A memóriám lassan rozsdásodik, és ez jó. Egyelőre jó. Nem érdekelnek a más emlékei, nem függök tőlük, és bármennyi pirulát szedek, legalább a lecitint nem kell bevennem. A hideg esőtől, mely nem is áll meg, de nem is kezdi rá jobban, a térdem tompán fáj, mintha meg akarná mutatni, mi azoknak a dolgoknak a sorsa, melyek teljesen berozsdálltak. Különös, vagy mégsem, inkább nem különös egyáltalán, a csupasz bükkök itt az ablakom alatt mintha mélységes egyetértésben lennének a térdemmel. Bambák és nedvesek, nem susognak, őket is utolérte az öregség. Szerencsére a kályha forró, végül is egy kába tüzet tartok életben, zöld fát teszek rá, ahogy november végén kell. És írok, mit tehetnék, írok anélkül, hogy a kenőcsöt használnám, anélkül, hogy bevenném a negyedik tablettát, és anélkül, hogy legyintenék az amerikai bombázásra. A Bukarestre zuhant borzalomra gondolok, főleg, mert itt a csésze és a teásibrik a közelemben. Kakukkfű. Cukor nélkül.
A zümmögésre emlékszem a legtisztábban. Szörnyű, észvesztő zümmögés ez, mintha több ezer méh mászott volna be a fülembe. Nem féltem a szúrásoktól, kezemet a halántékomra tapasztottam, de minden hiába, a méhek kényükre-kedvükre röpködtek a fejemben, zúgtak, vergődtek, és folyton beleütköztek a dobhártyámba. Azt hittem, nekifogtak lépeket készíteni, és mert úgy tűnt, ennyi lármából már csak lesz valami jó is, reméltem, néhány csepp méz az arcomra kerül. Nem került. Csak szombaton este későn bizonyosodott be, hogy a rajok szorgalmasan dolgaztak, amikor anyám megmosdatott egy zománctálban, és a fülemet apró vattadarabokkal pucolta ki, melyeket gyufaszálakra csavart. Amikor befejezte, a viaszdarabkákat összegyűjtötte, és abba a kerek fémdobozba tette, melyben régebben mentolos cukorkák voltak. A dobozon azt írta, „Jacqueline”, és anyám megígérte, hogy egy szép napon elolvasztja a viaszt, és gyertyát készít belőle.
Nem felejtem a sápadt és poros sötétet sem, melyet hat fénysugár lágyított — ennyi lyukat vágtak a fedélbe. Összegömbölyödve, oldalt feküdtem ott, miután tiltakoztam az ellen, hogy hanyatt fektessenek, hogy ne hasonlítsak Paul nagybácsihoz, aki télen úgy feküdt a koporsóban. A bőrönd minden dörejre megremegett, olyan volt, akár egy szétesett hordó, mely a kövekre gurult, előttem pedig megjelent a fehér temető, a szakszerűen megásott sírgödör, a hóra hányt földkupac, a pópák reverendája és mindenkin a fekete ruha, a virágok és a lakkozott koporsó, a dundi kőangyal karján a jégcsapok. Nem tudtam megmoccanni sem, és egy idő után azon töprengtem, vajon szuszogok-e még. Mivel nem volt világos, hogy a levegő beáramlik-e a tüdőmbe, vagy sem, azt gyanítottam, a halál nem fáj egyáltalán, és úgy érkezik, mint egy pelyhes köd, melyben könnyen elveszíted magad. Erősen, nagyon erősen belecsíptem a könyökömbe, úgy fájt, mint a fene, és éppen akkor, amikor a padló hangosabban megnyikordult, mint korábban, megbizonyosodtam arról, hogy élek. Anyám mellettem volt, nem a bőröndben, nem is fért volna el, az ágyban nyúlt el, a paplant maga köré tekerte. A feltekert paplan egy óriási zöld palacsintához hasonlított, anyámnak hát a birsalmalekvárhoz kellett hasonlítania. Mindent megadtam volna, hogy kinyújthassam a kezem, és őt is megcsípjem, ez azonban lehetetlen volt, úgyhogy kétségbeesetten hívni kezdtem őt, amíg csak rá nem jöttem, hogy én sem hallom a hangom. Nem tudhatom, csak így képzelem: ahogy ott kiabáltam és ráztam magam, talán ugyanúgy kiabáltam és ráztam magam az anyám hasában, mielőtt megszülettem volna a 40-es földrengésben.
