, fogalmára kérdeznek rá.[10] Lengyel Imre Zsolt pedig úgy látja, „[k]iindulópontként és keretként a mese szolgál az első ciklusban, a történeti monda és a ballada a másodikban”[11] — a ciklusoknak volna tehát relatív műfaji meghatározottsága is. Magam az Arborétum verseiben olyan átmenetet látok, amely úgy gondolja újra az első két kötet poétikáját, hogy abból következni tudjon a Heraldika ciklus.
Amit Lengyel kiemel, az mindenesetre valóban szembetűnő: a szövegek narratívabbak lettek, a kötetben a korábbi kettőhöz képest számottevően több a prózavers, némelyik — pl. a Majomkirály (HEM, 16) vagy a Piros víz (HEM, 22) — tulajdonképpen rövidtörténetként is olvasható. S a szövegek történetszerűsége fontos különbség a korábbi kötetek (próza)verseivel szemben. Ha ellenpéldaként mondjuk A fétismajom (AMH, 13) vagy a Kormány (B, 12) című korábbi szövegeket veszem, azok szemelvényessége, a mozzanatok egymáshoz képesti esetleges elő- és utóidejűsége tűnik fel, s e mozzanatokból képezhetők volnának akár történetek, de önmagukban csak vázlatok, történetek ígéretei. E szövegek fókuszai is máshol vannak: az abszurd és a groteszk eszközeivel egzisztenciális parákra mutatnak rá, az én válságára a testben, a családban, a párkapcsolatban. Ezzel szemben a Majomkirály és a Piros víz azt jeleníti meg, hogy a közösség miként van kiszolgáltatva az egyénnek. Mindkettőben egy-egy idegen érkezése bolygatja meg a közösség rendjét, előbbiben az idegen („Még mindig magam előtt látom a hullafehér idegent, ahogy madárhangon rikácsolva tetveket keres sáros hajában. Gyerek voltam, amikor megérkezett a faluba, egy orángutánt hurcolt magával aranyláncon, akinek Nagymamát, a vulkánt mutogatta. Maláriás volt éppen, és úgy távozott fenekén a vér, ahogy Nagymamából is kitör a harag húszévenként”) beilleszkedik („Talán ezek voltak a legszebb éveink”), ám idővel távozik, s ahogy az megsejthető a zárlatból, ez bizonyos fokig traumatizálja a közösséget („begyalogolt a hullámok közé. Sokáig néztük, hátha újra felbukkan majd”). A Piros víz kirekesztő közössége („A törpék falujában mindenki tíz centi. A magasabbakat lelövik, erre van egy külön pisztolyuk”) — amelynek berendezkedése a méhekéhez hasonló („Van királynőjük, de nincsenek asszonyaik”) — végül forradalmat csinál, mert királynőjük nem engedi megölni a faluba tévedt (náluk magasabb) vándordiákot. Ez a mozzanat groteszken mutat rá arra is, hogy a közösség, a társadalom miként kényszerül újradefiniálni magát hasonló forradalmi helyzetekben — még ha ez a tett a xenofóbia/rasszizmus árnyékában nem is heroikus —: „Hát legyen ez mégis a harag napja, mondták a törpék. Ha anyuka halott, Apuka szüli a fiakat.” Meg kell jegyeznünk, a szövegek világa a hollywoodi bennszülöttes filmekére emlékeztet, vagy inkább játszik rá (ki lepődött meg például azon, hogy a bennszülött falu közelében van vulkán, dzsungel, s elérhető közelségben szigetek? — ezek a csendes-óceáni szigetvilágban játszódó filmek kötelező elemei). De a Piros víz törpéi ironikusan a Hupikék törpikéket is megidézik, s ezt (különösen a rettentő banális „A királynőt Zsuzsinak hívják” mondatot) magam is humorizálásnak, komolytalankodásnak érzem, ahogyan azt Marno János is szóvá tette,[12] még ha érteni vélem is, hogy az ilyen utalások szintén következnek a radikális hibriditás a trasht is (s néha úgy tűnik, különösen a trasht) felfaló poétikai szabályaiból.
