...helyesebb volna inkább azt mondani, hogy a Báró Wenckheim hazatér még reménytelennek sem látja a „helyzetünket”. Ha valamit, akkor igazságot próbál tenni, azaz végre nem maga kíván dönteni abban a kérdésben, hogy az egész milyen, hanem hagyja, hogy ez az egész önként kiadja magát. Nem vesz el ebből az igazságból, és nem tesz hozzá, mert ellenkezne a jóérzésemmel, hogy olyan könyvhöz adjam a nevem, amelyet bár én jegyeztem le, de a szereplők írtak. Annyi volt rám bízva, hogy lejegyezzek, nem az, hogy megírjak...
A prózát gondolom alapműfajomnak, de tényleg szeretek elkalandozni. Nem mondom, hogy megunom, de frissítő hatású, ha egy ideig verssel, színházzal, fordítással, esetleg filmmel foglalkozom, mondjuk két regény közt. Lehet emögött tényleg valamiféle szabadságigény vagy változatosság iránti vágy. Szeretem az új kihívásokat. A prózán belül is látszik ez: rövid szövegekkel kezdtem, utána hosszabb novellákat, regényeket írtam, de vissza-visszatérek a töredékesebb formákhoz. Nem akarom mindig ugyanazt csinálni, ismételni magam. Valószínűleg azért választottam ezt a pályát, hogy legalább akkor, amikor dolgozom, szabadnak érezzem magamat.
A periféria, úgy látszik, képtelen vagy nem akar a saját fejével gondolkodni, tehát van egy lustasága. Persze ez nem azt jelenti, hogy mellőzni kell a nagy hagyományokat, pont fordítva. De körülbelül ugyanarra a végkövetkeztetésre jutunk vissza, mint Ady idejében, ha végigpillantunk a mai provinciális szerb nacionalizmusba begyepesedett úgynevezett gondolkodókon, és ugyanígy a magyar nacionalizmusba begyepesedett — úgynevezett — gondolkodókon, most nem mondok neveket, de általában tudjuk, hogy kiről van szó.
Sok zenekar hatott rám, a Disciplinát azért említem olykor egyrészt, mert máig működnek, tehát közérthető utalás, másrészt mert az alapító-vezető-basszugitáros-énekes Kojóhoz barátság köt. A 80-as évek Jugoszláviája — be kell vallanunk minden nosztalgia nélkül — egy egészen elképesztő módon dinamikus, gazdag, izgalmas, s egy halom nagyon eredeti magas színvonalú művészetet és népes, lelkes közönségre épülő közösségi életet hozott magával. Én ennek az egykori tagköztársaságok fővárosaiban ma a leghaloványabb nyomát se látom.
2011-ben nem sokat lacafacáztak: mondvacsinált ürügyekkel és gyalázatos hazugságokkal azt akarták egy körre — amelyet kritikusnak gyanítottak a kormányzattal szemben — rásütni, hogy hatalmas pénzeket vettek föl, s ráadásul jogtalanul. Az elitváltás jegyében kriminalizálni próbáltak bennünket, de ez a jámbor szándék jó néhány hónapos sajtóbeli hecckampány után, melynek a Magyar Nemzet volt a kezdeményezője és zászlóshajója, megfeneklett a rendőrségen és az ügyészségen. Egy igen kis helyiségben őrzöm bekeretezve a Magyar Fórum címlapját, amelyen Heller Ágnes, Vajda Mihály és az én fizimiskám mellett föltűnik Zuschlag Jánosé is, azzal a szellemes címmel, hogy „Zuschlag nem filozófus”.
A politika univerzálé. A családban kezdődik és a globálisban sem végződik. Ugyanígy az esztétika. Mindennek van esztétikai aspektusa. Etika. Hermeneutika, matematika…
Ha valami, akkor nyilván a kritikarajongásom determinált a választásra: a szellem szabadságának és fontosságának egy jó kritikában megtapasztalható élményét — ahol egy művé sűrűsített világlátás találkozik egy kritikusi tekintetté élesített világlátással, és hogy e találkozás létrejöhessen, a kritikusnak muszáj bevilágítania a hétköznapokban csak észrevétlenül zakatoló kultúrának a működésébe, mely a művet, de őt magát is létrehozta — nem könnyű ma máshonnan pótolni.