Amúgy az idő teljesen összevissza telt, a percek órákká duzzadtak, a másodpercek megbolondultak, és a falióra kakukkja, mely addig pontos volt, arra szaladt, amerre csak tudott, egy védett odút vagy zugot keresve. Aztán lassan, fokozatosan a ház remegése elállt, a méhek a fejemben elcsendesedtek, a percek ismét percekké váltak, a másodpercek újra megtalálták az ütemüket, a kakukk visszatért, és erőtlenül egyetlenegyszer kakukkolt, a hangunk pedig egymásba gabalyodott. Mint mindig, a rekedtes hang szólt utoljára, és elfedte a többit, mert dédnagytata, az egykori tüzér kissé nagyot hallott, és nem gondolt arra, hogy nem mindenki olyan, mint ő. Lili, Marietta néni és dédnagytata együtt nekiveselkedtek, és kihúzták a bőröndöt az ágy alól, kivették az összetekert zöld paplant is, így most már én is, anya is kaptunk már levegőt, megöleltük egymást, és nem akartuk elengedni a másikat, egy kicsit megmozgattuk elgémberedett tagjainkat, és megértettük, hogy befejeződött. Mikor rájuk néztem, alig hittem a szememnek, olyan különös színben játszott az arcuk, valahogy a halak kékje és a liszt fehérje között. Aztán, mintha csak egy piszkos ablakon néznék kifelé, észrevettem, milyen zűrzavar uralkodik a szobában. A sűrű és lusta porszemek mintha apró cseppek lettek volna, csillámlottak a fényben, de nem fedték el a rengeteg üvegszilánkot, a polcról lezuhant könyveket, a felborult éjjeli lámpát, az eltört korsót, a szőnyegen szétszóródott nárciszokat vagy azt a nagy festményt, mely Velence egyik rakpartját ábrázolta, és amely szintén a matracra esett, kerete egy sarka kilazult. Lili nem tudta rávenni magát, hogy hozza a seprűt és a szemétlapátot. Mozdulatlanul ült, kezei úgy lógtak teste mellett, mint valami kötelek.
Csak kint, az udvaron láttam meg a füstöt a város felett. Óriási, komor füstfelhő volt, mintha csak kátrány ömlött volna az ég kifakult azúrjára. És a távoli feketeségben tulajdonképpen több száz füstcsík kanyargott és kígyózott vastagon, mint valami sárkányok, melyeknek a farka okádott lángot, nem a szája, és melyek az ég magasába törtek, és délre tartottak, a nap felé, megpróbálták elnyelni. Még ha a hatalmas, a többinél borzosabb és sötétebb felleg nem is közeledett felénk, nem távolodtam el anyától semmi szín alatt. A térdét szorongattam, fejemet a csípejéhez nyomtam, éreztem, hogy ujjaiból, melyek a hajamban turkálnak, a suttogásaiból és a szoknyája ráncaiból jóféle pára szálldogál, mely megóv a számtalan felhergelt sárkánytól. Még Petrache, a kutya, kávébarna foltjaival és lekonyult füleivel, bizonyára még ő is kitalálta, hogy ott jó helyen van, túlságosan is hozzádörgölődzött anyám lábához, vinnyogott és a cipőjét nyaldosta. Köröskörül azonban a félelem földje terült el. Stela, nagytata lovaglókancája, kirúgta az istálló ajtaját, és úgy száguldott, mint az őrült, mindenen átugrott, ami csak elé került, akár a gyümölcsösbeli padokról, akár a pince mellé száradni kitett hordókról volt szó, de éppúgy átugrotta az eperágyások körüli kerítést vagy a kavicsos sétány szélén álló, frissen nyírt bokrokat is. A bóbitás tyúkok csak úgy kotkodácsoltak és röpködtek a tyúkudvaron, belékapaszkodtak a drótkerítésbe, és csőrükkel a semmit vagdosták, mintha beléjük csapott volna az őrület. Nagyon magasan, a jegenyefáknál is magasabban, végtelen varjúrajok repültek keletnek, a seregélyek már nem buktak le meg fel, a ház mögött pedig, a Cernica erdőben, elképesztő madárzaj volt. Azt hittem, a bukaresti bődülések, melyek annyi kilométer után is elevenek és vadak voltak, a fekete sárkányok torkából indultak, de Marietta néni, nagyanyám nővére elmagyarázta, hogy azok a hadsereg szirénái, melyek a repülőtámadás végét jelzik. Igaz, egyetlen repülőt sem láttam az égen, sem valamilyen robbanás füstjét. A zaj nemsokára elcsendesedett valamennyire, és sikerült a tó melletti kolostor harangjának hangjainak eljutnia hozzánk. Valószínűleg egyre csak vertek, tehetetlenül, amíg a levegő megtelt bombadörejjel. Azon tűnödtem, vajon ki húzhatja a harangokat, Macarie, akitől anya könyveket kölcsönzött, vagy valamelyik másik szerzetes, egy fiatalabb, erősebb és ijedtebb?