Az Arborétum ciklusban található a kötet talán legkönnyebben befogadható, figyelemre méltó verse, a Nagycsalád (HEM, 21). A szövegnek lehetséges egy gegszerűbb, karneváli olvasata, amely ennek a rögeszmésen regiszterkeverő poétikának jelforgatagára csodálkozik rá, mint Keresztury Tibornál: „A Nagycsalád elementáris hatásának titka az élvezet és a pátosz ritka elegye: gyanútlanul belekezdesz, hogy micsoda?, haladsz sorról sorra, mint aki nem hisz a szemének, megállsz, olvasod tovább, eleinte értetlenül és bizalmatlanul, aztán elkap, beszippant és visz magával, magad sem érted, de feltétel nélkül élvezed, hogy aztán a végén torkodban gombóccal, elkent tekintettel nézz pár percig a semmibe, nem egészen értve, honnan ez a törvénytelen megrendülés.”[13] A korábbi kötetek ismeretében azonban feltűnő mozzanat, hogy a párzásnak — amely jóformán a kezdetektől a fajfenntartás és nem az élvezetszerzés eszköze volt[14] — a személyesen túl közösségi dimenziója lesz. A személyes itt egyszerű vágy: „az összes ivarképes egyedet” intézetben nevelik, „ugyanis a ’95-ös / nagy búzatűzben odaveszett az állomány / jelentős része”. S a lírai én örül is a leány fattyútermetének, mert „a szaporítás előnyére szolgál”, körül is kémlel, de „követők nem látszódtak” — a versszituáció eddig arra enged következtetni, a lírai én erőszakra vagy mitológiai feleségrablásra készül. „A kis nő azonban hirtelen megeredt, / és kásás hangján próbálta közölni, hogy rám / várt itt a korhadék mélyén, hiszen már hetek / óta figyel a párás fóliasátor mögül, / ahová esténként kell visszavonulnia, / nehogy rájárjanak. Meglepődtem zagyva / vallomásán.” Mindvégig érezhető, hogy a leány (és sejthetően a beszélő is) különös, hibrid minőséget képvisel — hiszen mint ivarérett egyed egy állomány részeként van említve —, s aztán azt olvassuk, „inkább mutogatni kezdte / farmernadrágja foltjait, hátha felbuzdulok”. Itt tehát, mint az állatok, amelyek bundájuk vagy tollazatuk színével és/vagy mintázatával hívják fel magukra a figyelmet párzáskor, illegeti magát a lány — ez a versvilágban a humán alakba beleírja az állatit, poszthumán hibridet hozva létre, ugyanakkor lerántja a leplet divatról, ízlésről, s arra mutat rá, hogy azok lényegében állati sajátságokra vezethetők vissza. Végül a lírai én közösülés közben a népegészégügyi törvényre (és a melegházban termő nagycsaládokra) gondolva beleélvez a lány tojásrakó mélyedésébe — vagyis, mondhatjuk felidézve az utóbbi évtizedek népesedés- és nagycsaládpárti politikáját, elvégezte dolgát.
