Láttad a temetői út repedezett aszfaltján az első szexuális kapcsolatomhoz tartó lépéseket. Több mint húsz éve vannak ott. Akkor nem érezted bizarrnak, hogy a temető felé vezessen a romantikus éjszakai séta a lánnyal, talán a nagypapámmal kapcsolatos veszteségélményedet akartad bemutatni. Éjfél múlt, te tizennégy, a lány húsz. A temető zárva volt, hazakísérted, másfél évre. Most elhaladtál a lakótömb mellett is, ahol anyám kolléganőjével laktál. Minden ablaka sötét, az is, amiben állva hátulról hatoltál belé, nem túl lelkesen.
Eltelt másfél nap, mire valamennyire magamhoz tértem, de erre csak most kezdesz rájönni. Ki kellett jönnöd hozzá az erkélyre. Húsz éve ez még így hangzott: kimenekültem magam elől az erkélyre, de utánam jöttem. Jó szövegnek tűnt.
Mélyet szippantasz a cigarettámba. Kék Drum, vékony papírban, slim filterrel. Sárgát szívtál, mint apám, de már kéket, mert ebből lehet vékonyabbat sodorni, az is elég erős, meg egyébként is, apám sárgát szívott. Cigarettát sodorni egy barátomtól tanultál, nem az apámtól. Az apámtól nem tanultál semmi érdemlegeset. Mi érdemlegeset lehet tanulni egy rocksztártól, akinek egyetlen albuma sem jelent meg? Felteszi a napszemüvegét, kilép a világot jelentő deszkakerítésen és elmegy a lakótelepi kisboltba két üveg közepes borért, mert verset akar írni. A boltos nőnek udvarol, fittyet hányva rá, hogy az híján van minden olyan tulajdonságnak, ami ezt indokolttá tenné. Visszamegy a páratlan oldalon véletlenül megmaradt fél utcányi kertvárosba, leveszi a napszemüvegét, kinyitja a borokat és nem veszi fel a telefont.
Ülsz az erkélyen, szívod a cigarettámat, reggel van, a tervezés ideje.
Arra gondolsz, de jó lenne szerethetőnek lenni. Akkor minden sokkal könnyebben menne. Hogy mi lenne az, nem tudod. Talán, hogy írni. Leírni, hogy miért nem tudok. Szívod a cigarettámat, apámra gondolsz, anyámra, a nőmre, a gyerekemre. Egy nap megint úgy telt el, hogy tervezed, de semmi.
Majd megpróbálok halkan porszívózni. Félálomban hallottad, hogy a feleségem ezt mondja. Hogy a picsába lehet halkan porszívózni? Ez jutott eszedbe, meg hogy miért kell délutánig aludnod. Ő megpróbál halkan porszívózni, te megpróbálsz normálisan részt venni az életetekben. Egyikőtöknek sem fog sikerülni. Reggel értél haza, valami borzalmas lendület úton tartott. Csak egy pár sört indultál meginni a haveroddal. Amikor felszálltatok az utolsó vonatra, tudtad, hogy ahhoz már nem lesz csatlakozás a szülővárosod felé. De menni kellett, mert hogy gyere, mutatok valamit, és hát az anyámat akartad megmutatni, mert az anyákról beszéltetek, meg a felnövésről, és kezdted magadat unni. Volt söröd és társaságod. Csatlakozás tényleg nem volt, busz sem, de nem számított. Menned kellett, mutatnod valamit, hátha megérti végre a világ, mi bajod. Vagy hátha kiderül, hogy tévedsz, hogy csak rosszul emlékszel. A taxi drága volt, elegánsan hagytad, hogy a haverod fizesse. Mégiscsak tanultál valamit apámtól. Az Édennel szemben szálltatok ki, két saroknyira a lakástól. Már rég nem Éden, már rég nem járnak oda a rokonaim. Vajon volt ennél cinikusabb nevű kocsma valaha?
Anyámat úgy mutogattad, mint valami vásári majmot. Még videóztad is, ahogy ült a konyhában, a szokott székén a bukóablak alatt, ami szinte mindig csukva van.
