Életem első ötven évében meglehetősen fegyelmezetlenül éltem. Úgy tervezem, hogy életem második ötven évét lényegesen fegyelmezettebben fogom leélni, és ha beválik, életem harmadik ötven évében már nem lesz gondom. Vélhetően amúgy sem.
Ahogy vannak dolgok, amiket csak egy adott helyen tudunk elintézni, vannak olyanok is, amiket csak egy meghatározott időben. Nem is kell nagy dolgokra gondolni: lejárt az igazolványod, befizetsz egy csekket, meghosszabbítasz egy előfizetést. Látod, itt is vannak olyanok, amik nem csak helyhez, de időhöz is kötöttek. Pl. úgy hívják: ügyfélfogadás.
Valahogy így van ez a hajnallal is. Az, hogy mi lesz az első gondolatunk aznap, jó esetben felkelés után perceken belül eldől. Van, akinek ehhez kell egy kávé. Van, akinek az egész nap kevés. De nekem például perceken belül. És azt tapasztaltam, hogy ha nem kezded el időben a napot, a nap kezd el téged. Ami kitűnő stratégia az életnek arra a szakaszára, amikor minden nap rejteget valami meglepetést, sőt nem is egyet, és ezek az ajándékok és spontán újjászületésnapok megszakítatlan láncot alkotnak, és így együtt egy örökkévalóságot.
Aki ezt a láncot szándékokkal felszabdalja: felnőtt. És annak el kell kezdenie a napot, amely, ha tartogat is meglepetéseket, azok többnyire nem újjászületésnapi ajándékok, nem is a halhatatlanság és örökkévalóság lánca fonódik belőlük, inkább tennivalók végeláthatatlan sora, papírcetliről leérő listáké, amikhez erős lélekre van szükség, és szembe kell fordulni velük, mert nem lehet örökké menekülni. Mert az életnek ebben a szakaszában lassulni kezdünk, az idő ellenben felgyorsul, és ezekkel a dolgokkal utolér bennünket, nem tudunk elmenekülni előlük.
A dohányzás abbahagyása nem vezet halhatatlansághoz, noha kétségtelen, hogy pár napig ezt az eufóriát nyújtja. De amikor az ember rájön, hogy mégsem vált újra halhatatlanná, ideges lesz, és cigarettát kotor elő. Ha történetesen mégsem gyújt rá, akkor meg tudja állapítani, hogy ha továbbra sem fog, akkor ha halhatatlanná nem is válhat, sőt a hosszú, békés öregségről is lekésett már, talán azt elkerülheti, hogy meglepően fiatalon haljon meg. Persze, konstatálja, miközben kiköpi a szétrágott, meggyújtatlan cigarettát, ez az életkor már csak a meghaláshoz számít fiatalnak. De ahhoz is csak a hasonlóan szorongó kortársak, illetve a kárörvendést és megdöbbenést, sajnálkozást és fölényt nehezen leplező idősebbek szemében,
És jönnek a népmesék motívumai, aláírnál-e húsz évet? Az pont öttel több, mint amennyit az apád élt. Nem? Mi ez a mohóság? Igen? Mi ez a mohóság? Mennyit akarsz te még élni tulajdonképpen? Tulajdonképpen nem is a mennyit — dehogynem, örökké —, hanem a mit. Mit akarsz csinálni?
Erre az életkorra az emberek többségének megvan már a jól bejáratott munkája, munkanélkülisége, ami elnapoltatja ezt a kérdést. Aki egyikből a másikba tart éppen, aki csak úgy érzi, hogy ez a midlife, vagy aki hisz a geometrikus matematikában (kerek számok), az meglátja az idő kicsiny patakját vagy éppen rohanó áradatát, amint végleg elsodorja a halhatatlanság stratégiáját és itt hagyja helyette a tartalmi kérdéseket, majd a könyörgést a számokért. Húsz. Tíz. Nem, még mindig húsz. Na jó, most már tényleg csak tíz. Öt. Páratlan. Páros. Páratlan. Aztán szerényebben. Tavasz. Nyár. Ősz. Tél. Tavasz. De ez még csak ezután következik. Mert amikor ezt írom, még mindig túl nagy az arcom, meg vagyok róla győződve, hogy legalább húsz. Ami pont öttel több, mint apámé.