Freisinger Balázs

A villamosmegállóban tisztán szól a hangosbemondó. Új berendezés, az utastájékoztató ledfalból kis szünetekkel újra és újra bemondja egy férfihang: „Elnézésüket kérjük, türelmüket köszönjük!” Mást nem. Az utasok állnak és várják a villamost, érkeznek és indulnak. Közben újra és újra kéri elnézésüket és türelmüket. A hang nyugodt, az utasok többsége középbarna kötött pulóverre gondol, néhányan kicsit világosabbra. Két járat közös megállója, a ritkábbra váró utasok számítanak törzsközönségnek, hangjának tónusát az ő kegyeiket keresve alakítja. De a szövegen nem változtathat, a szoftver meghibásodott, végtelen ciklusba került a késésről szóló tájékoztatási blokkokat lezáró fájl.

Láttad a temetői út repedezett aszfaltján az első szexuális kapcsolatomhoz tartó lépéseket. Több mint húsz éve vannak ott. Akkor nem érezted bizarrnak, hogy a temető felé vezessen a romantikus éjszakai séta a lánnyal, talán a nagypapámmal kapcsolatos veszteségélményedet akartad bemutatni. Éjfél múlt, te tizennégy, a lány húsz. A temető zárva volt, hazakísérted, másfél évre. Most elhaladtál a lakótömb mellett is, ahol anyám kolléganőjével laktál. Minden ablaka sötét, az is, amiben állva hátulról hatoltál belé, nem túl lelkesen.