Horváth Györgyi számomra izgalmas megállapítása volt az is, miszerint „[v]iszonylagos újdonság a versek felvállalt intertext-jellege is”.[15] Való igaz, hogy ez NZM első verseskötete, amelyben jegyzettel tudósít arról, ki mindenkitől szerepelnek vendégszövegek, azonban a korábbi kötetekben is találni — olykor elég egyértelmű — idézeteket, utalásokat. Így például (csak néhányat említve) az Alkalmi magyarázatok…-ban a Szabó Lőrinc naplójegyzetei első infarktusáról (1951) (AMH, 34) teljes egészében vendég-, még pontosabban talált szöveg,[16] Az afrikai síkságok növényevőiben (AMH, 45) említett Sheryl Sutton a biográfián keresztül utal a Pilinszky-életműre, az Anyás vers C.-nek (AMH, 55) pedig József Attila-allúzióktól hemzseg, miután a versfelütésben felismerjük a Mamáét („már régóta nem gondolok / a mamára”), a „hormon” már az Ódára, a hisztérikus beszédmód a Szabad-ötletek jegyzékére emlékeztet. A Bauxitból a Falra fest című vers részletekben (különösen a felütése: „Falra fested a nőt, aztán a kisfiúkat kened föl”) pedig kísértetiesen hasonlít Dylan Thomas Ha birizgálna szerelem bökése című versére, a legdirektebb részlet: „Fiú lesz, vagy lány? eldönti a kéz majd, / Mely zöld lányt, párostól, a falra fest.”[17]
E „vállalt” intertextualitás több szempontból is érdekes. Egyfelől találunk több költőt, akiknek a neve a versszövegbe íródik, például József Attiláé és Ady Endréé. Illetve találunk az intertextualitásra olvasható ars poeticus kijelentést — amely egyébként összhangban van NZM programos hibriditásával: eszerint az elődök (hatásai) úgy épülnének be a testbe, mint a Taxidermia egykori versenyzabálójának testébe a sztaniol —: „Persze fáj / nevelőket a testembe oltani, de tovább / élnek ott, mint a néma hangzók.” (Nász, nép, gazdaság, HEM, 30). Másfelől érdekes, hogy Horváth maga említ egy Berzsenyi- és egy Kassák-allúziót — A tritón haragja (HEM, 58) a Közelítő tél, az Elfajzott kiskorúak dala (HEM, 67) a Mesteremberek felütésére játszik rá —, Berzsenyi és Kassák azonban nem szerepel a jegyzetben. Ahogy például Ady sem, noha a Luca-napi alakoskodások a Kocsi-út az éjszakában elég egyértelmű (részleges) parafrázisa, s közben a Lédával a bálbanra is utal: „Nesztelen hasad a Minden, ahogy a bálkirálynő / agyában elroppan egy ér.” (HEM, 37)
A Környezetismeret (HEM, 12) pedig kabai lóránt néhány mondat a fej betegségeiről című (meta)szerelmesversét idézi finom humorral. Kabai verse a cím szerint a fej betegségeiről szólna, míg a vers három szakaszának anaforájában „az ostoba szív” szerepel — az NZM-vers felütésében pedig azt olvassuk: „Hogy a fán lévő göcsört betegségre utal-e, / nem tudja szegény fej, hiába riad fel éjjel, / hogy a beléje szorult féreg is nő.” S idézem azonnal a második mondatot is, hogy egyértelmű legyen, a „nő” itt poliszém, a növekedésen kívül a szexust is jelöli, a vers tehát kihasználja a szavak homonímiáját, s így az pszeudo-hapaxként lép működésbe.[18] Ezt teszi lehetővé a következő mondat ellentételező kötőszava s a kisfiú említése, illetve a felnőttség képzetének bevonása, amely magában foglalja nő és kisfiú közti életkori különbséget, de a növekedés folyamatát is. „Pedig / lehetne kisfiú, aki valahogy babszemmé / alakult egy túl jól sikerült matinén, de / ez már nem tartozik a fa megmunkálásának / felnőtt gondjaihoz.”
*
Az Arborétum ciklus feljebb kiemelt verseiben azt igyekeztem bemutatni, miként lesz a verseknek közösségi tétje — s hogyan definiálódnak újra akár a korábbi kötetek verseinek sajátosságai is (vö.: Nagycsalád). A Heraldika ciklus az, amelyben az addig megképzett kollektivitásba beleíródik a szétszórt történelemdarabkák által valamiféle nemzetkép. Az azonban nem mondható, hogy ez az a magyar nemzet és történelem volna, amit a könyvekből ismerünk.