Azon a napon egy különös aritmetika, valamiféle számmisztika szivárgott be napjainkba, melyet nem sikerült megfejtenem. Kedd volt, így három gonosz órára számíthattunk,[1] és a falinaptár azt mutatta, április a négyes számhoz érkezett. Később a dolgok kissé összezavarodtak, és ismétlődtek is, mert a farmon öt lélek élte meg a borzalmat, és a maga katonai tudásával és kitüntetésekkel teli mellével dédnagytata is úgy számolta, hogy a támadás öt hullámban érkezett. A matematikai logika azonban csak később, a délután felénél bonyolódott meg igazán, amikor a mezőn megjelent a tengerkék Ford, mely sebesen közeledett, és szüntelenül dudált. Korom és az út pora borította, a tornác lépcsőjénél fékezett, és hosszú másodperceken keresztül ment még a motorja, talán kilenc, talán tizenhat másodperc is eltelt közben. Nagyapa a kormányra hajtotta a fejét, nagymama pedig a hátsó ülésről kiáltotta a nevünket, arca felismerhetetlenné torzult. A púder és az alapozó helyett arcán, szemhéján és állán szürke réteg terült el, melyet vékony csíkok szabdaltak, ahogy a szemfestéke összefolyt a könnyével. Aztán mindketten kiszálltak, úgyhogy már nem öten voltunk, hanem heten, egyesek sírtak, mindenki összecsókolódzott mindenkivel, Petrache a bokáink között ugrándozott, és mindannyian arra gondoltunk, hogy nyolcan lennénk, ha apa nem lenne a fronton. Nagymama vizet kért, megdöbbentően sokat, nagytata pedig erős barackpálinkát kért, melyből több pohárkával is megivott. Egyszerre beszéltek, izgatottan, valósággal záporoztak a gesztusok és a vélemények, egyre csak ellentmondtak egymásnak, nagymama borzalmas jeleneteket mesélt, iszonyú tragédiákat, azt mondta, mostantól tudja már, hogyan nézhet ki a pokol, mert a pokol köszöntött be Bukarestbe, nagytata meg folyton azon csodálkozott, micsoda szerencséje volt a családunknak, hiszen élve megúsztuk a dolgot, a házak a városban nem omlottak össze, ékszerészboltja érintetlen maradt, ez a hely pedig, a farm, biztonságosabb, mint bármi más. Azt mondta, az amerikaiak nem bolondok, hogy egy üres erdőbe dobják le a bombáikat, a németeknek meg nincs idejük már, hogy bunkereket ássanak a környéken. Elismerem, hogy engem, a négyéves kölyköt, nem érdekelt a házak sorsa, az Egyetem melletti üzleté, vagy a német erődöké, inkább a nagymama történeteitől tátottam el a számat, aki a Grivița úton egy darabokra szaggatott lovat látott, melyet a robbanás ereje egy harmadik emeleti erkélyre hajított, aki egy ikerpár történetét is tudta, akik súlyosan megsebesültek, s egymást keresték az omladékok között, aki megesküdött rá, hogy a Sfînta Vineri temető szobrocskái és keresztjei közül sok a CFR műhelyeiig repült, aki nemcsak hallott a sokezer halottról, hanem több száz ólomszín repülőt és több tíz lángokban álló testet látott, élve égő férfiakat és nőket a Splendid szálló tetején. Amikor a temetői epizódhoz ért, nagytata ismét húzott egyet a barackpálinkából, de most már lassabban, és arra a következtetésre jutott, hogy ebben az esetben is a szerencse játszhatott közre. Marietta felé fordult, aki még most is gyászruhát viselt, s emlékeztette, hogy ő győzte meg, hogy Paul bácsit a Belluba temessék, holott a néni a Sfînta Vineribe szerette volna temetni. Hogy dédnagytata figyelt-e vagy sem, ki tudja, mindenesetre köhögött, hirtelen felállt, és elkezdte leírni a B–24-es bombázót. És ahogy egy hadbiztossági őrnagytól megtudta egy belote-partin,[2] a vadászgépnek négy, egyenként ezerkétszáz lóerős Pratt&Whitney motorja volt, kilenc géppuskája, és tíz fős személyzete. Úgy tűnik, a fedélzetén három tonna robbanóanyagot vitt.
Esteledett. Petrache lejött a tornácról, és a még bimbózó bazsarózsákat szagolgatta. Lepisilte az egyiknek a tövét, és ugatni kezdett. Egyre csak ugatott. Amíg anya oda nem ment, hogy megnézze, mi a baj, és egy fényes bombát talált, orrával a földbe fúródva.
(Demény Péter fordítása)
_______________________
Részlet a csíkszeredai Bookart Kiadónál megjelenő regényből.
[1] A román népi hiedelem szerint a kedd azoknak a napja, akik a világra fognak jönni, és ezért más napoktól eltérően, melyeken egyetlenegy gonosz óra van, kedden három ilyenre számíthatunk. [A fordító megjegyzése]
[2] Belote: francia eredetű kártyajáték. [A fordító megjegyzése]