Persze önző vagyok, miért is tagadnám.
Semmilyen közösség ne köszönjön nekem
semmit: a sikerbe, ha rángattam, a magam
kedvéért rángattam őket. Szükségem volt rájuk,
ahogy szükség van statisztákra egy filmben.
Mert én nem tudom, milyen lehet élni,
de így képzelem, mint például egy filmet,
amelyben a rendező, a főszereplő,
amelyben minden én vagyok;
ezért kellett kiírni téged belőle,
mert folyton ott mozogtál
rögzített kameráim kereszttüzében,
hogy szinte egyenrangú lettél velem.
És én nem tűrök meg társakat.
Pedig mikor átizzadt éjszakákon
kaparom röhögő önazonosságomat,
valahogy mindig az a jelenet
jut eszembe, mikor a születésnapod
utáni reggelen lángosért mentünk,
én borfoltos zakóban, másnaposan,
te meg — egy fejjel kisebb nálam —
szőkén, elfolyt sminkkel és gyönyörűen.
Mikor ebből a képből is kiretusáltalak,
valami megbicsaklott bennem.
Én, a lényeges szereplő ugyan
visszanyertem hangsúlyos mivoltomat,
de a kép egyszerűen rossz kép lett:
elveszítette egyensúlyát.
Azóta, mikor átizzadt éjszakákat
hallgatok végig, azért hallgatok,
mert nem merem bevallani
a borzasztó igazságot: hogy
szükségem lett volna erre a statisztára,
mert a legjobb színész az egész világon.