A bennszülöttek hallgatása
Hosszú évszak
Ismét beköszöntött a hosszú évszak. A könnyű és a rövid megint úgy múlt el, hogy észre sem vettem. Mikor kérdezősködtem róla, csak legyintettek: hol van az már! Eleinte, amikor még nem ismertem ki magam a helyi idő- és térszámításban, azt hittem, öt évszak van: könnyű, nehéz, lassú, hosszú és rövid. És noha tényleg öt évszak van, mert az ötödik a nedves évszak, a hosszú és a lassú egy és ugyanaz.
Mászkáltam erre-arra a szigeten, a bennszülöttek is mászkáltak mindenfelé, tették a tennivalóikat, legalábbis látszatra, felületes szemlélő számára úgy tűnt, de mindig akadt, akivel el lehetett beszélgetni vagy legalább hallgatni.
Megfigyeltem, hogy a helybeliek sokszor kezdenek bele mondatokba, amelyeket aztán rendre nem fejeznek be, és olyan ponton szakítják meg, ahonnan nagyon sokfelé ágazhat, legalábbis annak a számára, aki először hallgat ilyen beszélgetést. Azonban ahogy egyre több beszélgetésnek voltam fültanúja vagy résztvevője is, elkezdtem érezni, hogy nagyon is logikusan hallgatnak el, és a mondatok félbehagyása azért történik, mert nem szükséges befejezni azokat. Hiszen végül mégiscsak egyetlen jelentés marad, ami pedig nyilvánvaló az előző beszélgetésekből, no meg az adott bennszülött életéből, amely úgyszólván nyitott könyv beszélgetőtársai előtt.
Valamifajta mélyebb egyetértéshez jutottak itt, legalábbis úgy látszott rajtuk. Mélyebbhez, mint amit érdemes lenne megkísérelni kifejezni szavakkal, ugyanakkor vitatkozni sem volt kedvük másokkal, akik az elágazási ponton másfelé indultak volna. Mert azok a közös tapasztalatok, amelyek számukra csak egyetlen lehetséges továbbhaladási irányt hagytak vagy jelöltek ki, ugyancsak nem adhatók át szavakkal: ahhoz tapasztalatra van szükség, és minden vita hiábavaló. Létezhet, persze, olyan figyelem, amely a másik megértésére irányul, még abban az esetben is, ha nem ismerjük a tapasztalatait, és nekünk sosem voltak hasonlóak. Ugyanakkor az ő tapasztalatuk az volt, hogy az effajta figyelem olyan ritka, hogy emiatt nincs értelme megkockáztatni egy esetleges vitát, amelyből nem lehet jól kijönni.
Nem volt ebben semmiféle szándékos kirekesztés, inkább a kitárulkozás hiánya, ami nem ugyanaz. És ha valaki, mint én is, követni akarta őket a hallgatásukba, hát megtehette, és megkísérelhette megérteni, miről hallgatnak. A nélkül a kockázat nélkül, hogy vitára ingerelne a csönd, mert ha még így is lett volna, ez nem elegendő hivatkozási alap egy fizikai vagy metafizikai belekötéshez, mármint itt, a szigeten. A mi kultúrkörünkben mindez másképp van.[1]
A hallgatás terjedelme, az arckifejezés, a tekintet, a mozdulatok jelzik, hogy gondolkodnak és éreznek, és ezt fontosabbnak tartják a beszédnél, sőt pontosabbnak is, és sokat gyakorolják, szinte annyit, mint mi, medvészek a megfigyelést. Ha valaki hallgat vagy elhallgat, megtehetjük, hogy rá figyelve követjük gondolatainak kalandozását, de éppúgy megtehetjük azt is, hogy a magunk gondolatait indítjuk kalandra, vagy csak úgyhagyjuk őket, hadd fussanak.
Tegnap a sivatagról hallgattak a kocsmában, és én próbáltam valamit összerakni a magam számára a hallgatásukból, meg a nézésükből, és ez valamivel több támpontot adott, mint a néhány elejtett szó. Arra következtettem, hogy medvék is vannak arrafelé, úgyhogy fölkeltem, és lementem a vasúthoz.
__________________________________
[1] Két zsidókeresztény bemegy a kultúrkörbe…