Szinte hihetetlen, hogy a hivatalos közlemény szerint Patrick Modiano huszonnyolcadik könyve 2014. október 2-án jelent meg Franciaországban, vagyis napra pontosan egy héttel azelőtt, hogy neki ítélték az idei irodalmi Nobel-díjat. Lassan 40 éve, hogy átvette a Goncourt-díjat (a magyarul is olvasható Sötét boltok utcájáért), de Modiano elismertsége szempontjából kulcsfontosságú, hogy a Gallimard Kiadó tavaly abban a nagy presztízsű Quarto-sorozatban jelentette meg 9 regényét, melyet sokan egyenesen a Pléiade-kiadás előszobájának tartanak. Mindent egybevetve Modiano az utóbbi években szemmel láthatólag — még a mai francia regény felemás körülményei között is — azon írók sorába lépett (ebből nincs is olyan sok), akiknek egy-egy újabb megjelenésére a nagyközönség is vár és odafigyel.
Az új könyv, a Pour que tu ne te perdes pas dans le quartier (Hogy el ne tévedj a negyedben), mely — mint már jó ideje Modiano művei — a Gallimard gondozásában jelent meg. Alapszituációját Modiano így foglalja össze egy interjúban: „A regény telefoncsörgéssel kezdődik. A hívásra a főszereplő, Jean Daragane csak némi habozás után felel. A vonal túlvégén megszólal valaki és azt állítja, hogy nála van Daragane néhány nappal azelőtt elvesztett címfüzete. Darage a hívásból gyanús sürgetést, sőt egyfajta zsarolást vél kihallani. Az ismeretlen hangja emlékezetébe idéz egy olyan gyermekkori epizódot, melyet, úgy hitte, már rég elfelejtett, de mely mégis meghatározó volt későbbi életére nézve. Bizonyos értelemben a veszteség ébreszti fel az emlékezést, a hiány vagy a hiány érzése által, melyet kivált. Természetesen egy szeretett lény elvesztése is lehet ilyen. De néha egy egészen ártalmatlan tárgy elvesztése is, melyet a múltban birtokoltunk: egy ólomkatona, egy kabala, egy régi levél, vagy címjegyzék… Ez a veszteség és ez a hiány üt rést az időn.”
Ha emlékezet és felejtés viszonyáról van szó, fontos megjegyezni, hogy Modiano kapcsán leggyakrabban a detektívregény zsánerét emlegetik. Nem pusztán arról van szó, hogy a veszteség mozgásba hozza az emlékezetet, ez volna bármiféle önvizsgálat alapfeltétele is. Sokkal inkább az a detektívregényre jellemző dramaturgia köszön itt vissza és értelmeződik át, mely szerint a kezdet egy jelentésteli nyom vagy elváltozás meglétéhez kötött. Márpedig Modiano könyvében egész egyszerűen az válik fenyegetővé, vagyis egy titokzatos jelentéstől terheltté, amiről a főhősnek fogalma sincsen: saját kezével írta címjegyzékébe a Guy Torsel nevet, mégsem emlékszik rá. A Pour que tu ne te perdes pas dans le quartier remekül példázza Modiano különös viszonyát az emlékezethez. Ha nem is a kierkegaard-i kijelentés ellenkezést nem tűrő radikalizmusával, ahol „az emlékezés idős szépasszony, akivel az adott pillanatban nem tudunk mit kezdeni”, de van valami mélyen megingathatatlan Modiano emberképében, melyet stiláris visszafogottsága, higgadt, szabályos (de semmiképpen sem kiszámítható) történetmondása, minimalizmusa rendre elleplez olvasója elől. Pedig nagyon is sarkos állítások húzódnak mögötte. Már-már antropológiai elkötelezettséget sejtünk.
Létezik egy zsigeri, organikus, és legfőképpen tematizálatlan alapja világképének, mely láthatatlanul is kényszerítő erővel határozza meg az alakok cselekedetét. Merész átkötéssel olyasmiről van itt szó, amit Derrida az elgondolatlannak (l’impensé) nevez a filozófiatörténetben, vagyis mindazt, aminek taglalása egy gondolkodó életművéből látványosan hiányzik, bár premisszái szükségszerűen a felé mutatnának. Modianónál ilyen tematizálatlan, bár lényegi elem a felejtés tapasztalata, ami nem jelenti azt, hogy ne folyamatosan erről volna szó. Olyan evidencia, mely egyben tartja a regény világát, nélküle darabjaira hullna az események — a továbbiakban illogikus — láncolata. Bizonyos értelemben hipotézis, de olyan elemi erővel megkockáztatott, hogy az olvasó nem egy embertelen érzékelés kihívásával találkozik, hanem egyfajta ajánlattal, mely felforgatja és felülírja valóságérzékelését. (De nem találunk-e ilyen tematizálatlan alapot Melville, Kafka, Beckett vagy Céline művei esetében is?) Modianónál az ember legfőbb — minden szimbolikus vonástól mentes — viszonya saját életéhez abban áll, hogy elfelejti azt. Daragane nem, vagy nem pusztán azért figyelemreméltó karakter, mert a veszteség taszítja az emlékezés szükségszerűségébe, hanem mert már alapból kizárólag a felejtésben él. De a felejtés nem elfojtás, nem trauma következménye. Daragane megtalálja saját gyermekkori képét, de nem ismeri fel magát. Az emlékezés, ezzel arányosan, nem ismétlés és nem visszaemlékezés, semmi ödipális nincsen benne: az emlékezés kutatómunka, de nincsen csattanója (ha pályatárssal kellene rokonságot keresnünk, akkor Austernél bukkanhatnánk ehhez hasonló, mnemonikus megszállottságra).
A Pour que tu ne te perdes pas dans le quartier végül is azzal robbantja szét a detektívregény kereteit, hogy lemond a szálak elvarrásáról, és ennyiben arról is, hogy az emlékezet bármiféle rekonstrukcióra képes. A regény útja egybeesik az önmaga felvetette lehetőségekről való lemondással. Modiano remeklése akkor a legszembetűnőbb, amikor az emlékezés eseménytelenségét ábrázolja: az emlékezet nem más, mint tökéletlen felejtés. Az ismeretlen férfi, aki a könyv elején visszaszolgáltatja Daragane címjegyzékét, és a detektívzsáner szempontjából komoly dramaturgiai lehetőségekkel bírna, a legtermészetesebben módon nem bukkan fel többé. Emléktöredékek követik egymást a második világháború utáni évek Franciaországából, míg Daragane végül egy tengerparti kisvárosban végleg a felejtés mellett dönt: „Félelem fogta el. Nem, nem keres fel többé helyszíneket csak azért, hogy felismerje őket.” Látszólag lényegtelen részlet, de a szóban forgó kisváros, a regény utolsó helyszíne mégis csak Èze-sur-Mer, ahol élete legnagyobb részében, közel hatvan évig élt Maurice Blanchot, márpedig felejtésre, töredékességre — vagyis Modiano könyvének alapproblémáira — nála kevesen kérdeztek rá kitartóbban a 20. században.