Bár A preparáció jegyébent olvasva NZM költészetének több jellemzője, megoldása, újítása is új fénytörésben látszik, most legfontosabbnak és kiemelendőnek a Kis Róka Csaba képeiről írottak tűnnek — akinek egyébként Pártatlansági nyilatkozat című képe szerepel a verseskötet borítóján —, mivel néhány állítása jóformán egészében visszaolvasható NZM költészetbeli törekvéseire is. „Kis Róka Csaba […] rendkívül konzekvens képi univerzum kiépítésén dolgozik, mely […] pszeudo-historikus jelleget mutat. Ez a szemlélet abban hasonlít a Kis Róka által sűrűn reflektált, 19. századi nemzeti historizmus festészetére, hogy a stílust szabadon választhatónak tartja, viszont abban különbözik a historizmus stíluspluralizmusától, hogy a különböző stílusokhoz nem társít koherens eszmét és/vagy jelentést, illetve épp ezeknek az ideológiai-történeti jelentéseknek a lebontásán dolgozik. A lebontás és profanizáció célja az, hogy a különböző (stílus)motívumok egy szuverén esztétikai játéktérben értelmeződnek újra. […] Kis Róka festményei olyan »áltörténelmi« kosztümös daraboknak is tekinthetők, melyek egyszerre hangsúlyozzák »korhűségüket« és művi természetüket. […] [A Kis Róka által] létrehozott históriai-mitológiai kollázsok csak egy posztapokaliptikus térben láthatók így egyben, amikor idők és korok egymásba csúsztak, de a történelem igazságának már nincs tétje. Ami ilyenkor megmarad, az az emberi történelem és civilizáció egyfajta hulladéktemetője, melyet Kis Róka mániákusan ismételt bestiáriumának torzszülöttei népesítenek be.” (Antropológiai töredékek. Győrffy László, Szöllősi Géza és Kis Róka Csaba testképei, PJ, 11–44 [34–36].) Ugyanitt kell rámutatnunk arra is, hogy a pszeudo-historikus világ egyben mitikus világ is. NZM írja Kemény István költészetéről, hogy „pszeudo-mitikus világteremtése érvényes alternatívát kínált az átpolitizált költői beszédmódokkal szemben” (Megtört közvetlenség. A személyesség alakzatai Peer Krisztián költészetében, PJ, 237–255 [237–238]). Az NZM-líra régóta táguló, nyitott, egészében meg nem ismerhető karneváli magánmitológiája, s az újonnan megjelenő historizálása mind a tárgy megtisztítását, a jótékony távolság, az objektív nézőpont kieszközlését szolgálja.
A versvilág, amennyire re- vagy megkonstruálható, a 18–19. századra emlékeztet, tehát nagyjából arra az időszakra, amikor Magyarország a Habsburg Birodalom, majd az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. A versek „korhűsége” számos módon jön létre. Feltűnően sok vers helye a mocsár, a láp, ami százötven-kétszáz év előtti időket idéz, amikor az ország vizei még nem voltak különösebben szabályozva, a folyóknak, tavaknak nagy ártere volt, s így az ország nagy területen volt mocsaras, ingoványos. Ebben a világban jelenik meg Hany Istók alakja, akit, ha jól sejtem a jegyzet alapján, NZM Jókai Névtelen várából kölcsönöz, noha Jókai is a hansági folklórból vette a figurát. A történet szerint a mocsárból fogtak ki egy nyolc-tíz éves vadgyereket (angolul feral child), akit Istvánnak kereszteltek, s mivel a mocsárban találták, ami az ottani tájszólásban hany, Hany Istóknak nevezték el. Bár a fiút Kapuváron rövid időre befogadták, de beilleszkedni nem tudott, így aztán visszaszökött a mocsárba.
