Szellemileg nem is lehetett volna sötétebb és szegényebb év, egészen addig az emlékezetes márciusi éjszakáig, amikor a kőgát végén, a dühöngő szélben — soha el nem felejtem — minden megvilágosodott előttem. Szóval a látomás. Úgy hiszem, ezt kell ma este fölvennem, mert látom már, hogy eljön az a nap, amikor… (habozik) képességem elszunnyad, s többé talán semmiféle emlékem, sem jó, sem rossz nem lesz arról a csodáról, amely… (habozik) arról a tűzről, amely lángra lobbantotta. Akkor hirtelen ráeszméltem, hogy a hit, amely egész életemet irányította, vagyis… (KRAPP türelmetlenül kikapcsolja a készüléket, előreforgatja a tekercset, visszakapcsolja a készüléket) …a nagy gránitsziklák és a tajték, mely a világítótorony fényében kibuggyant, a szélmérő, mely úgy forgott, mint a légcsavar, szóval világos előttem, hogy a homály, amellyel mindig makacsul szembeszálltam, voltaképp az én legjobb… (KRAPP türelmetlenül kikapcsolja a készüléket, előreforgatja a tekercset, visszakapcsolja a készüléket) …megbonthatatlan szövetségben az értelem fényével, egészen amíg utolsót sóhajt a vihar és az éjszaka… (KRAPP káromkodik, kikapcsolja a készüléket, előreforgatja a tekercset, visszakapcsolja a készüléket) …az arcom a melle közt, a kezem a testén. Úgy maradtunk, fekve, mozdulatlanul. De alattunk minden ringott, és minket ringatott, szelíden, föl-le, jobbra-balra. (Szünet) Elmúlt éjfél. Soha ilyen csöndet. Úgy rémlett, a föld lakatlan. (Szünet) Itt befejezem… (KRAPP kikapcsolja a készüléket, hátraforgatja a tekercset, visszakapcsolja a készüléket) …a nyílt tó felé, a bárkával, a part közelébe eveztem, a nyílt vízre taszítottam a bárkát, s a víz sodrára bíztam. A fenék deszkáin feküdt, feje a karján, a szeme csukva. A nap lángolt, leheletnyi szellő járt, a víz halkan csobogott, ahogy szeretem. Észrevettem, hogy a combján karcolás van, s megkérdeztem, hol szerezte. Azt felelte, hogy egrest szedett. Ismét elmondtam, hogy reménytelennek látom, hogy nem érdemes folytatni, ő bólintott, de nem nyitotta ki a szemét. (Szünet) Kértem, hogy nézzen rám, és néhány pillanat múlva… (szünet) …néhány pillanat múlva valóban rám is nézett, de a nap miatt a szeme olyan keskeny maradt, mint egy rés. Föléje hajoltam, hogy árnyékot vessek rá, erre kinyitotta. (Szünet) A szeme befogadott. (Szünet) A nádasba sodródtunk, a bárka a nád közé szorult. Ó, hogy sóhajtott, hajladozott a nád, ahogy a bárka orra közibefúródott! (Szünet) Rátapadtam, az arcom a melle közt, a kezem a testén. Úgy maradtunk,fekve, mozdulatlanul. De alattunk minden ringott, és minket ringatott, szelíden, föl-le, jobbra-balra. (Szünet) Elmúlt éjfél. Soha ilyen…
Samuel Beckett: Az utolsó tekercs (részlet), Szenczei László fordítása
Mai angol drámák, szerk.: Mihályi Gábor, Európa, 1965, 236–238.