A cigarettafüst bántó sűrűségben: a tüdőkben, a falakon, a polcokon felhalmozott értelmetlen gyűjteményeken, mindenen sárgásbarna fátyol, mint egy nagyon régi fényképen. Jelen idejű múlt. Ilyen bölcsességeken kívül más nem történt a fejedben. Nehéz szmog borított belülről is.
Anyámra alig néztél, maró a látvány, ahogy fogatlanul ül a füstben. Hetek óta nem tud aludni, fáj a lába, csak ül a konyhában és dohányzik, néha elbóbiskol fejét a falnak támasztva. Mást sem tud csinálni, de nem hetek óta, évtizedek óta, és ezt nem vagy képes feldolgozni. Elveszed a cigijét, rágyújtasz az öngyújtójával, de nem teszed vissza a helyére, pedig tudod, ez az egyik a megmaradt néhány szabály közül. Öngyújtó a cigisdobozban. Visszadobod az asztalra, ő a helyére teszi a görbe szálak közé. Töltött cigaretta, borzalmas dohányból. A haverod félálomba szenderül a szobában, az ágy szélén ül, éppen annyi hely van ott, a fejét a falnak támasztja. Vonat visszafelé már nem megy, taxi nincs, reggel ötig várni kell. Itt mindenki a falnak támasztja a fejét, állapítod meg, és még azt, hogy más lehetőség nincs is, a lakást teljesen betöltik az élettárs által felhalmozott tárgyak. Ő is beteg.
A bemutatás megtörtént, elégedetlen vagy, sértett, dacos, üres, és józanodni kezdesz. Alkoholt nem találsz, anyám falnak döntött fejét nézed, és azt a borzalmat, amiben lakik. Szégyelled, de hát ezt akartad megmutatni. Széttúrsz egy dobozt az előszobaszekrényből előrángatottak közül, még mindig csak fél három. Gyerekkori gyűjtemények, érettségi jegyzetek, villanycsengő, bóvli karóra, távirányítós kisautó. Azt elviszed a gyerekemnek. Múltmentés. Vagy jelenigazolás. Egy doboznyi kacatomat leviszed a kukába, boldog nagyvonalúság, ahogy átgondolás nélkül borítod bele, ami évtizedek óta a szekrényben vár. Maradt még doboz bőven. Háromnegyed három. A szobában megtalálod apám egyik születésnapi ajándékát, a „Boldogságkonzerv” feliratú leragasztott dobozt. Huszonöt éve zárta le. Anyámat utasítod, hogy bontsa ki, te hozzá sem nyúlsz. Üres, kidobatod a kukába. A szimbolikus jelenet pillanatnyi megelégedettséggel tölt el, rögtön utána inkább hányingered lesz. Három óra.
Anyámhoz Végleg Tisztázó Kérdéseket intézel. Azt sem tudja, hol van, szegény. Máskor se nagyon, nap közben, amikor nincs tele fájdalomcsillapítóval, és tud róla, hogy kérdezni fogod. Nem érti, hogy miért vagy ott, azt sem, hogy ott vagy. Nézitek egymást, de nem látszotok egymásnak. Alaposan átérzed a fájdalmadat, óbégatod magadban, hogy hova lett a boldog gyermekkor, meg miért nem volt, miért kellett neked megszületned, ki az, aki megszületett és ki vagy te ehhez képest, mert nem látsz összefüggést, mint ahogy az anyám szó hajdani és mostani jelentése között sem látsz. Anyám a hülye kérdéseidre a berögzült hazugságokat válaszolja. A Mamáékkal néha egy kis konyakot. Na persze. És utáltál, hogy vagyok? Nem, miért, te ezt érzed? Most rád néz. Csavar a gyomrodban, az agyadban. Be a barázdák közé, cuppogva-tépve tekerve magára a véres szövetet. Megtántorít a fájdalom. Dehogyis. Úristen, dehogyis. Még kérdezni sem tudsz jól, belekevered a gyerekemet ebbe a bűzös történetbe, belekevered az apaságomat, beleborítod a múltadat a jelenembe. Minek jöttél ide?