NZM az ő történetét írja tovább a Tisza József eleget látott című szövegben, hosszabban idézem: „Forró lápon jár a mesterdetektív. Hany Istókot keresi, / aki hosszas epekedés után szárazföldi feleséget rabolt. / Istók emberi mérce szerint még siheder, de a mocsári / időszámítás alapján már rég ikrákat kellett volna raknia. Batthyány Ilona kedvence volt a nemesi emberkertben, / […] / […] Két napba telik, / mire megtalálja a hulladékfából és nyálból / összeragasztott nászkunyhót, mely félig / a víz alá merül, hogy Hany vidraként fertőzhesse nejét. / A mesterdetektív hosszan figyeli a fiatal pár minden- / napjait, mire rájön, hogy ebben a nászban semmi / személyes nincsen. Hany szárazföldi neveltetése / során kiismerte az uralkodó osztály praktikáit, / és most forradalmi reményeket dédelget. Persze / ehhez meg kell teremteni a faji alapokat, így számos / leányt összerabolt még a környező falvakból, / hogy megtermékenyítésükkel lápi légiók százait / verbuválhassa össze. Dózsát megégethették, / a mocsári parasztok azonban nem fognak tüzet.” (HEM, 54–55) Először is feltűnő, hogy a feleségrabló Hany Istók alakja kevés feltétellel visszaírható a Nagycsalád epekedő lírai énjébe, másodszor az itt kimondott forradalmi remények finoman párbeszédben állnak a Piros víz törpéinek forradalmával — s látjuk, „Apuka szüli a fiakat”.[19] Továbbá azon túl, hogy a mocsári szörny régi toposz a legelső horrorfilmektől kezdve, a lápi légióknak is felfedezni vélem filmes pretextusát, noha valószínűleg nem egyedi alkotás, én a Csillagkapu sci-fi franchise Atlantisz című sorozatából ismerem ezt a szcenáriót: az emberek által létrehozott lidérc-hibrid, miután megszökik, emberkísérletekbe kezd, hogy saját hibrid fajt hozzon létre.
A karneváli regiszterkavalkádot erősíti egy másik zsánerműfaji keret, amelyet a mesterdetektív alakja teremt meg, különösen úgy, hogy pár oldallal előbb A hírhedt Babaarcú elfogása és kicsinyítése című verset olvashattuk (HEM, 44), amely szintén a krimi műfaji jegyeire játszik rá, egyfelől a Babaarcúról elsőre az amerikai gengszter, Baby Face Nelson jut eszünkbe, másfelől viszont — itt cseppet sem erőltetett humorral — ebbe a műfaji és intertextuális keretbe egy betyár, Babaarcú Feri alakja íródik bele.
Szembetűnő, hogy NZM Hany Istók eredetileg 18. század végi alakját belehelyezte Batthyány Lajos lánya, Ilona 19. század végi történetébe, aki így a nemzeti és a forradalmi minőségek gyűjtőhelyévé válik. Ezt persze indokolja a biográfia is: Batthyány Ilona még kislány apja kivégzésekor, azonban érthető módon haláláig következetesen császárellenes, viszont a nemzeti kultúra minden formáját támogatja — ahogy arról számos történet tudósít. Batthyány Ilona ellenpontja a kötetben Haynau és az ő lánya, aki — ahogy arra Lengyel Imre Zsolt már felhívta a figyelmet[20] — a folklór szerint szőrösen, kutyafejjel született. Azt látjuk, hogy amíg Batthyány Ilona alakja magától értetődően magába gyűjti az ebben a pszeudohistorikus szcénában pozitívnak tekintendő minőségeket, addig Haynau — noha itt a folklór több momentuma is működésbe lép, hogy Haynaut a rettegett Vérbíróként láttassa — végül megszégyenül lánya által, mivel „Már egy vőlegény is / előrügyezett a tőzeg barna hullámaiból, / aki csábító cuppogásával elbájolta Apollóniát.” (A vérbíró megáldja az ifjú párt, HEM, 71) Ebben vélem megnyilvánulni a Hercegprímás lényegét: azáltal ugyanis, hogy a két oldalon létrejön egy-egy erején felül inkorporáló szuperjelölő, egyszerre mutatkozik meg az ideológiák (itt a nemzeteszme) vonzása és taszítása is.
