Mindegyik bagoly
A memóriám lassan rozsdásodik, és ez jó. Egyelőre jó. Nem érdekelnek a más emlékei, nem függök tőlük, és bármennyi pirulát szedek, legalább a lecitint nem kell bevennem. A hideg esőtől, mely nem is áll meg, de nem is kezdi rá jobban, a térdem tompán fáj, mintha meg akarná mutatni, mi azoknak a dolgoknak a sorsa, melyek teljesen berozsdálltak. Különös, vagy mégsem, inkább nem különös egyáltalán, a csupasz bükkök itt az ablakom alatt mintha mélységes egyetértésben lennének a térdemmel. Bambák és nedvesek, nem susognak, őket is utolérte az öregség. Szerencsére a kályha forró, végül is egy kába tüzet tartok életben, zöld fát teszek rá, ahogy november végén kell. És írok, mit tehetnék, írok anélkül, hogy a kenőcsöt használnám, anélkül, hogy bevenném a negyedik tablettát, és anélkül, hogy legyintenék az amerikai bombázásra. A Bukarestre zuhant borzalomra gondolok, főleg, mert itt a csésze és a teásibrik a közelemben. Kakukkfű. Cukor nélkül.