Több éve lejárt naptár a falra celluxozva, a gyerekem kettővel ezelőtti karácsonyi fotója az asztalon a hamutartó mellett, kötegekben lejárt áruházi szórólapok, tavaly januári étlap helyesírási hibákkal, egy szemceruza, nem is érted, hogy kerül ide szemceruza. Összefirkálod vele anyám asztali naptárát december hatodikánál, te sem hiszed teljesen, hogy itt vagy, legyen valami nyoma. Telnek a percek, ráhördülsz, hogy nyissa ki az ablakot, felriad, mondja, hogy fázik. De te kinyitod. Oszoljon a füst.
Nem bírsz tovább ott maradni, hónod alá vágod a távirányítós autó dobozát és közlöd, hogy nem jössz többet. Negyed négy. Anyám megriad. Te megismétled. Örülsz, hogy végre tudtál mondani valamit, amire felfigyel. Kemény vagy. Szánalmas vagy. Elesett, ostoba, gőgös, szerencsétlen. Sört kell szerezned azonnal, különben kijózanodsz és észre kell ezt venned. A benzinkút zárva, reménykedve kopogtatsz az üvegen percekig. Eszedbe jut egy másik kút a város szélén, ahol az iskolád volt. Mint egy oázis, az egyetlen hely a városban, ahol élet nyomát találod. Három sört veszel, cserepesre száradt a lelked addigra, az elsőt még a kútról kilépve felbontod. Akkor is elmegyek a temetőbe, ha nem lesz nyitva bolt. Ezt mormoltad odafele, és már akkor is tudtad, hogy hazudsz. A shop megmentett, feltöltesz, hasíthatsz tovább. A temető zárva lesz, ezt tudod, elhatározod, hogy majd bemászol, és azt is tudod, hogy nem fogsz. Boldogan szlopálod a sört, baktatsz föl a dombra. A temető valóban zárva. Minek bezárni egy temetőt? Nem mászol be. Azt mondod, hogy akadályozna a tilosban járás izgalma és a lebukástól való rettegés az elmélyülésben. Otromba geg egy temetőben elmélyülésről beszélni. Rátámaszkodsz a betontömbökből rakott kerítésre, olyan, mint a vasútállomásokon szokásos. A családi sír a kerítésnek háttal a második sorban van. Sötétben nem ismered föl innen, találomra választasz ki egyet. A nagymamámhoz jöttél, a többiekkel ugyanabban a sírban nem törődsz. Hülyeségeket beszélsz hozzá, vagyis lehet, hogy nem is hülyeség, lehet, hogy tényleg nem értettük egymást soha és csak a felőle áradó feltétel nélküli szeretet volt, ami szövetségben tartott bennünket. Borzalmas látványt nyújtasz hajnali négykor a kerítésnek támasztott távirányítós autóval, a betontömb tetején épphogy megálló sörrel és a széllel, ami akkor jött, amikor úgy érezted, valóban sikerült üzenetet küldened a túlvilágra, és ez most a válasz. Megkaptad, de nem érted.
Aztán azt gondolod, hogy kész, fogod a sört, hónod alá csapod az autót és elköszönsz. Nem jövök többet.
Tizenhat évesen csinál ilyet az ember. Hallod, hogy a feleségem ezt mondja. Arra gondolsz, aligha kell jól fogadnia, hogy reggel hétkor, alkoholtól bűzlő pofával melléfekszik a férje. Arra is gondolsz, hogy talán, ha el tudnád mondani, miért is kellett odamenned, megértene. Aztán arra, hogy ha el tudnád neki mondani, akkor nem kellene megszólalni sem. Ezzel a csönddel alszol el.
Délután ébredsz halk porszívózás ígéretére, aztán hamarosan visszafekszel, hogy következhessen megint egy reggel. A tervezés ideje.
Az erkélyen várlak.
Megjelent a Műút 2015050-es számában