Még két dologra kívánom csupán felhívni a figyelmet. Az első kivezet az NZM-lírából az NZM által értelmezett kortárs irodalomba. „A rokokó halott, mondják a bokorban, / és a huszár, miközben kardját nyeli, / végig tudja, hogy ő csupán liliom” — olvassuk az Arborétum című versben (HEM, 11), amely a kötet minden enigmatikussága ellenére egyik legszebb mondata. Nem tudom azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a Preparációban NZM a „kilencvenes-kétezres évek nyelvjátékos rokokójá[ról]”, tehát a nyelvkritikai posztmodernről beszél. Felmerül a kérdés — bármily fárasztó is az oly sokszor előkerülő paradigmaváltás-téma az újabb líra körül —, hogy ezzel a részlettel (kötettel) NZM ars poeticus állítást akart-e tenni a posztmodern haláláról, vagy ez is csak játék, a rögeszmés karnevál része.
S legvégül — másodszor — a Népdalkiegészítés című vers (HEM, 75), a kötet utolsó darabja így szól: „Arra ébredtem, hogy undorodom a szájhagyománytól.” Hasonló játékot csinál tehát NZM új kötete végén, mint az Alkalmi magyarázatok… végén: a versszöveg egyetlen mondata ugyanis Marno János fagyöngy című verséből[21] vett intertext. Ezzel egyrészt rámutat arra, hogy a szájhagyomány, a folklór beépítése is intertext jellegű (és fordítva: az intertext szájhagyomány jellegű), másrészt megteszi azt, hogy visszamenőleg megrongálja — de érdekes módon nem az igazságértékét vonja kétségbe — azt az anyagot, a folklórt, amelyből ő maga építkezett korábban. Nagyon komoly.
Megjelent a Műút 2015049-es számában
______________________
[1] Krusovszky Dénes: A bomlásban azonosuló én. Marno János Este című verséről = K. D.: Kíméletlen szentimentalizmus, L’Harmattan, 2014, 30–33 [30].
[2] Nemes Z. Márió: Szerves hulladék kiáltvány, Új Forrás, 2014/1, 75.
[3] Mán-Várhegyi Réka: Jó hit, rossz szerencse = M-V. R.: Boldogtalanság az Auróra-telepen, JAK–Prae, 2014, 198.
[4] Dean Young: A mélytengeri búvárok élete, ford.: Krusovszky Dénes, Versum, http://versumonline.hu/vers/item/46-dean-young-a-melytengeri-buvarok-elete [utolsó letöltés: 2015. 01. 10.]
[5] Nemes Z. Márió: Szerves hulladék kiáltvány, Új Forrás, 2014/1, 75.
[6] Ez a vélemény többször is elhangzik a 2013-as JAK-tábor Régen volt-e a ’80-as évek… című beszélgetésén (Fehér Renátó beszélgetése Haraszti Miklóssal, Menyhért Annával és Szegő Jánossal). https://www.youtube.com/watch?v=tyC9fgrA8Hw [utolsó letöltés: 2015. 01. 10.]
[7] Praktikus okokból belső hivatkozásrendszert alkalmazok NZM köteteire, a kötetek betűjelét és a hivatkozott szöveghely oldalszámát zárójelben a főszövegbe írva.
AMH = Alkalmi magyarázatok a húsról, JAK–L’Harmattan, 2006.
B = Bauxit, Palimpszeszt–Prae, 2010.
HEM = A hercegprímás elsírja magát, Libri, 2014.
PJ = A preparáció jegyében, JAK–Prae, 2014.
[8] Vö.: Mészáros Péter: A Walt Disney bemutatja mint generációs emlékezethely, Alföld, 2013/10, 81–90, illetve lásd az Ex Symposion 2010/70 lapszámát, melynek címe Rendszerváltás gyerekszemmel.
