Az év elején jelent meg Philippe Sollers új könyve, a Portraits de femmes (Flammarion). Sollers alakja a kortárs francia irodalomban valahogy egyszerre juttatja eszünkbe a 18. századi irodalmi szalonok ünnepelt társalkodóit és a posztmodern, vagy nouveau roman utáni regényirodalom filozófus szövegalkotóit. Ez a kettősség mélyen a sollersi figura és életmű sajátossága, de valószínűleg ellentmondásokkal teli népszerűségének oka is. A 70-es évek legprogresszívabb irodalmi csoportosulásának tagja, a Tel Quel folyóirat volt szerkesztője már a kezdetektől egyszerre volt az akkoriban jócskán marginalizált Francis Ponge kegyeltje, később Ponge „újrafelfedezője”, akivel beszélgetéskötetet készített (Entretiens de Francis Ponge avec Philippe Sollers, 1970), az irodalmi bulvár-élet gyakori szereplője, de például Roland Barthes hosszú tanulmányt ír róla (Sollers écrivain, 1979). Mindenesetre az utóbbi időben Sollersnél folyamatosan érezhető a avantgárd-neoavantgárd szövegalkotó technikáit felülíró történet követelése, amelyre talán az 1983-as Femmes könyv a legjobb példa. A monumentális vállalkozás, amely mintegy enciklopédikus gyüjteményét kívánta adni a férfi nőről alkotott, nem is képének, hanem képzeletvilágának. Az új kötetben ez jóval kevésbé nagy ívű tablóhoz, szerkezetileg sokkal megalkuvóbb eredményhez vezet. Ugyanis a nagy libertinus hagyomány Sollersnél, még a szubverzív és romboló szerelem- vagy csábításelmélet megőrzésével is, de kiegészül egyfajta misztikus nőkultusszal, ahol a beszélőt megismeréselméleti értelemben tartja fogva a női princípium, pontosan azért, mert az értelemadás lehetetlennek mutatkozik. Az elbeszélő próza és az esszé között hezitáló (!) forma lényegében a beszéd tárgya okán megmutatkozó poétikai zavarról tanúskodik: a „történet” szüntelenül elemzést kíván, s ez újra és újra lehetetlennek bizonyul. A Portraits de femmes Sollers életének legfontosabb nőalakjairól beszél, kezdve a gyermekkor meghatározó női szereplőitől egészen a nagy szerelmekig. Olvasóként nem tehetünk mást, mint hogy a referencialitás csábításának engedünk a legnagyobb élvezettel. Mégis amikor a tételmondatok vagy a konklúzió kihívásával találkozunk, egy iskolázott rétor gyönge próbálkozásaira ismerünk: „A gyermekkor olyan tartomány, ahová egyedül a nőknek van kulcsuk.” (69) Az életrajzi fejtegetések jóval izgalmasabbak, hiszen Sollers maga folyamatosan a francia kultúra meghatározó alakjaival tartott fenn baráti vagy szakmai kapcsolatot. Életrajza kapcsán a legtöbbször felesége, Julia Kristeva neve merül fel, és ez momentum különös önironiát nyer, amikor a könyv egy pontján Sollers felidézi, hogy egy New York-i útjuk során egyik látogatójuk Monsieur Kristevát kívánta látni. A Portraits de femmes kétségtelenül nagy erejű anekdotázó kedve azonban akkor éri el mélypontját, amikor egy társasági összejövetel megidézése abban az öntetszelgő pózban merül ki, hogy Sollers boldogan idézi fel, micsoda kiváltság volt Cecilia Bartoli jobbján elköltenie vacsoráját.
Philippe Jaccottet legutóbb 2008-ban jelentkezett verseskötettel (Ce peu de bruits, Gallimard), amely kapcsán a kritika előszeretettel emlegette a versformává alakuló jegyzeteket. A legendásan szűkszavú és keveset publikáló költő idei könyve, a Tache de soleil ou d’ombre, a Le bruit de temps Kiadó gyönyörű sorozatában, az 1952 és 2012 között született feljegyzéseiből, naplótöredékeiből válogat. Jaccottet, ahogy a könyv előszavában meg is jegyzi, már készített hasonló válogatást (La Semaison; Observations et autres notes anciennes), a mostani kiadvány az ezekből kimaradt és kiszűrt szövegekből áll össze. A kronologikus sorrendben közölt töredékek tematikája és tárgya egészen változatos. Találunk itt visszaemlékezést, költői vázlatokat és elmélkedéseket, útirajzokat, családi anekdotákat. Jaccottet több helyütt élesen bírálja kortársait (furcsamód a legkevésbé Bonnefoy-t), ez lehetett többek között a megelőző kötetekben a cenzúra oka. Deguy-t vagy Char-t, de még Francis Ponge-ot is érintik ezek a kritkák, amelyekben sokkal inkább negatív öndefiníciós kísérleteket kell látnunk, mint radikális elutasítást. Ponge esete azért is tanulságos, mivel a nála tett találkozás leírásában (110–111) világosan kivehető az ekkor, 1976-ban már 51 éves Jaccottet keserű ráébredése, hogy öntörvényű ideálja és előképe mennyire elvesztette, politikai és esztétikai értelemben, hajdani luciditását. A Tache de soleil ou d’ombre formája, amennyiben formának nevezhető ez a szabad szerkezetű válogatás, egyébiránt egészében Francis Ponge köpönyegéből bújt ki a francia irodalomban, és Jaccottet visszafogott költői alkatához kiválóan illik. A kortárs magyar irodalomban erre kevés példát látunk, de pont Tandori Dezső legutóbbi kötete (Aforiz-dió — aforiz-mák) volna említhető, mint a jegyzetek nagyszerkezetben való újraértékelésére tett kísérlet. Ezek a jegyzetek nem adalékok egy megírandó pályaképhez, hanem teljes értékű formálói annak. Jaccottet könyve kiváló példája, amelynek mondjuk Sollers fent említett műve látványos kudarca, hogyan válhat egy alapvetően másodlagosnak minősített kifejezésforma az életmű szerves részévé, ahol történetesen az egyik legjelentősebb élő francia költő életművéről van szó.