— Igen — felelte Félix enyhén, holmi vérengző apácák kötényét gyötörve és marcangolva katonatiszti képzelgésben, de rugannyal. — Igen. Talán furcsa, de mindegy. Hősi lelkem, mit tudom én, és talán nem is igaz. De nagyszerűen kilógtam az életből, igen, ez egy tény, tudod, micsoda remek egy cipőmadzag, egy lendület a halál felé és minden. Képzeld el, egyszerű vidéki város, és atyám is, és egész gyerekkorom, némely népiskolában, de csak harmadik osztályig, és onnan kezdve fel, fel, a legmagasabb lelki pálya, ragyogóan ívelve egészen holmi merész és hetyke paralízisig, érted, érted?
— Még igen — rebegtem — még van értelme. Kezdd el már, térjünk a tárgyra, ennek még van értelme.
— Nos, mit mondjak? Hiszen tudod. Költészet és holmi csacska szerelmek, és Budapest forró katlan, ó jaj, és selyemkarikák, és ama vaskarika…
— Fából — vetém közbe enyhén, de csak egy langy mozdulata volt.
— Nos tehát, hogy elkallódtam e szertelen és vaskos táncban, főváros, holmi sikerek, te tudod. — És rám nézett. — A mélységben holmi enyhe, s mintegy égszínkék gyötrődések, szóval…
— Szóval?…
— Szóval megzenésítve, úgymond, szóval pompás volt, és tizennyolc év. Teremtőm, tizennyolc évig nem voltam otthon… és látod, minden szép volt és kívánatos, de jaj, megváltoztam, rettenetesen megváltoztam.
Karinthy Frigyes: Nem ismert meg a saját anyám (részlet)