[9] Vö.: Borbély Szilárd: A Telep valami mása = B. Sz.: Hungarikum-e a líra? Esszék, kritikák, Parnasszus, 2012, 186–208.
[10] Horváth Györgyi: Nacionálplasztik, Élet és Irodalom, 2014. 06. 12., http://www.es.hu/horvath_gyorgyi;nacionalplasztik;2014-06-12.html [utolsó letöltés: 2015. 01. 10.]
[11] Lengyel Imre Zsolt: Felbomló tájban, Magyar Narancs, 2014/45., http://magyarnarancs.hu/konyv/felbomlo-tajban-92427 [utolsó letöltés: 2015. 01. 10.]
[12] Marno János: Ex libris, Élet és Irodalom, 2014. 10. 31., http://www.es.hu/marno_janos;ex_libris;2014-10-30.html, [utolsó letöltés: 2015. 01. 10.]
[13] Keresztury Tibor: A hét verse — Nemes Z. Márió: Nagycsalád, Litera, 2014. 07. 14., http://www.litera.hu/hirek/a-het-verse-nemes-z-mario-nagycsalad, [utolsó letöltés: 2015. 01. 10.]
[14] Csak néhány példát említve a Bauxitból: már a legelső, Falra fest című versben megnyilvánul az utódnemzés igénye, „Legyen ez a fiunk” — mondja a beszélő. (B, 7) „Szeretnék egy kezet magamnak, mert tudnék vele mutogatni, de ha nem vagyok mohó, szeretnék még egy petefészket is. Beültetném a kocsiba, és azt mondanám, hogy a csajom” — olvassuk a Kormány című versben (B, 12), s itt fontos, hogy a nemi szervek közül az áll szinekdochéként a nő helyett, amely a női termékenység és ivarérettség helyeként értelmezhető. A Biztos hely című versben (B, 39) olvassuk, hogy „beköpöm a lányt”, az utódnemzés tehát a legyek petézésének analógiájára történik — a légy szokta „beköpni” ugyanis a petéit erjedő vagy erjedésképes anyagba, gyakran (dög)húsba. Innen olvasva válik egyébként még egyértelműbbé, hogy az első kötet címében a hús a nőt jelöli — igaz, ez az olvasat adja magát a cím Petri-allúziójából kiindulva is, csakúgy, mint például a címadó vers egyértelművé teszi ezt: „Miként a köröm, ha benőtt: / kemény leszel egy puhában” (AMH, 19).
[15] Horváth, i. m.
[16] Lásd erről: Louis Aragon: A kollázs, ford.: Bajomi Lázár Endre, Corvina, 1969 — különösen a Kollázsok a regényben és a filmben című írást.
[17] Dylan Thomas: Ha birizgálna szerelem bökése, ford.: Weöres Sándor = D. Th.versei, Európa, 1979, 20.
[18] Lásd Borsik Miklós: Néhány mondat a Marno-hapaxokról, Ex Symposion, 2014/86, 65–72.
[19] Az is NZM hibridjeinek meglepő tulajdonsága, hogy a nemi szerepek gyakran csereszabatossá válnak. A már hivatkozott Biztos hely vélhetően férfi énje petézik bele a női húsba, itt Hany Istóknak ikrát kellett volna már raknia, ami a nőstény halak petesejtjeinek összességét is jelöli, nem csak a megtermékenyített petesejteket.
[20] Lengyel, i. m. — de a Haynau-folklór alakulásáról lásd: Mogyorósi Sándor: Rémalkotó néphagyomány? (Egy kutyafejű mitikus lény nyomában) = A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve, 1981/24–26, 51–58., http://epa.oszk.hu/01600/01614/00013/pdf/nyjame_24-26_1981-1983_051-058.pdf [utolsó letöltés: 2015. 01. 10.]
[21] Marno János: fagyöngy = M. J.: Nincsen líra √ nélkül, Palatinus, 1999, 137.